NAPÚT 2007/7., 12–19. oldal

Tartalom

Tóth István
Tizenkét pont

Szabó Orsolya
Plusznyelv alkalom szerint

Kugler József

Nehéz honcsere

Dilemmák a második világháború után

    A második világháborút követő hónapokban-években, sőt már korábban is Beneš, az egykori Csehszlovák Köztársaság elnöke és politikustársai egy kizárólag szláv nemzetállam megteremtését kívánták megvalósítani, mégpedig egy olyan országterületen, ahol hárommillió német és közel háromnegyed millió magyar élt. Úgy vélték ugyanis, hogy az első köztársaság bukását mindenekelőtt az országban élő kisebbségek szeparatizmusa idézte elő. Terveikhez a németek vonatkozásában sikerült is megnyerni a szövetséges hatalmak támogatását, az újjáalakuló Csehszlovákia területén élő magyar kisebbség helyzetének rendezését azonban a két érintett államra kívánták hárítani. A cseh és a szlovák politikusok egyebek mellett összekapcsolták a felvidéki magyarok egy részének eltávolítását a magyarországi szlovákok hazatelepítésével (repatriálásával).
    A magyar–csehszlovák lakosságcsere-egyezmény néven ismertté vált dokumentumot (nemzetközi szerződést) 1946. február 27-én írta alá Budapesten Gyöngyösi János külügyminiszter és Vladimír Clementis államtitkár. Az egyezményt az elkövetkezendő hónapokban mindkét állam parlamentje ratifikálta, így Magyarországon az 1946. évi XV. törvényként került be a törvénytárba. A 14 cikkelyből és a hozzá kapcsolódó függelékből álló törvény lényegében a csere minden fontosabb pontját érintette. A trianoni országterületen élő szlovákok önkéntes áttelepülési lehetőségéről az I. cikkely rendelkezett, míg az V. cikkely a felvidéki (Csehszlovákia területén élő) magyarok Magyarországra történő áttelepítését szabályozta. Esetükben ez gyakorlatilag kényszerkitelepítést jelentett, mivel az átköltöztetendőket a csehszlovák állam jelölhette ki. Az I. és V. cikkely szerint kicserélendő személyek lélekszámát az egyezmény azonosan határozta meg, vagyis Csehszlovákia annyi magyart jelölhet ki áttelepítésre, mint ahány magyarországi szlovák önkéntes elhatározása alapján csehszlovák állampolgár kíván lenni. Magyarországnak vállalnia kellett még továbbá a csehszlovák hatóságok által háborús bűnössé nyilvánított felvidékiek (VIII. cikkely szerint áttelepítendők) egyoldalú befogadását is. Ez utóbbiak számát azonban nem határozták meg a felek. Az egyezmény rendelkezett még néhány, a csere tényleges lebonyolítását segítő szervezet létrehozásáról is. Ezek legfontosabbika a magyar–csehszlovák vegyes bizottság felállítása volt (X. cikkely).
    Ugyancsak az egyezmény tette lehetővé a csehszlovák kormány számára az ún. különbizottság felállítását, amely a magyarországi szlovákok figyelmét volt hivatva felkelteni az áttelepülés iránt (II–IV. cikkely). Az egyezmény aláírását követően hat héten keresztül (április közepéig) folytathatott agitációs tevékenységet a különbizottság (csehszlovák áttelepítési bizottság). Majd ezt követően újabb hathetes időtartam (május végéig) állt e bizottság rendelkezésére, hogy összegyűjtse a jelentkezési lapokat.
    A csehszlovák kormányzat minden bizonnyal már a kétoldalú diplomáciai tárgyalások időszakában részletes tervezetet dolgozott ki, hogy a magyarországi szlovákokat minél nagyobb számban nyerje meg az áttelepülésre. Az egyezmény aláírását követő napokban (1946. március 4-étől) a bizottság rövid idő alatt megszervezte magyarországi toborzási körzeteit. E körzetek kialakításakor nem vagy csak alig vették figyelembe a magyar közigazgatási határokat. A trianoni országterületet március közepére 18 körzetre osztották fel. A körzetek, illetve a felállított körzetközpontok nagyrészt tükrözték a magyarországi szlovák (szlovák gyökerű) népesség területi elhelyezkedését. Így egyebek mellett az Észak-Dunántúlon Esztergom és Bánhida (Tatabánya), Észak-Magyarországon pedig Balassagyarmat, Felsőpetény, Salgótarján, Miskolc és Sátoraljaújhely vált körzetközponttá. A fővárosi és környékbeli toborzómunkát Budapest mellett Pilisről és Aszódról irányították. A népes délkelet-alföldi szlováklakta települések három körzetet alkottak (Szarvas, Békéscsaba, Tótkomlós).
