NAPÚT 2007/7., 20–29. oldal

Tartalom

Kugler József
Nehéz honcsere

Kovács Anna
Ruppeldt káplán naplójából

¹ A település eredeti neve bizonyítottan *Pleš volt. A történelmi forrásokban ez a név a XIII. században Pilis, Peles, Pelis változatban, de Pljes formában is megtalálható, ami már egészen közel áll a feltételezett ószláv *Plěšb formához. Ez a név még az 1760-as hivatalos térképen is szerepel, annak ellenére, hogy a pálosok a falut az újratelepítés után „átkeresztelték” Sancta Crux-nak (Szent-Kereszt/nek). A falu első bélyegzőjén még latinul jelenik meg a felirat, Santa Crucem formában (1758). Ebből lett először Szent-Kereszt, majd Pilisszentkereszt. A szlovák név egészen új keletű, a 18. század második felében alakulhatott ki: a faluban kis vízimalmok voltak, és amikor a környező szlovák falvak lakói a gabonájukat ide hozták őrölni, azt mondták, hogy a „malmokba” mennek. Így lassacskán a falut Mlynkynek, azaz Malomfalunak kezdték nevezni. Papuček, Gregor: Mlynky a okolie. Pilisszentkereszt, 2006.
² 1184. május 27-én III. Béla király alapította.
³ Lásd a település honlapját: www.pilisszentkereszt.hu
⁴ Fehér László: A pilisi szlovákok identitásrétegei, 1996. Szakdolgozat
⁵ Tóth Sándor János: Szlovák nyelvhasználat a Pilis-hegység iskoláiban. 2005. Kézirat.
⁶ Az óvoda fenntartója: Pilisszentkereszt Község Önkormányzata.
⁷ Az óvoda nevelési programja alapján a fő tevékenysége: óvodai nevelés, iskolai előkészítés, a nemzetiségi önazonosság megőrzése, ápolása, erősítése, átörökítése, nemzetiségi nyelvi nevelés.
⁸ Népszámlálás 2001. 4. Nemzetiségi kötődés. Budapest: KSH, 2002.

Szabó Orsolya

Plusznyelv alkalom szerint

A pilisszentkereszti szlovákok

    A település története. Pilisszentkereszt (Mlynky) a Pilis hegység lábánál fekvő, Budapesttől mintegy harminc kilométerre északra található település, lakosainak száma 2200 fő, és jelenleg is a község több mint fele szlovák nemzetiségűnek vallja magát, kiérdemelve ezzel a „legszlovákabb” szlovák falu elnevezést. Ahogyan egy szentkereszti interjúalanyom elmondta, Pilisszentkereszt¹ történelmét három mondatban összefoglalva, két korszakra bonthatjuk azt: az első a 12–13. századra tehető, amikor a ciszterciek itt a Pilisben építettek monostort, „ami nagyságában, teljesítményében, rangjában azzal tűnik ki, hogy például, itt ölik meg Gertrudisz királynőt, itt temetik el, itt találják meg a szarkofágját”.² A monostort a tatárok ugyan felégették 1241-ben, ám IV. Béla 1254-ben az apátság minden régi kiváltságát megerősítette. 1526. szeptember 7-én a törökök teljesen elpusztították az apátságot. A törökök kiűzése után a pálosok és a ciszterciek is magukénak követelték ezt a területet, és a hosszú évekig tartó pereskedés eredményeként a falu területe végül a pesti pálos rend birtoka lett. A pálosok nevéhez fűződik a falu 1747-ben bekövetkezett újratelepítése. Ekkor hat szlovák család érkezett Nagyszombat környékéről, később továbbiak követték őket. Az 1770-es években német családok is érkeztek a településre. „Nem tudjuk az okát, hogy miért Pilisszentkeresztet választották a svábok, de tény, hogy az első családok letelepedése után egy emberöltővel, 1781-ben, amikor felavatták a jelenlegi templomot, akkor már itt vannak a svábok, átjönnek Pilisszántón úgy, hogy ott egy család sem telepszik meg, nem mennek se Csévre, se Kesztölcre.”
    1722-től működött a településen elemi iskola, amit a pálosok tartottak fenn. 1767-ben a faluban már volt kocsma, mészárszék, vízimalmok, mészégető kemencék.³
    1785-ben a lakosság összlétszáma 526, 1802-ben 703, 1857-ben 853, a századfordulón pedig már meghaladja az ezret. A huszadik század első felében a település lakosainak száma folyamatos emelkedést mutat, 1941-ben már 1450-en laktak itt, akik közül 1325 fő szlovák anyanyelvűnek vallotta magát. Az 1946–48-ban végrehajtott magyar–szlovák lakosságcsere keretében Pilisszentkereszt lakosságának kb. 15 százaléka települt át önként Szlovákiába. Az egyik interjúalanyom elmondása szerint Szentkereszt lakosságának is legalább a 15 százaléka kitelepült, a legtöbben Párkány környékére, „de ők mind szlovákok maradtak, a mai napig is szlovákok Szlovákiában, pedig itt laknak Párkány környékén, magyar településeken, de például a gyerekek nem tanultak meg magyarul, és emiatt hátrányos helyzetben is vannak, pedig átjöhetnének Esztergomba, Pestre, vagy bárhova a környékre dolgozni”.
    Ha figyelembe is vesszük a népszámlálási adatfelvétel szociálpszichológiai vetületének következményeit, valamint azt a tényt, hogy a szocialista-kommunista rezsim, majd a rendszerváltás idején tapasztalható bizonytalanság az emberek őszinte, hivatalos identitásvállalását egyáltalán nem segítették elő – s ezt a 2001-es adatfelvételek vissza is igazolták –, történelmi távlatban mindenképpen a szlovák identitás gyengülése regisztrálható a pilisi szlovák településeken is.

