NAPÚT 2007/7., 30–39. oldal
Tartalom
Szabó Orsolya
Plusznyelv alkalom szerint
Fuhl Imre
Antihlet • Már • Szerelem • Érzem az éjjelt • Állj ellen • Együtt-egyedül
1 Kp.: A pesti evangélikus egyházközség keletkezése s a tót gyülekezet új temploma. Vasárnapi Újság, 1863. október 4. 30. szám. 353–354. o.
2 Nepešťan: Črty z histórie cirkve evanj. aug. vyznania slovenskej v Pešťbudíne. In: Tranovský, evanjelický kalendár. Tlačiareň K. Salva: Ružomberok, 1896. III. 33–47. o.
3 Ján Kollár, az ismert szlovák költő, tudós és politikai ideológus, aki 1819–1849 között Pesten töltötte élete legtermékenyebb 30 évét, itt dolgozta ki a szláv kulturális kölcsönösség elméletét. Fő műve, a Slávy dcéra (A dicsőség lánya) Pesten született, és itt adta ki 1834-ben a Národnie spievanky c. szlovák népdalgyűjteményét. Kollár Pesten töltött éveit minduntalan az egyházi, politikai és irodalmi küzdelmek jellemezték.
4 Az egyezség szövege magyar nyelven: A Budapesti Kerepesi-úti Ágostai Hitvallású Evangélikus Egyházközség tiszteletteljes előterjesztése. 9–13.o. Németül, 1841-es átírásban. EOL. Pesti Egyház Levéltára. 72. doboz. Restaurált Iratok
5 A Budapesti Kerepesi-úti Ág. H. Ev. Egyházközség tiszteletteljes előterjesztése és kérelme a Magyarhoni Ágostai Hitvallású Evangélikus Egyetemes Egyház 1913. Évben Budapesten tartandó méltóságos és főtisztelendő zsinatához a Budapesti Á. H. Ev. Egyházközségnek egyesítéséről szóló törvényjavaslatnak a zsinati tárgyak sorából való törlése iránt. Bp., 1913. Országos Evangélikus Könyvtár
6 A még ma is álló, igaz, belsőleg teljesen átalakított és málladozó templom már nemcsak a hitéletet, de a szlovák nemzeti identitás megőrzését sem szolgálja. A szűk udvarba szorult templomnak időközben több tulajdonosa is akadt, s nem eléggé elítélendő módon, falai között egy éve keleti harcművészetet oktatnak.
7 Nepesťan: uo.
8 A fővárosi szlovákság közösségi életéről részletesebben a szlovák-magyar nyelvű kiadványban lásd: Kovács Anna: A szlovákok élete és kultúrája Budapesten a dualizmus korában (1867–1918). Piliscsaba–Esztergom, PPKE, BTK–nyugati szláv kulturális kutatócsoport, 2006.
9 F. Ruppeldt, Denníky (Naplók), ALU SNK, (Irodalmi és Művészeti Levéltár. Szlovák Nemzeti Könyvtár) Sign. 240.
10 Uo. Denník 10.
11 Zgúth, Peter Pavel: Martin Morháč. Služba. Časopis Štúrovej evanjelickej spoločnosti v Bratislave, 5 (1941), 7. 231. o.
12 F. Ruppeldt: Denniky. Uo.
13 Janoška, Juraj (1856–1930), ismert szlovák prédikátor és irodalomtörténész. 1895-ben liptószentmiklósi lelkész, majd 1922-től püspök. 1887-ben megalapítja és 1921-ig szerkeszti a Cirkevné listy (Egyházi lapok) című folyóiratot. Alapítója és egyben szerkesztője volt a Tranoscius elnevezésű kiadónak.
14 A Szlovák Egylet működéséről részletesen lásd: Kovács Anna: A szlovákok élete és kultúrája Budapesten a dualizmus korában (1867–1918). Piliscsaba–Esztergom, PPKE, BTK–nyugati szláv kulturális kutatócsoport, 2006.
15 Hodža, Milan (1878–1944) politikus és újságíró, a szlovák történelem legkiemelkedőbb alakjai között tartja számon az emlékezet. A XX. század elején a budapesti szlovák értelmiségi csoport egyik legképzettebb és legjelentősebb vezetője volt. Budapesten tanult jogot, a bölcsészdoktori címet Bécsben szerezte meg. Egy időben elnöke, illetve alelnöke volt a Szlovák Egyletnek. 1905-ben egyedüli szlovák képviselőként kerül be a Parlamentbe. A Slovenský Denník és a Slovenský Týždenník című lapok alapítója. 1908-ban Pesten önálló szlovák nyomdát létesített. Az 1918-ban létrejött Csehszlovákiában kezdettől fogva a politikai elit egyik legfontosabb reprezentánsa volt.
