NAPÚT 2007/7., 8–11. oldal
Tartalom
István Anna
„A jövő csupa múltból áll”
Kugler József
Nehéz honcsere
Tóth István
Tizenkét pont
Az alföldi szlovákok nemzeti önazonosság-igénye
A XVIII. század nagy népmozgásai nemcsak a szlovák–magyar nyelvhatár délre tolódását hozta, hanem az egykor tisztán magyar területeken – a nyelvhatártól jóval távolabb is – megjelentek a szlovák telepesek. Itt komoly településeket keltettek ismét életre. Így válhatott Békéscsaba Európa legnagyobb, szlovákok lakta településévé. Használt nyelvük és erős, jól szervezett egyházuk segítségükre volt hovatartozásukat illetően. A XIX. század első felében is – annak ellenére, hogy beszélt nyelvük a szlovák – szükség volt olyan tanítókra, kántorokra, mint Karol Straka Békéscsabán. Az ő levelezéséből értesülhetünk arról, hogy az 1839-es évben Békés megyében 45 000-nél több szlovák van, s 12 lelkész és 22 tanító látja el őket lelki és értelmi szükséglettel. 1837 óta Békéscsabán működött – Karol Straka és Zajac Daniel lelkész alapításával – egy Szlovák Olvasótársaság, 1839-ben 28 tagja van. Ezek közül kettő földműves, három kézműves. Tehát 23 fő lelkész, kántor, illetve tanító, egyszóval az értelmiséghez tartozott. Ez az egyszerű tény is azt igazolja, hogy az Alföldre települt szlovákok keresték a kapcsolatot egymással. Tudták, érezték és vállalták, hogy összetartoznak. Kapcsolatot tartottak pozsonyi, pesti szlovák körökkel. Olvasták és megrendelték a Zora (Hajnal) c. lapot, több folyóiratot, színdarabokat s Dobšinskytől a Történeti régiségeket. Könyvtáruk ekkor mintegy ötven kötetből állt. Leveleztek a pozsonyi Cseh-Szlovák Tudós Társasággal. Amikor K. Straka értesült Juraj Palkovičnak a tanszék éléről való leváltásáról, megjegyezte: „Ő minket nem buzdított a nemzet iránti szeretetre és a szeretett anyanyelvünk gyakorlására…” Viszont Štúr Lajos kinevezését örömmel nyugtázta.
Az alföldi helyzetet persze még így sem látta kielégítőnek, hiszen akárcsak Zsello Lajos, Kiskőrös ev. tanítója, Straka Károly is arra panaszkodik, hogy „most az egész Alföldön az anyanyelv (szlovák) iránti szeretet megfogyatkozott, s a nemzetiség lelke átváltozott…”. Sok szerinte az „elfajzott” , akik persze még nem olyan ridegek szívükben az anyanyelvükön írott irodalmi termékek iránt.
Identitásukat erősítették jeles tudósaik is, főként munkáikkal. Ilyen volt például Jancsovics István szarvasi lelkész 1847–48-ban megjelent kétkötetes szótára és nyelvtana. Igaz, e munkát a Magyar Tudományos Akadémia felkérésére kezdte el. Őt követte nem sokkal Haán Lajos, a történetíró. Jancsovics és Haán is levelezéseivel kapcsolatot tartott a szélesebb értelemben vett Alföld – konkrétabban a Bácska és Bánát – szlovákságával. Jancsovics művéből a Bácskában Godra Mihály segítségével – szintén jeles nyelvész – több mint negyven példányt adott el. Haán Lajos pedig hasznos tanácsokkal és érdekes részletekkel látta el Mrva György petrováczi lelkészt a település alapításával kapcsolatosan. Arra buzdított, hogy aki jó szolga, az ismeri a közösség múltját is – fogjanak hozzá a település történetének megírásához.