    A toborzás propagandamunkájában a szlovákiai közélet jeles szereplői, politikusok, művészek, értelmiségiek (tanítók, lelkészek, tisztviselők) is részt vettek. Minden szlováklakta településen két nyilvános gyűlést tarthattak 1946 márciusában-áprilisában, és a magyar rádió is rendszeresen közölte ezekben a hetekben a bizottság szlovák nyelvű felhívásait. Emellett több tízezer röplapot, brosúrát is szétosztattak az érdeklődők között. A Magyarországra érkező propagandisták a szlovák politikai élet szinte valamennyi árnyalatát képviselték. A határokon kívül élő szlovákok vélt vagy valódi sérelmeit, a szlovákság újból egy államban történő egyesítésének programját nemcsak a jobboldali és polgári erők tették magukévá, hanem a baloldali pártok is. Többé-kevésbé egyformán vélekedtek az államuk területén élő nem szláv kisebbségekről is, teljes eltávolításukat tűzve ki célként. A bizottság többek között döntő fontosságúnak ítélte a „nagy alföldi szlovák tömb” tézisét, ezért néhány neves szlovák politikus személyesen kívánt szólni az itt élőkhöz. A látogatók között nem kisebb személyiségeket találunk, mint Daniel Okálit, a bizottság vezetőjét vagy Viliam Širokýt, a csehszlovák kormány alelnökét.
    Az 1946. március elejétől április közepéig tartó engedélyezett, illetve ezt követően közel egy évig tartó „nem hivatalos” toborzási akció során a lakosságcsere, az áttelepülés lehetőségének híre a legeldugottabb magyarországi szlovák faluba, tanyára is eljutott. A hazai szlovákok megnyerését az áttelepülésre hatékonyan támogatták a Magyarországi Szlávok Antifasiszta Frontjának szervezetei és tagságának jelentős része is, sőt a front lapja, a Sloboda szinte minden erejével a népcsere minél teljesebb megvalósítását szolgálta. A Magyarországra érkező szlovákiai aktivisták kezdetben főként érzelmileg igyekeztek megnyerni a szlovák kisebbséget. „Szlovákok! Magyarországon élő testvéreink! A szülőföld, a szlovák föld hív benneteket!” – szólították meg a röplapok olvasóikat. A CSÁB tagjainak többsége úgy érezte, küldetést, a történelem viharai által szétszórt szlovákság újraegyesítését hajthatják végre. A csak szlovákokból álló nemzetállam minden szlovák otthona kell hogy legyen; és még a kisebbségi konfliktusok végleges megoldását is a népcserétől remélték. A kicserélendő népesség aránytalanságáról, a több ezer négyzetkilométernyi színmagyar területek erőszakos elszlovákosításáról nem akartak tudomást venni, illetve azt jogos történelmi igazságtételnek tekintették.
    A toborzógyűléseken jeles szlovákiai művészek, művészeti együttesek mutatkoztak be az érdeklődő közönségnek. Az anyaországi kultúra (színház, zene, film, irodalom) értékeinek bemutatásával elsősorban a kettős kötődésű, illetve már az asszimiláció útjára lépett szlovákokat szerették volna megnyerni vagy visszahódítani.
    A racionálisan gondolkodó aktivisták azonban a gazdasági-jóléti kérdéseket helyezték előtérbe. Nemcsak a jóval kedvezőbb akkori csehszlovákiai életviszonyokra hívták fel a hallgatóság figyelmét, hanem hosszasan ecsetelték a jóvátételi kötelezettségekkel terhelt magyar gazdaság kilátástalanságát is. A szónokok és a röplapok egyaránt azt hangsúlyozták, hogy a magyarországi szlovákok egy kézvonásukkal a világ egyik legfejlettebb országának állampolgárai lehetnek. „Akartok-e a győztes csehszlovák állam polgárai lenni? Akartok-e jól fizetett munkát a gyárakban?” – áll az egyik röplapon. Magyarországon éppen ebben az időszakban sohasem tapasztalt méretű inflációt, a pengő gyors elértéktelenedését élte meg a lakosság.
