NAPÚT 2007/7., 65–69. oldal
Tartalom
Paulik Antal
válasza
Magyarországi szlovák alkotók művei
Zoltán B. Valkán
Gyere, fiam, hazamegyünk!
Lami István
Zarándokúton
Régen nálunk a magukra valamit is adó családok nem engedték meg utódaiknak, hogy a falu ranglistáján lejjebb csússzanak. Ennek eszköze volt a házasságok szabályzása. Amikor eljött annak az ideje, a fiuknak megmondták odahaza, hogy kit vehet el, és kit nem vehet el feleségül. A lánynak úgyszintén megmondták, hogy kihez mehet, és kihez nem mehet férjhez. Szerelmi házasságok ezért inkább csak a szegényebb családoknál köttettek. A szerelem a szülők akaratától független érzés, s az bizony sok bonyodalmat okozott ott, ahol azt tiltották. Ilyen esetet mondott el nekem egy ismerős asszony a saját életéből.
Volt egy barátnőm – kezdte történetét –, akire ha egy férfi kedvesen rámosolygott, akár már le is feküdt volna vele. Sok férfival volt dolga, mindegyikről volt kedves emléke. Én az ilyet soha nem tudtam megérteni. Nekem mindössze két férfi volt az életemben. Az egyik, akit kislánykorom óta öregségemig szerettem, a másik volt a férjem. A házunk közös telken épült a nagyapám testvéröccsével. Az épületeink két utcára néztek, de a kertünk közös volt. És volt egy nálamnál valamivel idősebb fiúunokájuk. Én egyedüli kislány voltam, a környékünkön sehol nem volt velem egykorú lány. Ezért én mindig az unokatestvéremmel és az ő barátaival szoktam játszani. Legjobb barátja volt a Bencsik Pali, aki közel lakott mihozzánk. Ebbe a Paliba én gyereklányként beleszerettem. A legszívesebben mindig vele lettem volna. Már iskolások voltunk. A tanítás után délutánonként, ha a Pali megjelent az utcán, én intettem neki, és máris mentünk unokatestvéremékhez játszani. Így teltek el az iskolás évek. Ahogyan nőttünk, úgy nőtt velünk az egymás iránti vonzódás. Paliék új házat építettek, de egészen befejezni nem tudták, ahhoz nem volt elég pénzük. Így a tűzfalra sem tellett. Padlásterük nyitva volt, az utcáról be lehetett látni. A szüleim hamar észrevették, hogy a Palihoz vonzódom. Apja fuvaros volt. Egy lóval fuvarozott, de az nem sok hasznot hozott nekik. A szegény fuvaros lova is szegény, gyenge ló volt, kilátszottak a bordái. Az én apám jó hírben lévő gazdaember volt, s bizony a szegény fuvaros fiát nagyon nem szívelte. De még nálánál is kevésbé szívelte őt a nagyanyám, aki büszke, gúnyolódó asszony volt.
– Mit akarsz te azzal a Bencsik Palival? Még azt a tűzfalat sem képesek megcsináltatni a házukon. Innen látni, hogy a macskák hogyan bagzanak a padlásukon – tette nekem a szemrehányást.
A szüleim tiltani kezdték, hogy találkozzunk. Nekünk pedig megvolt a gyerekkori szokásunk. Ha megláttam őt az utcán, intettem neki, és már indultunk is a barátjáékhoz. Ha nem volt odahaza, az nem zavart minket. Az istállójuk szénahányóján felmentünk a padlásukra és ott szerelmeskedünk. Ezek előbb csak ártatlan játékok voltak. Később aztán hozzám is nyúlt. Egy bizonyos határon túl azonban soha nem mentünk. Én boldog voltam és nagyon jól éreztem magam a Pali mellett.
Már a legszebb lányéveimet éltem, amikor egyszer így szólt anyám:
– Itt az ideje, férjhez kell menned. Bágyon Feri tisztességes, dolgos fiatalember, a családjuk is olyan. Éppen hozzád való. Hozzámégy feleségül.
Én megszédültem, forgott velem a világ. A szüleink azonban már mindent megbeszéltek. Ferenc hozzánk kezdett járni. Én kedves, udvarias voltam vele, de a Palival továbbra is találkoztunk. Ferenccel az eljegyzésünk is megtörtént, közeledett az esküvő napja. Gyónni mentem. A plébános úrnak meggyóntam, hogy más férfit szeretek, és hogy titokban találkozunk. A plébános úr azt mondta:
– Lányom, sokat imádkozzál, a szerelem majd elmúlik. Itt van Mária neve napja. A búcsúsokkal elmégy Vácra a hét kápolnához vezekelni. Így elnyered bűneid bocsánatát.
Szép szeptember eleji szombat délután volt, amikor asszonyokból, lányokból és néhány nagyobb iskolás fiúból álló kis processzió elindult Vácra, a Mária-napi búcsúba. A plébános és két ministráns fiú alkalomhoz illően harangszó mellett kikísérték őket a falu széléig. A zarándoklók teli torokból énekeltek:
– Máriát dicsérni, / hívek, jöjjetek!