A nemzethez tartozás tudatát, annak fokát mérhetjük le Koreny István szarvasi ev. gimnáziumi tanár leveleiből. Koreny a Matica Slovenska békési megbízottja volt. Így leveleit Viliam Pauliny Tóthnak mint az Irodalmi Társulat titkárának küldte. Ő szervezte a Matica pénzalapjára a gyűjtést, különböző lapokra és évkönyvekre az előfizetéseket. Igen komoly szervezőmunkát végzett. Bár a levelek alapján kapcsolata a mezőberényi, békéscsabai vezető személyiségekkel nem volt felhőtlen. Talán ide illik az a tény is, hogy id. Kutlík János 1858-ban barátjának, Ctibor Zochnak írja: „a mi Korenyünk is már jól beszél szlovákul”. Elküldött jelentései azért fontosak és értékesek számunkra, mert ezekből kiderül, kik voltak a békési térségben azon a tudati szinten, hogy támogassák saját egyesületüket, lapjukat, kiadványukat. Ezek azt igazolják, hogy legfőképpen a tanítók, papok, kántorok a támogatói a különböző akcióknak, s csak igen gyéren található közöttük kézműves vagy földművelő polgár – leginkább Csabán és Szarvason. Szinte mindegyikük küldözgetett vidéki híreket az Obzor a Národny Hlásnik, illetve más szlovák folyóiratokba. Egy bizonyos, Koreny aggodalma nem volt alaptalan, hiszen a Matica Adminisztratív Levéltára alapján 1864 és 1874 között a szűken vett Alföld területéről a valóban tag, illetve alapító tag csak Koreny és Kvačala tagok Szarvasról, illetve Makón Ottinger Franko. A többi pesti, illetve bácskai lakos. Koreny levelei ugyanott megtalálhatók, s ott az ő elszámolása alapján jóval több az alapító tag, illetve támogató. A többi megyék megbízottjainak anyagai alapján Pestet is beleszámítva – Csanád, Békés megyék, valamint a Bácska és Bánát területén az első tíz évben mintegy harminc alapító tagja van e területeken a Matica Slovenskának. Ha átvizsgáljuk a korabeli lapok megrendelőinek névsorát, az Orol, a Pešťbudínske vedomosti 1861–1874 közötti előfizetői ugyanazok a személyek, egy-egy ritka esetben bővül a kör egy-egy iparos, pl. szabómester, illetve egy-egy község elöljáróságának megrendelésével. Többségében azonban azonos személyekről van szó. Így az egyes előfizetőknél két-három szlovák lap is jelen volt. Ez a harminc körüli, olykor negyvenet közelítő megrendelői kör nem túl nagy a szlovákok létszámához viszonyítottan. Ám a kor olvasói szokásainak és a lapok megfizethetőségének függvényében már nem is olyan csekély. Főként, ha figyelembe vesszük azt, hogy Csaba, Pest, Petrőcz, Pitvaros, Tótbánhegyes településeken az olvasóegyletek is az előfizetők között szerepelnek. Így egy-egy újságnak, folyóiratnak jóval nagyobb kisugárzó hatása volt s jelentősebb tömegek tudatát befolyásolhatta. Az is igaz, hogy ennek akkor van igazán jelentősége, ha figyelembe vesszük, hogy az alföldi szlovákok a XIX. század közepéig jelentős izoláltságban éltek a környező települések lakosságától. Ezzel párosult a szlovákok szigorú endogámiája. Ebben változás csak a XIX. század végén és a XX. század elején történt, ám ez nem volt jelentős mértékű. A vegyes házasságok megjelenése a beolvadást segítő tényezőként értékelhető. Itt történhet meg persze a leghamarabb a nyelvváltás is. Ezzel egyidejűleg a tudati és nemzetiségi hovatartozás is változhat. Nemzetiséget fenyegető tényezőként ez azonban nem fogható fel a dél-alföldi szlovákok esetében. Egy 1897-es, a Közgazdasági Szemlében megjelent összesítő adat szerint a szlovákok az év házasságaiból 11,57 százalékot értek el. Ebből 10,89 százalék szlovák és szlovák között köttetett. A vegyes házasság mindössze 0,68 százalék. Ebből is csak 50 százalék esett a magyar nemzetiségre (az összes házasságok 0,38 százaléka). Ezt a tendenciát támasztja alá egy tótkomlósi vőfély (Starejší), Franko János. 1888-tól 1924-ig (46 éven át) vezette a házasságkötések jegyzékét (788 házasság kötődött ez idő alatt). Ebből jól kirajzolódik, hogy a tótkomlósiak a 46 év alatt egymás közt, illetve Pitvaros, Ambrózfalva, Tótbánhegyes, Csanádalberti, Békéscsaba és Nagylak szlovákságával házasodtak.
Mindezek ellenére az eddig vizsgált források a valamely nemzettel való azonosulásnak nem manifeszt megjelenéseit alkották. Pontosabban szólva a lapok megrendelése, egyleti tagság felvállalása nem politikai értékű manifesztumok közé tartoznak. Más vonatkozású anyagot viszont nem leltünk vizsgálódásunk során. Csupán indirekt igazoló megnyilatkozásokat, amelyek szerint az egyház (főként a katolikus), valamint a közhivatalok részére gondot okozott, hogy az alföldi nagyobb települések sem asszimilálódtak a XIX. század végére.