    A szlovákságot ért vélt vagy valódi sérelmek állandó hangoztatása is fontos részét képezte az agitációnak. A szlovákiai szónokok és röplapok egyre-másra azt hangsúlyozták, hogy Magyarországon képtelenség szlovákként megmaradni, a szlovákság többnyire szigetszerű területi elhelyezkedése és főként a mindenkori magyar kormányok asszimilációs (elnemzetlenítő) politikája miatt a szlovákok Magyarországon nem képesek megőrizni nyelvüket, kultúrájukat, nemzeti identitásukat. Csak akkor maradhatnak meg szlováknak, ha áttelepülnek. Magyarország mellett, ahol a már említett kétoldalú csere előkészítése folyt, a repatriálási lehetőséget egyebek mellett a Jugoszláviában, Romániában, Bulgáriában és más európai államokban élő szlovákoknak (cseheknek) is felkínálták.
    Az új haza, Szlovákia (Felvidék) magyarlakta részeinek megismertetetése sem maradt ki a bizottság tevékenységéből. A Sloboda 1946/47. évi számaiban folyamatosan jelentette meg fényképes, térképmelléklettel ellátott tudósításait a hazatelepülők új lakhelyeiről. 1946 tavaszától pedig a magyarországi szlovákok képviselői lehetőséget kaptak arra, hogy megtekintsék jövendő lakóhelyüket. Ez azonban az ősök földjére való visszatérés helyett Szlovákia döntő többségében magyar lakosságú területsávjával (Mátyusföld, Garam mente, Csallóköz, Gömör, Bodrogköz) volt egyenlő.
    Végül az egyéb propagandaeszközökről is szólni kell. Így az áttelepítési bizottság tagjai egyebek mellett azt ígérték, hogy befolyásukat, a Vörös Hadsereggel kiépített jó kapcsolatukat is latba vetik azért, hogy az áttelepülők, tehát a csehszlovák állampolgárrá válók hadifogoly hozzátartozóit hazahozassák. De előfordult, hogy rémhírek kiszivárogtatásától sem riadtak vissza, miszerint a Magyarországon maradó szlovákokat a magyarokkal együtt jóvátételi munkára veszik igénybe a Szovjetunió újjáépítésére, vagy hogy akik most önként nem települnek át, azokat a magyar kormány fogja áttenni a határon.
    Mit kínált (kínálhatott) a honi szlovákoknak a háború utáni Magyarország, a formálódó új magyar politikai rendszer? Kétségtelen, hogy sokkal kevesebbet, legalábbis a propaganda szintjén. Magyarország igen kedvezőtlen helyzetbe került a második világháború befejezésekor, nemcsak külpolitikai okok miatt, hanem azért is, mert az ország 1944. szeptember végétől 1945. április elejéig hadszíntérré változott, különösen a magyar főváros és a Dunántúl keleti része szenvedett sokat a hosszan tartó harcoktól is. Magyarország legyőzött államként elvesztette szuverenitását, és a békeszerződés aláírásáig a Szövetséges Ellenőrző Bizottság irányítása alá került, amit szovjet dominancia jellemzett. A Vörös Hadsereg jelenléte mellett kezdődött meg az ország gazdasági-társadalmi átalakítása, aminek része volt a kisebbségek helyzetének rendezése is. A korábbi, főként egyházi iskolai oktatás helyett rövid idő alatt kiépült az állami, köztük a szlovák nemzetiségi iskolai hálózat. Kivételt csak a német kisebbséggel tettek, annak még tíz évet kellett várniuk erre.
    Az 1945. évi földreform rendelkezései a földhöz jutás lehetőségét a (németek kivételével) nemzetiségieknek is megadták. Földet kaptak egyebek mellett az alföldi föld nélküli vagy kevés földdel rendelkező szlovákok (szlovák származásúak) is. Így egyebek mellett a két, csaknem teljesen szlovák lakosságú Csanád megyei település, Pitvaros és Csanádalberti jogosultjai számára a mezőhegyesi Állami Ménesbirtok területének egy részét osztották fel.