Kovács Anna
Ruppeldt káplán naplójából
A történelmi Magyarország fővárosában hosszabb, rövidebb ideig tartózkodó személyek levelezései, naplói vagy éppen visszaemlékezései rendkívül fontos és értékes forrásai az egyes nemzetek, közösségek életének és gondolkodásuk bemutatásának. A folyamatosan vezetett naplók vagy a későbbi visszaemlékezések lehetőséget nyújtanak bepillantani egy kisebb territórium világába, esetünkben a józsefvárosi szlovákság világába, s ezek az írások nemegyszer pontosan dokumentálva tárják az olvasó elé a bemutatott időszakban itt élő csoport vagy egyén mindennapjait, kapcsolataikat. Fedor Ruppeldt segédlelkész tizenhárom részből álló naplósorozatának az 1909–1912-es évekre vonatkozó életrajzi részét használjuk fel Ruppeldt és a pesti szlovák evangélikus közösség és egyház élete egy fejezetének bemutatásához. E fővárosi szlovák művelődéstörténeti tényanyag Budapest várostörténetének is egy érdekes szegmense lehet.
Előzmények. Pest-Buda szlovák nemzetiségű lakossága elsősorban a város pesti kerületeiben talált magának életteret, mindenekelőtt a József-, Teréz- és az Erzsébetvárosban, de Újpesten és Kőbányán is akadtak szlovák telepek, városrészek. A Felföldről érkező szlovákok a nagyvárosban leginkább napszámosként dolgoztak az építkezéseken, főleg a tavasztól őszig tartó időszakban, de a kisebb iparágakban szintén volt lehetőségük megélhetést találni. Volt közöttük rakodómunkás és gyári munkás, cipész, fuvaros, kocsmáros vagy éppen vízhordó. A pesti szlovák elit egy része szerkesztőként dolgozott, vagy egyházi intézményekben, valamint állami hivatalokban helyezkedett el, azonban szlovák származású, magyarul s nemegyszer németül is jól beszélő orvosok, mérnökök, ügyvédek és vállalkozók is hozzájárultak a város fejlődéséhez.
A pest-budai szlovákok nyelvi és etnikai összetartozás-tudatának fenntartásában elsősorban a vallási közösségek játszottak fontos szerepet. Felekezeti megoszlásuk szempontjából a szlovák lakosság 80%-a római katolikus volt, 20%-a pedig evangélikus vallású.
A magyar, német és a szlovák nemzetiségű ágostai hitvallású pesti evangélikusok 1787-ben alapították meg egyházukat. A Pest városától kapott Szénpiac téri (ma Deák tér) saroktelken már 1798-ban megnyílt az első pesti evangélikus iskola is.1 Miután 1811-ben a téren felépült a napjainkban is működő evangélikus templom, felszentelése – az országban ekkor a három legnagyobb nemzetiség nyelvén – magyarul, németül és szlovákul, illetve bibliai cseh nyelven történt.2 1819 őszétől segédlelkésznek a Túróc megyei Mosócon (Mošovce) született Ján Kollárt (1793–1852) hívták3. Ő volt Pest városának első szlovák lelkésze. Kollár segédlelkészi teendői mellett az iskolában is tanított. Pesten ekkor a felvidéki falvakból a fővárosba költözött kisiparos réteg alkotta a szlovák egyházközség tagjait.
Amikor 1819-ben felmerült, hogy a háromnyelvű gyülekezeten belül egy önálló szlovák nyelvű gyülekezetet kellene létrehozni, s külön lelkészt kellene fogadni mindhárom gyülekezet számára, évekig tartó viszály kezdődött a német és szlovák hívők között. Az egyházközségen belüli elmérgesedett helyzetet az 1834. évi megegyezés jelentősen enyhítette. A tízpontos megegyezés többek között biztosította az anyanyelvi istentiszteletet és az azt ellátó lelkészt. A három lelkész a közös egyházi pénztárból kapta fizetését.4 Ján Kollár lelkesedésének és töretlen kitartásának volt köszönhető, hogy később nemcsak az önálló szlovák egyház alakulhatott meg, hanem független szlovák evangélikus iskola is működött a Józsefvárosban. 1831-ben Kollár az egyik prédikációjában a következőket mondta az anyanyelven való oktatás fontosságáról:
„Soknyelvű városban élünk, úgyhogy a templomon és otthonunkon kívül máshol ritkán halljuk édes, természetes nyelvünket; (…) beszéljetek ezért legalább otthon gyermekeitekkel mindig nem idegen, hanem saját nyelvünkön, azon a nyelven, melyet, mikor mi meghalunk, nekik kell folytatniuk; ide a jövőben is olyan tanítót és prédikátort kell hívni, aki nemcsak vallását, hanem nyelvét és nemzetét is szereti és műveli. (…) szeressük és védelmezzük saját és gyermekeink nyelvét.”
