NAPÚT 2007/7., 62–63. oldal
Tartalom
Jakab Róbertné
válasza
Paulik Antal
válasza
Megtartó vagy összetartó erő-e ma a nyelv vagy a hagyomány – vagy a hovatartozás köteléke? Ezzel a kérdéssel fordultunk a szlovák nyelv érintettségében vagy teljességében élő művészekhez, kutatókhoz. Íme válaszaik.
Először a palimpszesztus-hasonlattal akartam élni, amikor a nemzeti és nyelvi tudat jellegéről kérdezett a szerkesztőség, ám némi habozás után a pergamenre írt, majd róla eltávolított és újra ráírt szöveg(ek)et részben vagy egészben megőrző hártya helyett egy mai világunkhoz közelebb álló képpel szeretném megjeleníteni azt a fenomént, amit emberi tudatnak nevezünk, és amely kiiktathatatlan a kérdés megválaszolásából. Így kötöttem ki – inkább botcsinálta egyszerű fölhasználóként, semmint flott szakemberként – a számítógép lemezeinek nem túl költői, ám világunkban annál jelenvalóbb képénél, hogy ez legyen segítségemre annak megragadásában, amit kora gyermekkoromtól fogva tapasztaltam, amiben felnövekedtem. Talán szerencsétlenség, talán szerencse mindez, ám minden bizonnyal érdemes némi megfontolásra.
Amikor bekapcsolom a számítógépemet, nálamnál a kezelésében jártasabb gyermekeimtől el tudván sajátítani néhány fogást, nem kis büszkeséggel jelentem, hogy képes vagyok megjeleníteni a „sajátgép” ikont, és mindig izgalommal és csodálattal tölt el a számos lemez és memória, amely rendelkezésemre áll ilyenkor. Választhatok a hajlékony és a merev között, a benti és kinti között, hozzácsatlakoztathatok továbbiakat stb. És minél bonyolultabb a kapcsolat, annál hatékonyabban szolgál nekem.
Kora gyermekkorom magyar nyelvű eszmélődését az ország északkeleti csücskében, Kazinczy pátriájában mindig is árnyalta, ha apámmal szülőfalujába tettünk látogatást. Ilyenkor mindig elcsodálkoztam, nagyszüleim milyen nehézkesen formálták ajkukon a magyar szavakat, míg a ruszin dialektust természetesen pergő gyorsasággal használták mindennapi életükben. Ekkortól fogva számítom azt, hogy tudatom komputeréhez csatlakozott egy külső, egyelőre még érthetetlen törvényszerűségeknek engedelmeskedő nagyapai-nagyanyai nyelv és tudat. Néhány év múltán ez újabb egységgel bővült, amikor a szlovák iskola diákjaként – ezzel kapcsolatban némi magyarázattal tartozom: a kor szellemében még a legkisebbek is a náluk még kisebbek bekebelezésén fáradoztak, úgyhogy a néhány ruszin falut a szlovák nemzetiségi szervezet és oktatás nyelte le –, nos, szlovák iskolásként én magam kerültem nagyszüleimhez hasonló helyzetbe, amikor e furcsa szláv nyelv szavainak hangalakjaival küszködtem. Ezt a korántsem egyszerű nyelvi és tudati helyzetet a félig brassói szász családból származó anyai tudat komplikálta tovább, amelynek eredményeként első tudatos és önálló gimnáziumi cselekedetemként beíratkoztam a Fáklya-klub kihelyezett német nyelvtanfolyamára – mindvégig azzal az elszánt céllal, hogy egyszer majd szót értsek a Heidelberg közelében élő tantékkal. (Erre huszonöt évvel később került sor, egyetlenegy alkalommal, de megérte.)
A nyelvi és nemzeti önazonosság-tudat tehát, amelyre ily módon részben akaratlanul, részben akarattal szert tettem, csak a palimpszesztus vagy a sokféle memóriával, háttérrel, lemezzel rendelkező számítógép hasonlatával írható le. Arról, hogy mindez hogyan befolyásolta a személyes fejlődésemet, melyek voltak a hátrányai és előnyei, helyhiány miatt nem ildomos szólnom. De hogy magyarként, szlovákként, németként, ruszinként, ha tetszik, lehet élni, ha többféle nyelvben, kultúrában, tudatban való beágyazottsággal képes az ember létezni, arra élő példával szolgálhatok. Ennek az egésznek így, együtt van meg a bája és igazsága. Bármiféle megcsonkítása, rombolása csak személyiségroncsolás árán volna lehetséges. Visszafelé nem vezet út. Egyvalami azonban elképzelhető még: újabb egységekkel való bővítése.
Kiss Szemán Róbert