    Bár az egyes települések esetében – nemritkán a helyi politika és az általa befolyásolt nyilvánosság hatására – jelentős különbségek figyelhetők meg az öndefiníció bonyolultabb, összetettebb elemét jelentő nemzetiségi kategória alakulásában, a szlovákok lakta 13 pilisi település közül az 1980-as és 2001-es népszámlálási adatokat összevetve valójában csak Pilisszentkereszten figyelhető meg lényegi elmozdulás pozitív irányban.

    Az anyanyelv tekintetében a helyzet ennél is egyértelműbb: itt nemcsak az arányszámok – eltérő ütemű és mértékű, de jelentős – csökkenése regisztrálható, hanem az is, hogy a nemzetiségi bevallásokkal kapcsolatosan néhol tapasztalható „revival” ebben az összefüggésben lényegében nem észlelhető.
    A pilisi falvak szlovák lakosságának etnikai tudata szorosan kötődik a Pilishez mint földrajzi területhez, s identitásuk egyik meghatározó alkotóelemeként szlovákságuk is e szűrőn keresztül fejeződik ki. A „Pilišania” (pilisiek) elnevezésében is ez az erős regionális, táji tudat fejeződik ki. A meghatározás ugyan eredetileg csupán a pilisszentkeresztieket jelölte, később azonban jelentéstartalma valamennyi érintett községre kiterjedt. A falvak ma földrajzi adottságaikból kiindulva meglehetősen szoros „belső”, „településközi” kommunikációs hálózatot tartanak fenn: a pilisi szlovák települések számára evidencia az egymással való kapcsolattartás szükségessége. Ez persze nem jelenti azt, hogy az egyes közösségek identitásának minden egyes eleme tökéletesen megegyezne egymással. Így pl. a pilisi szlovák falvakra is érvényes az a megállapítás, hogy a magyarországi nemzetiségek nyelvének fejlődése gyakran falvanként külön-külön utat járt be, s némi túlzással elmondható, hogy a kisebbség – ma már gyakran csak az idősebb generációk által használt – nyelve egyenlő a településeken évszázadokon keresztül használt, lényegében külső hatások által nem, vagy alig befolyásolt nyelvvel.⁴