    A társadalmi-ideológiai alapon szerveződő, újjászerveződő politikai pártok is (Független Kisgazdapárt, Szociáldemokrata Párt, Magyar Kommunista Párt, Nemzeti Parasztpárt) nyitottak a nemzetiségiek, köztük a szlovákok felé. Az új magyar politikai elit tehát csak azt kínálhatta az áttelepülés alternatívájaként a szlovákoknak, hogy szülőföldjükön maradva, nemzetiségi identitásukat, nyelvüket, hagyományaikat megőrizve lehetnek Magyarország egyenjogú polgárai. A magyar kormány többször hangsúlyozta, hogy a szlovákok áttelepülése önkéntes, Magyarország elhagyására senkit sem köteleznek.
    Hogyan reagáltak a felkínált lehetőségekre a magyarországi szlovákok, a szlovák gyökerű magyar állampolgárok? Mindenképpen megosztotta őket, számos esetben szinte kibékíthetetlen családon belüli ellentétek csaptak felszínre. A család egyik része menni, míg a másik maradni akart. Kétségtelen, hogy az áttelepítési propaganda hatott a szlovákok mindennapi életére, gondolkodására. Az egyszerű, dolgos hétköznapjaikat élő embereket felemelő érzéssel töltötte el, hogy valakik számára egyszeriben fontosakká váltak, foglalkoznak velük. Hívják őket az új hazájukba, és még a helyüket is elkészítették. Úgy vélték, a szlovákiai szlovák iskola jobb jövőt biztosít gyermekeiknek. Kétségtelen, hogy a családok egy része a kedvezőbb életkilátások miatt jelentkezett átköltözésre. „Hívtak bennünket, mi pedig mentünk, sokan panaszkodtak és máig is siránkoznak a repatriáltak közül, hogy becsapták őket a szlovákiaiak, nem kapták meg azt, amit ígértek nekik. Ez nem volt igaz, igenis jobb viszonyok közé kerültünk, mint itt, Csabán voltunk. Én nem bántam meg, hogy kijöttem, a szüleim is jöttek és a rokonaim nagy része is átjött. Csak az uram, akinek mindegyik testvére, egész rokonsága itt maradt Csabán, küszködött állandó honvággyal. Ő nehezen szokta meg, mindig Csabára vágyott, pedig jól keresett, kisebbfajta vezető pozícióba is került, gyerekeinket taníttattuk, azt mondom, jól éltünk. Jött is a hetvenes évektől évente többször is Csabára szegény, amíg meg nem halt” – foglalta össze választékos magyarsággal családja sorsának háború utáni alakulását az 1980-as évek közepén egy Érsekújvárból Békéscsabára hazalátogató, ötvenes éveiben járó asszony.
    Mások úgy vélték, hogy szlovákságukat csak az anyaországban őrizhetik meg, és akadtak olyanok is, akik a háború alatti jobboldali (szélsőjobboldali) politikai tevékenységük számonkérése miatt költöztek át. Kétségtelen, hogy szegényebb sorsú szlovákok inkább vállalkoztak arra, hogy másutt új életet kezdjenek és életük az átköltözéssel kedvezőbb fordulatot vegyen.
    A szülőföld szeretete, a megszokott mindennapokhoz való ragaszkodás viszont az itt maradás melletti érveket erősítette. Nem kevesekben merült fel, hogy őseik több mint kétszáz éve érkeztek a mai Magyarország területére, szorgalmukkal termővé tették a török háborúk idején teljesen elvadult földet, és azt nekik sem szabad elhagyniuk. Akadtak olyanok, akik nem akarták, hogy miattuk kelljen elhagyniuk a felvidéki magyar családoknak szülőföldjüket. „Ne átkozzon engem senki, hogy kitúrom a házából” – fogalmazódott meg felvidéki (szlovákiai) terepszemléjük során 1946 nyarán a magyarországi szlovákok egy részében. A kitelepülni szándékozók ugyanis lehetőséget kaptak arra a szlovák telepítési szervektől, hogy jövendő lakóhelyüket, sőt akár lakóházukat is kiválasszák. A magyar politikai életbe való integrálódás, a kisgazda, a szociáldemokrata vagy akár a kommunista párthoz való kötődés is inkább az itt maradásra ösztönzött. Azok a szlovákok, akik a Magyarországi Antifasiszta Szlávok Szövetségéhez csatlakoztak, jobban hajlottak az átköltözésre.