Mert ő fogja kérni / fiát értetek.
Üdvözlégy, Mária, / mondja minden hív,
Áldott légy, Mária, / nyelv mondja és szív.
A zarándoklók közt én is ott voltam. Palinak erről nem kellett volna tudnia. Ilyenkor az volt a szokás, hogy ahol a búcsúsok menete elhaladt, a harangszóra az emberek kijöttek házaikból processziót nézni. Pali is kint volt a kiskapujukban. Így észrevette, hogy én is közöttük vagyok. Az erdők közt, a húsz kilométeres földúton gyalogolva énekeltünk és rózsafüzért imádkoztunk. A zarándokút Vácon a hét kápolnánál ért véget. Az éjszakát a templomban, térden állva, imádkozással kellett átvirrasztani. A fiatalok azonban már éjfél táján nyitott szemmel aludtak.
Én arra ébredtem fel, hogy valaki a vállamra tette a kezét. A Pali volt. Intett, hogy keljek fel, és kövessem. Szótlanul mentünk ki a templomból. A közeli Duna-parthoz vezetett. Szép csillagos volt az éjszaka. Volt ott egy kis szénaboglya, arra fektetett le. Aztán csókolt, simogatta a testemet. Én megfeledkeztem a templomról, lánytársaimról, bűnbocsánatról, az egész világról. Palit hagytam, hogy tegye, amihez kedve van. Én már a mennyországban éreztem magam. Nem tudom, meddig tartott. Csak azt vettem észre, hogy vérzek. Akkor vesztettem el a szüzességemet. Lementem a Dunához megmosakodni. Aztán Pali visszakísért a templomig. A mieink valamennyien aludtak. Senki nem vette észre azt sem, amikor elmentem, azt sem, amikor visszatértem. Azt a Duna-parti éjszakát egész életemben soha nem tudtam elfelejteni. Amikor a vőlegényem mellett ott álltam az oltárnál és az eskető pap kérdezte a súlyos szavakat: „Esküszöl az élő Istenre, hogy szeretni fogod holtodig-holtáig”, én a Palira gondoltam. Mintha ő állt volna mellettem. Így nyugodt lelkiismerettel mondtam, hogy „Igen, szeretem!” A jó Isten bizonyára megbocsát nekem. Hisz én tulajdonképpen nem hazudtam. Ő jól tudja, hogy Palit kislánykorom óta szerettem. Arról, hogy a szüleim máshoz adtak férjhez, nem én tehettem.
Az életünk Ferenccel sem jobb, sem rosszabb nem volt, mint sok más hozzám hasonló házaspáré. Pali soha többé nem jött utánam. Pedig én azután is mindig csak őt szerettem. Ha véletlenül találkoztunk vagy a közelébe kerültem, az egész testem bizsergett. Biztosan tudta, érezte. Ő is megnősült. Jól kereső szakmunkás lett belőle, életük ezért jobbra fordult. Amikor a faluban már senki nem tartott nagyobb háziállatokat, ő két csikót, hintót vásárolt, és esténként végighintózott velük a falun. Ezt bizonyára a szegény éveire való emlékei felejtésére cselekedte. Nekem egyszer sem adott alkalmat arra, hogy megkérdezzem, milyen emlékeket őriz kettőnk kapcsolatáról. De ő itt él a szívemben és az egyetlen fiamban, melynek ő volt az apja.
Szülőföldemről
Az ősz folyamán egy forgatócsoport keresett fel, akik filmet készítettek a Galga és a Zagyva vidékéről. Azt kérdezték tőlem, fogalmazzam meg, mit jelent számomra a Galga. Így válaszoltam: megéltem mellette nyolcvan évet, de azon még eddig soha nem gondolkodtam. Pedig harminc évig naponta ingáztam Püspökhatvan és Budapest között, mivel munkahelyem a fővároshoz, lakhelyem Püspökhatvanhoz kötött. Feltettem magamnak a kérdést: valóban mit is jelent számomra a Galga és az egész vidéke?
Nos, a Galga szerintem sem nem patak, sem nem folyó. Nevezhetném inkább folyócskának. Hogy miért? Hosszát tekintve 58 kilométerével Galgagutától Jászfényszaruig, ahol összefolyik a Zagyvával, két régiót köt össze. Ezért a pataknál nagyobb. Ám a folyó a mellette élő emberek életmódját döntő módon meghatározza. Lehet rajta csónakázni, vizében lehet halászni, lehet rá idegenforgalmat szervezni stb. A Galga ilyen lehetőséget nem nyújt. De mi az, amit ad?
Felső szakaszának jobb oldalán rétek, dús legelők zöldellenek. Az ott lakók kaszálhatták, rajtuk állataikat legeltethették. A réteken túl gabona és takarmányfélék termesztéséhez jól termő szántóföldek terjeszkednek. Bal oldalán a Cserhát hegység lankadó vonulata adja szépségét. A Galga alsó szakaszán a vidéke észrevétlenül beleolvad a nagy magyar Alföldbe. Ott, ameddig a szem ellát, szakszerűen megművelt, öntözött kertek gazdagítják az ott lakókat. Zöldségféléikkel hozzájárulnak Budapest ellátásához.