    Nyelvhasználat – még mindig anyanyelv? A magyarországi szlovákok kétnyelvűsége egyrészt történeti kérdés, hiszen a magyar nyelvvel egy részük már jóval a letelepedés előtt, a hétköznapi életben is kapcsolatba került, sőt el is sajátította. A nyelvi kontaktusokat részben a gazdasági kapcsolatok, részben pedig a mindennapi együttélés tette természetessé. Az 1960-as, 1970-es években vált a magyar nyelvű kommunikáció a hazai szlovák közösségek körében általánossá, mégpedig oly módon, hogy a magyar nyelv társadalmi szerepe az intézményi kereteken kívül is felerősödött. A szlovák–magyar kétnyelvűségi lét 1949 után új forrásbázist kapott. A kiépült szlovák jellegű oktatási hálózat és az iskolán kívüli kulturális intézmények a szlovák irodalmi nyelv közvetítői lettek.
    Szentkereszten a betelepítéstől egészen a 20. század elejéig a lakosság többsége szlovákul és – kisebb mértékben – németül beszélt. A magyar nyelv térfoglalása a két világháború közötti időszakban kezdődött, ekkor vezették be és tették kötelezővé az iskolában. „Van itt a Józsi bácsi, a 80 évével, aki emlékszik rá, hogy fenyítéssel járt, ha valaki a folyosón nem magyarul beszélt, mert a gyerekek és főleg az idősek is a két nyelvvel, a némettel meg a szlovákkal tökéletesen elvoltak.” A második világháború után a német nyelv eltűnt, és a szlovák maradt a helyi kommunikáció nyelve, „de az annyira erős, saját példámat mondom, hogy amikor elmentem inasnak 1963-ban Budapestre, akkor Pilisszántóról a Sz. Jóska, meg még páran, Szentkeresztről én voltam egyedül, olyan csúnyán beszéltünk magyarul, hogy azt mondta a magyartanárnő, hogy nekünk nem kell kimenni a táblához felelni, mert nem értik meg a gyerekek, hogy mit mondunk, egyszerűen nem tudtunk magyarul beszélni”. „Hiába végeztünk nyolc osztályt, én még abban a kivételes helyzetben voltam az általános iskolában, hogy nem kellett oroszt tanulnom, viszont tanultam szlovákul földrajzot, történelmet és matematikát, ezért én tökéletesen tudok számolni szlovákul, én 1963-ban végeztem, 1960–1963 között nem kellett oroszt tanulni, de az utánunk következők már tanultak. De érdekes módon például a nővérem sem tud olyan jól szlovákul, mert ő ezeket a tárgyakat nem tanulta szlovákul.”
    A magyarországi szlovákokra a kétnyelvűség köztes állapota jellemző: fokozatos nyelvcsere figyelhető meg, aminek eredményeként a szlovák mára másodnyelvvé vált. A szlovákot illetően egy ellentétes, kétirányú mozgás vált jellemzővé: egyik oldalon a funkcionális fejlődés az irodalmi nyelv előtérbe kerülésével, másik oldalon a nyelvjárás háttérbe szorulása. A család elvesztette átörökítő szerepét, s ezt a különböző intézmények és önkormányzatok sem tudják pótolni. Az alapvető nyelvi funkciók a magyar dominanciája miatt csak korlátozottan érvényesülnek. Ez Szentkeresztre is igaz. A nyelvcsere leggyorsabban az egyházi életben ment végbe, de a magánszférában is szinte feltartóztathatatlannak tűnik. A legfiatalabb generáció egy része még érti ugyan, de már nem beszéli a nyelvet. Ahogyan egyik interjúalanyom fogalmazott: „Otthon se beszélek szlovákul, sokat fejlődtem, amióta itt vagyok Szentkereszten, illetve a szentkereszti szlovákból fejlődtem sokat, de nem nagyon beszélgetek én szlovákul. A szüleim korosztályával sem beszélek szlovákul.” Vagy: „Otthon beszélünk a gyerekekkel szlovákul, ritkában már, de azért beszélünk. Bekerültek a családba férjek-feleségek, akik nem tudnak, úgyhogy magyarul beszélünk. Meg a baráti társaság miatt is inkább magyarul.” A nyelvet használók közül az idősebb generáció jelentős része még beszéli a helyi nyelvjárást, azonban ahogyan az egyik interjúalanyom fogalmazott, „…most már sajnos a szókincse nem gazdagszik a helyi nyelvjárásnak, mi még úgy nőttünk fel, hogy csak tótul beszéltünk, és vagy nem is tudjuk, hogy hogyan tanultuk a két nyelvet, és persze nyelvjárásban, de nagyon gazdag szókinccsel, 40-50 éve. De ez más világ, ezt tudomásul kell venni, hogy ez sajnos így működik.”
    Egy interjúalanyom „hullámvölgyelmélete” szerint a szlovák nyelv bizonyos időszakokban, életkorban előtérbe kerül, majd ismét háttérbe szorul. Három-négy generáció óta ugyan a magyar a családban használt nyelv, azonban „…mindenki megtanul hároméves koráig valamit szlovákul, versikéket, énekeket, köszönéseket, ezeket már beszéli, de nem logikusan beszéli, tudja a verset, de nem tudja a vers mögöttes tartalmát. Aztán az iskolában kicsit bővebb nyelvtudást kap, majd 14 évesen kikerül Pilisszentkeresztről, elmegy továbbtanulni és akkor vége a nyelvnek. Megszakad, hiszen százszázalékosan magyarul kell beszéljen az iskolában, közlekedési eszközökön, áruházban, és fölveszi az idegen nyelveket. Nem a szlovákot, mert középiskolában, egyetemen mit ér vele? Semmit. Aztán ha hazajön, és itt telepszik le, itt alapít családot, ahol a rokonai, családja él, újra előjön a szlovák, és így válnak a kezdeti szlovákból a fiatal és középkorosztályban jellemzően magyarul beszélőkből, újra szlovákul beszélők.”
    Manapság is vannak azonban a családon belüli nyelvhasználatot serkentő hatások: a településen foghatók a szlovákiai televízióadások, s ez nagyban hozzájárul a nyelvtudás tökéletesedéséhez, illetve a nyelv gyakoribb használatához. „A gyerekeimmel magyarul beszélek, de keverjük egyre többet a szlovákot, mert amióta a Markízát tudjuk nézni, a feleségem teljesen ráállt, azt nézi, és ha nem ért valamit, akkor mellette van a szótár, felírja és megnézi.”
    A nyelvi önértékelés negatív formáit sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hiszen maguk a nyelvjárást beszélők sokszor maguk sem elégedettek nyelvtudásukkal: „Melyik a szebb nyelv, hát azért mondom a magyart, mert azt jobban tudom, meg én nem az irodalmi nyelvet tanultam, hanem a pilisit, a nemzetiségit.”