Különösen fontos eseménye volt a pesti szlovák egyház történetének, amikor az elválásért kapott induló tőkével és a nekik átengedett, József főherceg nádortól kapott, egyházi és iskolai célokra alkalmas Kerepesi úti telken (ma Rákóczi út) elkezdhette építeni saját templomát, parókiáját és az iskolát.5 1854 októberében aláírt különválási szerződés értelmében a szlovák evangélikus egyházközség már önállóan működhetett, a Kerepesi úton felszentelt neoromán stílusú templomban.6 A szépen megtervezett templomról, többek között így írtak: „nemcsak hogy igazán csinos és szép külsővel bír, hanem belső beosztása is annyira célszerű, hogy e tekintetben talán alig egy evangélikus templom vetekedhetik vele az országban.”.
A szlovák egyházközség élére 1873-ban Bachát Dánielt (1840–1906) nevezték ki. Harminchárom évig tartó lelkészi, majd esperességi szolgálatának idején a templom körüli telkek hasznosításával, illetve bérházak felépítésével sikerült megoldania az eladósodott szlovák egyházközség zilált anyagi gondjait. Deutsch Károly vállalkozó az 1891-ben megvásárolt területen négyemeletes bérházakat épített.7 Később, a bérház bejárata fölött kihelyezett Luther Márton-szoborra utalva, a bérházak koszorúja Luther-udvar néven került be a köztudatba. Az utcafront négyemeletes neogótikus épületében kapott helyet a lelkészi hivatal, és a lelkész lakása is itt került kialakításra. Az egyházzal kötött szerződés értelmében Deutsch nemcsak az egyházközség adósságának kifizetését vállalta, hanem a templomudvar hátsó frontján – igaz, a bérházak szorításában – egy új, kétemeletes iskola felépítését is, melyben tanítói, sekrestyési, templomi szolga és kápláni lakás is helyet kapott. Ebben az új négyosztályos, de még mindig osztatlan szlovák evangélikus iskolában, két tanteremben tanult, ez idő tájt gyakorta ötven körüli létszámú tanuló. A második emeleten található tanítói lakásban 1886 és 1919 között a budapesti közösségi élet egyik meghatározó személye, Ľudovít Izák kántor-tanító lakott, aki Lihovecký néven lett ismert zeneszerző. Felesége Bachát lelkész kisebbik lánya volt.8 A templom mögött még napjainkban is megtalálható az iskola épülete, ahol az első emeleten található kápláni lakás kápolnának átalakított helyiségében, vasárnaponként szlovák nyelvű istentiszteletet tartanak.
Bachát Dániel (Daniel Bachát) esperessé választásának idején, 1905-ben Fedor Ruppeldt (1886–1979) teológiai tanulmányokat folytatott, kezdetben Sopronban, majd a teológiát Budapesten fejezte be. Édesapja, aki jó barátja volt az 1860-as években még Pribilinán szolgáló Bachátnak, nemegyszer megjegyezte, hogy nagy örömmel venné, ha fia Bachát oldalán „káplánoskodhatna”. Igaz, Bachát közben elhunyt, de 1909. szeptember 1-jén, Fedor Ruppeldt pappá szentelésének másnapján, mégis a pesti szlovák evangélikus plébániára került, akkor már az ipolyberzencei születésű (Nógrád vármegye) Morhács Márton (Martin Morháč, 1864–1941) mellé, aki mint a túróci egyházmegye esperese került a pesti szlovákok gyülekezetéhez. Ruppeldt előtt Pavel Bujnák volt Morhács segédlelkésze, és ahogy elődei, ő is a hat kisebb udvart magában foglaló Luther-udvarban kapott egy kis szolgálati lakást. A volt Csehszlovákiában élete folyamán vezető egyházi tisztségeket töltött be.