A Galga azonban számomra ennél is többet jelent. Annak a tájnak a jelképét, amelybe beleszülettem, a nagyvilágnak azt a részét, amelyben otthon érzem magam. Gyermekként a „Babina lúkán” (Nagyanyó rétjén) kislibákat őriztünk. Szárazak voltak a nyarak. A Galgán alig volt annyi víz, amennyi a libáink itatásához kellett. Kis libapásztorok, a Galgán gátat építettünk, ahol akkora víz gyűlt össze, hogy fürödhettünk benne. Mi fiúk meztelenül fürödtünk, a lányok a parton ülve gyermekláncfűből koszorút fontak és néztek bennünket. Mi pajzánkodtunk: „Utolsó bukásom, kapd be a tojásom”, aztán a víz alá buktunk. Voltak esős évjáratok is. Olyankor a Galga kilépett a medréből, és elöntötte a falunk alsó részét. Templomunkban és iskolánkban derékig ért a víz.
Mit mondhatnék a Galga menti falvak közös kultúrájáról, melynek felső részén többségben szlovákok, alsó részén többségben magyarok laktak?
Galgagyörkön tél végén a lányok nagy láncban összefogódzva végigénekelték-táncolták a falut:
Te Jánoska, Jankó,
e három hónapot
mint három paraszt lányt.
Úrt talált az udvarban
akár egy királyfit,
künn a határban.
Nem kíván ő mást tenni,
kiskacsáit őrizni.
Kács, haza, kács,
lóg már a takács.
– énekelték természetesen szlovákul. De Dudás Juli néni szerint Galgamácsán emígy kacsáztak:
Még a kácsát elhajtottam,
két pár csizmát elszaggattam.
Kács, ide, kács,
tokaji takács.
Ők természetesen magyarul énekelték. Ugyanilyen a párhuzam a galgagyörki és a galgahévizi hidas játéknál:
Elküldött a királynő,
haja, gyungya, háj,
három szekér kavicsért,
haja, gyungya, háj.
Minek néki az a kő,
haja, gyungya, háj?
Arany hidat csinálni,
haja, gyungya, háj.
– énekelték a galgagyörki lányok természetesen szlovákul.
Haja, gyöngyöm, haja,
haja, gyöngyöm, haja.
Miért küldött az úrasszony?
Néki hidat csinálni,
haja, gyöngyöm, haja.
Minek néki az a híd,
haja, gyöngyöm, haja?
Néki azon átjárni,
haja, gyöngyöm, haja.
– énekelték a galgahévizi lányok természetesen magyarul. A szövegek nagyon hasonlóak mindkét nyelven, dallamaik azonban eltérőek és csodálatosak. Egyik szebb, mint a másik. A tél végi szokáskörhöz tartozott a kiszejárás is, ami az egész Galga mentén mind a szlovák, mind a magyar községekben ismert volt.
A „kiszi” – szlovákul „kiseľ ” – díszesen felöltöztetett szalmabábu volt, amit nagy diadallal vittek végig a falun, és a falu szélén elégették vagy a Galgába dobták. Az volt a hiedelem, hogy ezzel a szegénységet, betegséget, szerencsétlenséget elégetik vagy a vízbe fojtják. A szokás nevét a nagyböjti savanyú ételek szimbólumaként is értelmezték. Acsán a Kiszét az alábbi énekre vitték végig a falun:
Tavo Kiseľ tavo, Haj ki Kiseľ, haj ki,
kde je tvoja právo. A jogod, odaki.
Tavo kiselina, Haj ki, savanyúság,
nuka šodrovina. Jöjj be, sok-sok jóság.
Galgamácsán a felöltöztetett bábut „Kiszi Kati”-nak nevezték, és a kiszejáráshoz így énekeltek:
Elmehecc már, Kiszi Kati, fenébe,
majd visszajön Sódor Jancsi
Kiszi Kati helyébe.
Kivisszük a Kiszit, behozzuk a sódort.
Kivisszük a rosszat, behozzuk a jókat.
További hasonló párhuzamokat mutathatnánk be a Galga menti szlovák és magyar falvak hagyományos kultúrájából, amelyek az itt élők békés egymás mellett éléséről tanúskodnak.
Mit mondhatnék a Galga menti emberekről, ismerőseimről, a barátaimról, azokról, akik még élnek, s akik már nem élnek? Kiváló emberek voltak. Volt köztük traktoros, agronómus, író, muzeológus, népművelő, tanár, és még sorolhatnám. Az eltávozottak közül hadd nevezzem nevükön Dudás Juli nénit, a népművészt, a naiv festőt, a Falum, Galgamácsa című könyv szerzőjét, és Kovács Lászlót, aki az ország első Kossuth-díjas népművelője volt. Valamennyien itt élnek bennem kitörölhetetlenül.
Mindezt együtt jelenti számomra a Galga, illetve a Galga mente.