    Oktatás. Mára az oktatás vált a nyelv megtartásának legfontosabb színterévé, és sokan az iskolától várják, hogy megtanítsa a gyerekeknek a szlovák nyelvet.
    A pilisi szlovák iskolák mind nyelvoktatók, a Nemzeti alaptantervben a nemzetiségi iskolák számára előírt heti négy óra szlovák nyelvoktatással. Ez azt jelenti, hogy a magyarországi szlovák nyelvű közoktatás két kategóriája közül (kétnyelvű és a kisebbségi nyelvet oktató) az utóbbiba tartoznak. Az óvodai foglalkozások minden településen tartalmaznak szlovák elemeket, ezekkel igyekeznek pótolni a valójában csak nehezen pótolhatót, az otthonról hozott nyelvtudást. A kisebbségi anyanyelv idegen nyelvként való újratanítása, a gyökerekre való rávezetés, a hagyományőrzés az intézmények célja. Az általuk használt tankönyvek ennek megfelelően az idegennyelv-oktatás módszertana szerint készültek.⁵
    A szentkereszti óvoda⁶ a 20. század elején épült, és jelenleg is ebben az épületben folyik az óvodai nevelés, helyi nevelési program alapján.⁷
    Az óvodások jó része a helyi általános iskolában tanul tovább. A vegyes házasságok eredményeként a gyerekek harminc-negyven százaléka otthon már csak magyarul beszél, s így szlovák nyelvtudásuk is meglehetősen korlátozott, de az óvodának hála, nem idegen számukra a nyelv, „van passzív szókincsük, és ismernek mondókákat, énekeket”.
    Pilisszentkereszten 1815 óta működik szlovák iskola. A 19. század folyamán a német és a szlovák volt az oktatási nyelv. A magyarosító törekvések térhódítása idején ez gyökeresen megváltozott, s csak 1948-ban indult újra a szlovák nyelvoktatás. Megpróbálkoztak a kétnyelvű iskolai modellel is, és néhány éven át szaktárgyakat is tanítottak szlovákul, de ez a tendencia végül konverzációkra olvadt, majd teljesen elhalt, s maradt a heti négy óra szlovák mint idegen nyelv. „A kétnyelvű iskolához nincsenek meg a lehetőségeink és nincs is rá igény.” Ennek ellenére a nyelvoktatásra koncentráló oktatás a szlovák nyelv és irodalom tanításával, valamint a kisebbségi népismeret témakörének beemelésével mégis hozzájárul a kisebbségi oktatás céljainak megvalósításához.
    A település testvérvárosaival, mindenekelőtt Blatnéval az iskola is együttműködik. A tanulókat nem messze tőlük szokták táboroztatni, „…így volt többször, hogy nekik még tanítás van akkor, amikor ott voltunk és bementünk órát hallgatni a gyerekekkel, meg vetélkedőket is szervezünk együtt. Szerveztünk már cserenyaralást is. Amikor családoknál szállásoltuk el a gyerekeket egy hétig, aztán meg ők jöttek ide, de kényelmesek már a gyerekek, nem szívesen mennek oda egyedül egy családhoz, pláne, hogy nyelvi nehézségek is vannak, a középiskolásoknál már lehet, de általános iskolában nem szívesen mennek a gyerekek, hiába vagyunk együtt napközben, közös programokon, esténként csak egyedül vannak a családnál.”
    A másik testvérvárossal, Nagyölveddel (Veľké Ludince) nem olyan régi a kapcsolat, „bár az is 10-15 éves talán, ott két iskola van, magyar és szlovák iskola is, először a tanári testületet látogattuk meg, az óvónők mentek az óvodába, a magyar tanárok a magyar iskolába és a szlovákok a szlovákba, de itt inkább a sportra épül a kapcsolat”.
    Mivel a szülők manapság egyre inkább mérlegelik, hogy melyik iskolába küldjék a gyerekeiket, az iskola a beíratkozáskor minden évben elveszít néhány helyi elsőst, akik átjárnak a környékbeli településekre tanulni. „Sok szülő elviszi a gyereket más településre. Nem azért, mert nincs tornaterem, bár volt egy szülő, aki ezt mondta, de szabad iskolaválasztás van, van, aki azt hiszi, hogy ezzel jót tesz a gyereknek, van, aki azt kifogásolja, hogy miért nem angolt tanítunk a német helyett, és ezért választanak mást, bár egyiket sem ismerik.” Az viszont sokatmondó tény, hogy „a pesti szlovák iskolába nem ment senki”.
    A nyolcadikosok kilépve az általános iskolából, ha meg is szerezték az alapfokú nyelvvizsgát, nem tanulják tovább a szlovák nyelvet. A budapesti szlovák gimnáziumba sem jelentkezett már évek óta egyetlen gyerek sem. Ennek nemcsak az az oka, hogy nem jó az iskola híre, hanem az is, hogy a fővárosban nagyon sok jó színvonalú középiskola van, s a szülők gyerekeik későbbi pályaválasztását szem előtt tartva inkább azokat preferálják. „Hosszú éveken keresztül, még 5-6 évvel ezelőtt vittük a gyerekeket a pesti szlovák iskolába is, de Pesten annyi iskola van, hogy inkább választ angolt, németet, mint azt az egyet, nem olyan vonzó, érdekes a szülők számára a szlovák nyelv. És már mi sem küldjük oda a gyerekeket, mert esett a színvonal, nincs olyan jó híre, sok a szlovákiai magyar gyerek is.”
    A szentkereszti gyerekek az iskolában csak a nemzetiségi nyelvű órákon beszélnek szlovákul, a szünetekben azonban sem tanáraikkal, sem egymás közt nem használják a nyelvet. A családi kommunikáció nyelve is mára már a magyar lett, hiszen szüleik elenyésző kisebbsége beszéli a szlovák irodalmi nyelvet és/vagy a helyi nyelvjárást. „Tudomásul kell vennünk, hogy a körülöttünk lévő világ az magyar, ha itt megáll valaki a faluban és magyarul kérdez, elég furán nézne ki, ha szlovákul válaszolnánk.”