    A magyarországi szlovákok (szlovák gyökerűek) egy részénél már a XIX–XX. század fordulójától kezdve, sőt már korábban is ún. kettős kötődés alakult ki. Egyszerre tekintették magukat magyarnak és szlováknak (tótnak). Főként a családban és az egyházi szertartásokon használták archaikus, az irodalmi normától többé-kevésbé eltérő anyanyelvüket, és természetesnek tartották, hogy a községházán vagy gyermekeik a felsőbb iskolában a magyart használják. Az asszimilációt elfogadó családok minden bizonnyal sokkal nehezebben szánták rá magukat az átköltözésre, mint a szlovák tudatukat, kultúrájukat megőrzők.
    A végleges adatok szerint mintegy 95 ezer magát szlováknak valló magyar állampolgár kérte saját elhatározása alapján Csehszlovákiába telepítését. Ez meghaladja a magyarországi szlovákok 1941. évi népszámlálás szerinti lélekszámát, azonban messze elmarad attól, amit a cseh és szlovák politikusok és szakértőik vártak. Ők ugyanis közel félmillió, de legalábbis 200-250 ezer hazatérővel számoltak. A lakosságcsere során szlovák részről felmerült annak az igénye, és ezt széles körben propagálták is, hogy a magyarországi szlovákok lélekszámát a megbízhatatlan magyar statisztikai adatok miatt a származás alapján kell megállapítani, a Szlovákia területén élő magyarokét viszont hűen visszaadják az 1930. évi összeírások. (Az az álláspont, mely szerint a második világháború utáni években a származás szerinti magyarországi szlovákok száma azonos lett volna a szlovákiai magyarok számával, vagyis fél-fél millió fő, a magyar demográfusok és történészek számára elfogadhatatlan, mivel a csehszlovákiai összeírások sem voltak objektívebbek, mint a magyarországiak, továbbá a cseh és szlovák politikusok főként Magyarországon minden, részben szlovák származású személyt szlovákként könyveltek el, függetlenül önbevallásától. Ugyanakkor kétségtelen tény az is, hogy az asszimilálódott, a magyar statisztikákban már magyar anyanyelvű és nemzetiségű személyként szereplő szlovák gyökerű népességből is vállalkoztak átköltözésre. Döntésüket feltehetően a kedvezőbb csehszlovákiai életkilátások befolyásolták, vagy éppen a propaganda hatására erősödött meg szlovák mivoltuk.)
    A jelentkezők foglalkozási összetételéről az ún. jelentkezési (szlovák) lapok nyújtanak tájékoztatást. Minden 18 éven felüli jelentkezőnek ugyanis egyénileg kellett bejelentenie áttelepülési szándékát, kivételt képeztek a házastársak, illetve kiskorú gyermekeik, akik egy bejelentőlapon szerepelhettek. A közel 43 ezer bejelentőlap alapján megállapítható, hogy az átköltözést választók közel harmada (29,0 százalék) napszámos volt. Viszonylag alacsony a földművesek (húsz százalék körüli) aránya. Feltehető, hogy az agrártérségek (Szarvas, Békéscsaba, Tótkomlós, Nyíregyháza, Kiskőrös) napszámosként számon tartott kitelepülői között több száz vagy akár több ezer olyan földművessel foglalkozó (haszonbéres, idénymunkás) vagy abból élő egyén (család) lehetett, aki nem rendelkezett saját tulajdonú földdel. Arányaiban ugyan nem nagy, számszerűségében azonban mindenképpen jelentős (mintegy 2,5 ezer család, tízezer fő) kis- és középparaszti (öt katasztrális hold feletti birtokkal) réteg is foglalkozott az áttelepülés gondolatával. A szarvasi, békéscsabai és tótkomlósi körzetből kitelepülő lakosság birtokolta az összes visszamaradó szántóterület nagyobbik részét. Szép számmal (kb. 4 ezer fő, 9,1 százalék) vállalkoztak átköltözésre értelmiségiek, közalkalmazottak és szabadfoglalkozásúak is. E réteg elsősorban a fővárosból és környékéről, illetve más városokból (Miskolc, Békéscsaba) toborzódott, jelentkezésük okát mindenképpen a magyarországi létbizonytalanságban kell keresnünk. A távozni szándékozók negyede (25,3 százalék) iparos, bányász, kereskedő, akinek lakhelye a fővárosban, Tatabánya és Esztergom környékén található.