Ezen a helyzeten az első világháborút követő években változás következett be. Ugyanis az északi szomszéd anyanemzettől és a déli, illetve keleti szomszéd szlovák kisebbségeitől egyaránt izolálódtak. Folyóiratokat, naptárakat, a kultúra írott formában megjelenő hordozóit önmaguknak kellett létrehozni. S így a tudatosabb rétegnek idővel meg kellett szólalnia, hivatalosan kérvényeznie kellett. Szeberényi Lajos Zsigmond még a román megszállást kihasználva felsőbb hatóság engedélyével útjára bocsátotta a Čabiansky kalendárt (1920–1948). Mindez azonban már kevés volt – emelkedő példányszáma ellenére is. A kulturális mozgalom aktivistái közül 1923-ban Dorkovics Mihály lapindításra kért engedélyt, amit hosszú hónapokig tartó tortúra ellenére sem kapott meg. 1928-ban országos hatáskörű művelődési egyesületet kívántak létrehozni – ugyancsak az alföldi aktivisták. Itt már érezhető, hogy a manifeszt szándékok manifeszt megfogalmazásokban nyilvánulnak meg. Meg tudják fogalmazni céljaikat – tömören, célirányosan s megítélhetően képesek átfogni a célul tűzött feladatokat. Itt nyíltan vallják magukat szlovákoknak, de mindenkor megfogalmazódik a haza (Magyarország) iránti lojalitás. 1932-ben két önálló fogalmazványban – az egyik a Törvényhatósági Bizottsághoz, a másik Békés vármegye közgyűléséhez intéződött – a szlovákok kulturális igényeit fogalmazták meg, közülük a hőn óhajtott szlovák nyelvű gazdasági, közművelődési és kulturális időszaki lap, kulturális egyesület létesítését és a szlovák nyelv széles körű bevezetését a különböző iskolatípusokban. Ez volt Kvasz György ügyvéd megfogalmazásában. Osgyán Béla mérnök pedig azzal is kiegészíti a követelések sorát, hogy az idegen hivatalnokokat cseréljék ki békéscsabai szlovák hivatalnokokkal. E tekintetben az 1939. február 5-én készült fogalmazvány a vallás és közoktatásügyi miniszterhez minőségi változást hoz. A 12 pontos követelés (ahogy írták, nagy vonalakban) első pontja hangsúlyozottan követeli, hogy a szlovák néphez való tartozás, valamint Szlovákia mint őshaza nyílt felvállalása ne lehessen oka bárminemű üldözésnek és rendőrségi, csendőrségi eljárásnak. A második pont követeli a „tót” szó használatának eltörlését s helyette a szlovák használatának azonnali bevezetését. A harmadik még jobban szélesíti a kisebbségi jogokat, s határozottan amellett foglal állást, hogy a hivatalos, közigazgatási nyelv azokon a településeken, ahol többségben szlovákok vannak, legyen a szlovák nyelv. A további pontok a különböző iskolatípusok létesítésével, szlovák választókörzetek létrehozásával foglalkozik, valamint azok parlamenti képviseletével. Végül a 11. és 12. pont egy önálló szlovák (evangélikus) egyházi esperesség létrehozását tartja szükségesnek, s a közvetlen, akadálytalan kulturális kapcsolatok biztosítását Szlovákiával.
Ezek a követelések eljutottak egy változatban dr. Szeberényi Lajos Zsigmondhoz, azzal a kéréssel, hogy a miniszterelnökhöz memorandum formájában juttassa el – mivel felsőházi tag (1932 óta), erre őt látták legalkalmasabbnak. A memorandum sorsát nem ismerjük, az országos levéltári iratok között nem lehetett fellelni a nyomát. Ám mindenképpen hasznos az utókor és a kutató szempontjából, hogy mégis fennmaradt.
Ezek a korábbi célokhoz és megnyilatkozásokhoz képest már híven reprezentálják, hogy bár statisztikailag a tárgyalt időszakon belül az alföldi szlovákság folyton csökkenést mutat, ám ezzel szemben nyílt, manifeszt megnyilatkozásaik a szlováksághoz való tartozásukról egyre erősebbek, egyre konkrétabbak. Ezek anélkül, hogy névsorok állnának a szövegek után, mégis nem egyedi, egyszemélyi szándékoknak tekinthetők, hanem egy felszínre törő, tudatos szlovák tömeg szándékának reprezentatív megnyilvánulásának. S hogy mivel magyarázható a két korszak (XIX. és XX. század) dél-alföldi szlováksága eltérő viselkedése, arra álljanak itt Rév István sorai: „Nem minden történelmi helyzetben, nem minden sérelmet szenvedett csoportnak van ugyanis lehetősége nyílt konfliktusba bonyolódni, gyakran kerülni kell a demonstrativitást, de még a tömegességnek a látszatát is. Ilyen helyzetekben csak egyéni akciók lehetségesek, de az egyéni akciók tömegessége mégis csoportos társadalmi konfliktus meglétére utalhat.”
Ennek alapján nem lehet azt állítani, hogy a dél-alföldi szlovákság azonosságtudatában komoly zavarok lettek volna. Hovatartozása tiszta, érthető volt mindig is, csupán nem nyert mindenkor kellő demonstrativitást.