    Egyházi élet. A magyarországi szlovákok többsége evangélikus. A szlovák katolikus lakosság zöme a Dunántúlon telepedett le, többek között a Pilisben. A szlovák katolikusok a 18. század végétől kezdve már rendelkeztek szlovák nyelvű énekeskönyvekkel, sőt – ritkábban – bibliával is. A pilisi katolikusok a szlovák irodalmi nyelvet használták a liturgiában, majd mivel az 1920–30-as évektől kezdve krónikussá vált a szlovákul tudó papok hiánya, a liturgiák kánoni része teljesen elmagyarosodott. Ez egy sajátos kétnyelvű modellt eredményezett: a szlovák és magyar nyelvű liturgiai szövegek kétnyelvű egységet alkotnak. Ez az egyes pilisi falvakban másként valósul meg. Az idősebb generáció körében Szentkereszten is a kétnyelvűség dominál, „mert a litániák, az esti, a hétköznapi misék magyar nyelvűek, amíg a pap nem jön, addig az asszonyok szlovákul imádkoznak, az Otče náš az megy folyamatosan, amíg a pap nem miséz, a végén megint az van, az imák azok általában szlovákul vannak.”
    Rózsafüzér-tagok is vannak a faluban: húsz rózsa van, rózsánként 15 taggal, ami háromszáz embert jelent, „akik folyamatosan, mindennap imádkozzák szlovákul a rózsafüzért, ők jellemzően felnőttek, tehát ezek alapján igen aktív a szlovák nyelv otthon. És még vannak azok, akik nem tagok, de imádkoznak szlovákul.” „Hogy milyen nyelven imádkozom? Mindkét nyelven, ha kismisére megyek, akkor magyarul, ha nagymisére, akkor szlovákul, ha Szlovákiában vagyok, akkor automatikusan szlovákul imádkozom a templomban, akkor is, ha egyedül vagyok, de Magyarországon magyarul.”
    A magyarországi szlovák katolikusok számára – így a szentkeresztiek számára is – a Józsefvárosi Szlovák Kisebbségi Önkormányzat által szervezett budapesti szlovák nyelvű szentmisék enyhítik némileg a szlovákul miséző papok hiányát. Ezekre az istentiszteletekre havonta egyszer, minden alkalommal más-más település híveit invitálják meg.