    A csere iránt érdeklődő és regisztrált magyarországi szlovákok átköltöztetése 1946 őszétől 1948 végéig, tehát csaknem két és fél évig tartott, és többnyire vasúti szerelvényekkel (tehervagonokkal) bonyolódott, mivel az egyezmény lehetővé tette az ingóságok szabad átvitelét. 1946 nyarától 1947 tavaszáig éppen e kérdésben alakult ki áthidalhatatlan ellentét a magyar és szlovák telepítési szakemberek között, és emiatt késett a kétoldalú csere lebonyolításának kezdete is. A csehszlovák fél azonban vállalta, hogy a vagyontalan jelentkezőket már ez idő alatt is befogadja, mivel a németek kitelepítése miatt égető munkaerőhiány lépett fel Csehországban (Szudéta-vidék). 1946 őszén több mint 8,5 ezer magyarországi kitelepülőt irányítottak az említett területek elhagyott német házaiba. 1947 áprilisa és decembere között a kétoldalú csere keretében mintegy harmincezren távoztak, 1948-ban pedig több mint 13 ezer átköltözőt regisztráltak. Így a jelentkezők csaknem kétharmada, majdnem hatvanezer fő hagyta el Magyarországot.
    A magyarországi átköltözők szlovákiai letelepítésének tervezetét a Szlovák Telepítési Hivatal szakemberei dolgozták ki. Földrajzilag több mint háromnegyedüknek Szlovákia déli, döntő többségében magyarok lakta, határ menti vagy a határhoz közeli falvaiban (városaiban), a Pozsonytól Ipolyságig húzódó mintegy 30-40 kilométeres területsávon jelölték ki új lakóhelyét. Azokat az ingatlanokat (ház, föld, műhely) kapták meg, amelyeket a csere keretében Magyarországra áttelepített felvidéki magyarok hagytak vissza.
    Összességében megállapítható, hogy a lakosságcsere nemcsak a felvidéki magyarság számára volt tragikus, hanem a magyarországi szlovákokra nézve is. A csere keretében a legöntudatosabb szlovákok, köztük az értelmiségiek eltávoztak, és a korábbi zárt szlovák közösségek is felbomlottak, a családi és rokoni kapcsolatok szétzilálódtak. A Magyarországon maradó szlovákok asszimilációja újabb lendületet vett az ötvenes-hatvanas évektől. Ennek ellenére a magyarországi szlovák hagyományőrző együttesek, helytörténeti kiállítások, tájházak, egyáltalán az élénk kulturális élet és nem utolsósorban a nagyszámú kisebbségi önkormányzat, illetve e listákra leadott sok tízezer szavazat azt jelzi, hogy a manifesztáltnál jóval többen érdeklődnek valamilyen szinten felmenőik hagyományai, kultúrája iránt.

Irodalom

Fehér István (1993): Az utolsó percben. Magyarország nemzetiségei 1945–1990. Budapest, Kossuth Kiadó
Gyivicsány Anna – Krupa András (é. n.): A magyarországi szlovákok. Változó világ 16. Budapest, Útmutató Kiadó
Gyivicsán Anna (2003): A nemzetiségi lét és kultúra dimenziói I–II. Békéscsaba, Magyarországi Szlovákok Kutatóintézete
Krupa András (1997): Tájházak, gyűjtemények, falumúzeumok a magyarországi szlovák településeken. Békéscsaba, Szlovák Kutatóintézet
Kugler József (2000): Lakosságcsere a Délkelet-Alföldön. Budapest, Osiris–MTA Kisebbségkutató Műhely
Uhrin Erzsébet (2004): A békéscsabai szlovák értelmiség anyanyelvhasználata. Békéscsaba, Magyarországi Szlovákok Kutatóintézete

A lap tetejére