    Kisebbségi önkormányzatiság – új kezdet? Egy szlovák származású, független jelöltként indult szentkereszti férfi volt a polgármester1998–2006 között. Miután nyugdíjba vonult, a 2006-os önkormányzati választásokon a Szentkereszti Polgári Kör Egyesület hivatalos jelöltje lett a polgármester. A kilencfős települési önkormányzatban 1998 és 2002 között még két szlovák kisebbségi képviselő is dolgozott, 2002-től egy maradt.
    Pilisszentkereszten a szlovák kisebbségi önkormányzat rögtön az első kisebbségi önkormányzati választáson megalakult. Közvetlen módon jött létre, és társadalmi támogatottságát jól mutatja, hogy a választáson megjelenő, kisebbségre is szavazó választópolgárok aránya 88 százalék volt. A következő két választás alkalmával még nagyobb arányban szavaztak a szlovák kisebbség érdekeinek képviseletére hivatott intézményre. A 2006-os választáson 504 fő kérte felvételét a szlovák választói névjegyzékbe, s a választáson 298-an meg is jelentek. A kisebbségi önkormányzat személyi összetétele meglehetősen nagy állandóságot mutat. A 2002-es és 2006-os testület összetétele azonos volt, s a jelenlegi, ötfősre emelt létszámú önkormányzatból is ketten már a harmadik ciklusban töltik be a kisebbségi képviselő tisztét.
    Pilisszentkereszten 2006-ban megalakult a német kisebbségi önkormányzat is. 32 polgár kérte felvételét a német választói névjegyzékbe, a kisebbségi jelöltekre szavazók száma pedig 29 volt. (A legutóbbi népszámlálás adatai szerint a településen német nemzetiségűnek 13, a német kulturális értékekhez, hagyományokhoz kötődőnek 21, német anyanyelvűnek és a német nyelvet családi, baráti körben használónak négy-négy fő vallotta magát.⁸) Szentkereszten valóban meglehetősen sok a német eredetű családnév, ám ezek a családok is legtöbbször szlovák anyanyelvűnek/nemzetiségűnek vallják magukat, amit egyik interjúalanyom a következőképpen indokolt meg: „És itt jön az az érdekesség, hogy mitől vannak sváb nevek, és mitől mégis szlovák a település. (…) A svábra jellemző a kevés gyerek, az egyke, a vagyon, a szlovákra, a szegényekre a sok gyerek, a túlélést csak egyféleképpen tudta biztosítani, hogy 10-14 gyereket szült az asszony, ezeknek mind anyanyelve anyja után szlovák volt, és ha mondjuk egy sváb fiú elvett egy szlovák lányt, az szült neki ennyi gyereket, azoknak mind anyanyelve a szlovák volt, a családneve az sváb, azért van itt annyi Klausz, Fuhl és sorolhatnám, és ez a két nép tökéletes békességben él egymás mellett és beszél két nyelvet, beszéli a németet és a szlovákot, és nem beszéli a magyart.”
    A kisebbségi önkormányzatok fő célja és feladata a helyi kulturális értékek megőrzése, a nemzetiségi napok, bálok, a szlovák karácsony megrendezése, a búcsúval kapcsolatos szokások felelevenítése.

    Civil szervezetek. Szentkereszten több egyesület és klub is működik, melyek nagy része a szlovák hagyományok ápolását, megtartását és továbbadását szolgálja. Nagy részük nem bejegyzett egyesület. Természetesen van Páva-kör, mely a közelmúltban ünnepelte negyvenéves fennállását, de van Szlovák klub is, amelynek tagjai csaknem kivétel nélkül a Páva-körnek is oszlopos tagjai. „A Slovenský klub majdnem ugyanaz, mint a Páva-kör, 24-25 főből áll, majdnem mindenki tagja a Páva-körből a Szlovák klubnak. Az Idősek klubja nagyjából ugyanaz, mint a Szlovák klub, de ezeknek nincsen hivatalos formája, nincsenek bejegyezve.”
    A Magyarországi Szlovákok Szövetségének Szentkereszten is van helyi szervezete, amely ugyan nincs bejegyezve, viszont annál agilisabb. Néptánccsoport ugyan jelenleg nem működik a településen, de az óvoda és az iskola néptánccsoportjai szívesen szerepelnek az ünnepségeken és rendezvényeken.
    A Szlovák Ifjúsági Klub 2004 táján alakult. Ez egy 10-12 fős, nem bejegyzett szervezet, lényegében egy baráti társaság, melynek tagjai időnként megjelennek a szlovák rendezvényeken, filmvetítésen, kiállításon vagy kommunikációs versenyen.
    A Pilisi Szlovákok Egyesületét 1999-ben 13 település hozta létre (Csobánka, Esztergom-Pilisszentlélek, Kesztölc, Mogyorósbánya, Oroszlány, Piliscsaba, Piliscsév, Pilisszántó, Pilisszentkereszt, Pilisszentlászló, Pomáz, Sárisáp, Szentendre). Az egyesület segíti a 13 település közötti együttműködést az oktatás, a kultúra, a hagyományápolás, a hitélet, valamint a sport területén, lényegében minden olyan területen, ahol a nemzetiségi kérdés felmerülhet. „A Pilisi Szlovákok Bálján 2005-ben 350-400-an voltunk Dorogon, de előtte is, Dobogókőn ugyanennyien, Piliscsabán meg még többen voltunk, mert ott sportcsarnokban voltunk.”
    Tavaly az egyesület első ízben rendezett juniálist a szlovák nagykövetségen. Erre a szentkeresztiek kulturális programmal készültek, és az egyik testvérvárosukból, Blatnéból (Sárfia) hívtak zenekart, a Šarfiankát. Az egyesület céljai között az is szerepel, hogy minden település számára kitaláljon valamilyen „saját” rendezvényt, hogy ne csupán egymás „születésnapi” rendezvényein jöjjenek össze. „Kesztölcön is a borral kapcsolatos rendezvények vannak, Pilisszántóra átjárunk, Szentléleken is a favágó versenyre, falunapra is átmegyünk, ünnepeljük a kisebbségek napját is, amit hosszú évekig itt tartottunk Szentkereszten, de aztán úgy döntöttünk, hogy legyen ez is vándorünnep, és minden évben más-más településen rendezzük meg.”

    Összegzés. A szentkereszti szlovák közösség számára ma is fontos a nemzetiségi (és egyben a lokális) identitás, az anyanyelv és a szlovák hagyományok megőrzése és átörökítése. A kisebbségi önkormányzatok létrehozása itt is hozzájárult a nemzetiségi kultúra revitalizációjához, bár a – legtöbbször be sem jegyzett – civil szervezetek sokkal többet nyújtanak e téren, mint a hivatalos kisebbségi önkormányzat. A szentkeresztiek a magyarországi szlovákokhoz hasonlóan életvitelükben a többségi társadalomhoz asszimilálódtak. Magyar nemzeti identitásuk, magyar nemzeti érzéseik is vannak. Magyarország a hazájuk, a hétköznapokban többségükben magyarul beszélnek, miközben kötődnek a szlovák hagyományokhoz, kultúrához és nyelvhez is. Kettős identitásuk van: szlovákok is, magyarok is. Magyarországi szlovákok. A mindennapi élet rutinjai már a magyarsághoz kapcsolják őket, s a hétköznapokban semmiben sem különböznek a többségi társadalom tagjaitól. Van azonban még egy „pluszkultúra”, még egy „plusznyelv”, ami bizonyos alkalmakkor megjelenik, és ilyenkor erősebbnek bizonyul, mint a hétköznapok többségi világa.

Irodalom

1980. évi népszámlálás. A nemzetiségi települések adatai, KSH, Budapest,1983.
A magyarországi szlovák kisebbségi oktatás, Országos Szlovák Önkormányzat, Budapest, 1997.
A magyarországi szlovákokról. In: J/5219 számú Beszámoló a Magyar Köztársaság területén élő nemzeti és etnikai kisebbségek helyzetéről, Budapest, 2001. október
Bindorffer Györgyi: Kettős identitás: Etnikai és nemzeti azonosságtudat Dunabogdányban, Budapest: Új Mandátum Kiadó–MTA Kisebbségkutató Intézet, 2001.
Eiler Ferenc: Törekvések a kisebbségi önkormányzati választások reformjára 1998–2004. In: Kovács Nóra–Osvát Anna–Szarka László (szerk.): Tér és terep. Tanulmányok az etnicitás és az identitás kérdésköréből. Budapest: Akadémiai Kiadó, 2004. 209–226.
Fehér László: Adalékok a pilisi szlovákok identitástudatának kutatásához. MTA PTI, 1997.
Fehér László: A pilisi szlovákok identitásrétegei, 1996. Szakdolgozat
Gyivicsán Anna: A nemzetiségi lét és kultúra dimenziói I–II. Békéscsaba: Magyarországi Szlovákok Kutatóintézete, 2003.
Gyivicsán Anna – Krupa András: A magyarországi szlovákok. Budapest: Útmutató Kiadó, 1997. 32. p.
Népszámlálás 2001. 4. Nemzetiségi kötődés. Budapest: KSH, 2002.
Papuček, Gregor: Mlynky a okolie. Pilisszentkereszt, 2006.
Szabó Orsolya: Kettős identitás? – Budapest és Piliscsév szlovák közösségei. In: Bindorffer Györgyi (szerk.): Változatok a kettős identitásra. Kisebbségi léthelyzetek és identitásalakzatok a magyarországi horvátok, németek, szerbek, szlovákok, szlovének körében. Gondolat – MTA Etnikai- nemzeti Kisebbségkutató Intézet, 2007. 63–109. p.
Tóth Sándor János: Szlovák nyelvhasználat a Pilis-hegység iskoláiban. 2005. Kézirat.

A lap tetejére