Fedor Ruppeldt és az evangélikus szlovák egyház. Ruppeldt első ízben 1909 őszétől 1910. augusztus végéig volt Pesten káplán, majd közel egyévi skóciai tartózkodása után – ahol egyetemi tanulmányokat folytatott – még egy évre visszatért a fővárosba. Pesti működésének minden jelentős pillanatát bejegyezte naplójába, melyből nemcsak az tudható meg, hogy őt mi érdekelte, hogyan használta ki a főváros adta lehetőségeket, de az is, hogy milyen szlovák és nem szlovák személyekkel ismerkedett itt meg, kivel tartotta a kapcsolatot, milyen társasági körökbe járt stb. Leírta gondolatait arról is, hogy mennyire foglalkoztatta a politika, a közös törekvések, mennyire tartotta fontosnak a szlovák nyelv és kultúra megőrzését, s ő mely várost tartotta legalkalmasabbnak egy szlovák kulturális központ kialakítására.9
Ruppeldt Morhácsnak 1909. április 13-án írt levelet, amelyben arra kéri, hogy ha van rá mód és lehetőség, szívesen menne Pestre Bujnák helyére, s egyúttal kéri, hogy adjon tanácsot, ez ügyben kihez fordulhatna.10 Bachát halálát követően a turócszentmártoni (Turčiansky svätý Martin, ma Martin) szlovák hazafiak természetesen olyan személyt szerettek volna látni Uhorsko (Magyarhon) fővárosában a pesti szlovák egyház élén, aki valóban „jó szlovák”. Ruppeldt naplójából azonban az derül ki, hogy ez a vágyuk nem igazán valósult meg: „Martin Morháč se mint lelkész és szónok, se mint hazafi, nem igazán tűnt ki. Gyakran leültem vele a szűk, s az utca miatt zajos irodahelyiségbe, ahol ő szokásához híven reggeltől késő délutánig üldögélt – és állandóan csak dohányzott, s ráadásul nagyon gyatra dohányt szívott (a legolcsóbbat), hosszú szipkából…” Volt, hogy azért beszélgettek teológiai, egyházi témákról, de azt nem túl gyakran. Családjával sem sokszor találkozott, pedig gyermekeivel szívesen eljátszott. Inkább Izák tanító otthonában számított gyakori vendégnek. A tanítóval nagyon sok közös témát találtak. Többek között nemzeti és egyházi ügyekről, népdalokról és az operáról beszélgettek, de az orgona rejtelmeibe is beavatta őt a káplán-tanító. Mivel az áram még akkor nem volt bevezetve a Luther-udvarba, az orgona fújtatója is csak mechanikusan működött. Ez a gond 1910 végén megoldódott, mivel Michal Mišura egyházfelügyelő saját forrásból bevezettette az áramot, s ettől kezdve már az esti órákban is lehetett istentiszteletet tartani.
A naplójában Ruppeldt természetesen többször ír Morháccsal való kapcsolatáról, hiszen együtt dolgoztak, megosztották hivatali teendőiket, és azonos körben mozogtak. Igaz, ami Morhács „szlovák hűségét” illeti, szlovák nyelven prédikált és nem a králicei Biblia nyelvén, jelentéseit az egyházkerülethez sokáig szlovákul küldte, és azt is sikerült elérnie, hogy megmaradhasson a szlovák nyelvű hitoktatás.11 Ruppeldt valójában értelmes és jólelkű embernek tartotta Morhácsot, de a munkájáról, a beszédeiről nem írt elismerően. Prédikációit dogmatikusnak, lélektelennek és hosszúnak tartotta. Például rosszallásának adott hangot, amikor naplójában azt az esetet említi, amikor a Liptó vármegyéből érkező – többségében evangélikus vallású – szlovákok, akik úgymond jöttek „Budapestet építeni”, első útja húsvét vasárnapján a templomba vezetett. Szerinte Morhács nem fogadta őket kellő empátiával, lelkesedéssel és örömmel. Ruppeldtet azonban mélyen meghatotta, hogy a templom padsorai megteltek szlovák napszámosokkal. Úgy gondolta, hogy ha neki kellett volna tartania a prédikációt, ő bizonyára lejött volna a szószékről üdvözölni őket, kezet szorítani velük, rájuk mosolyogni emlékezik erre a napra Ruppeldt. Morhács azonban úgy jött le a szószékről, mintha mi sem történt volna. Csak felolvasta az előre megírt beszédét, s nem egészítette azt ki prédikációja pillanatában látottakkal és tapasztaltakkal. S általában hasonlóan lélektelenül prédikált, tekintet nélkül az adott szituációra, az őt hallgató hívekre s azok pillanatnyi helyzetére, problémáira. Nem érezte át, hogy az idegen nagyvárosba újonnan érkező szlovákok nemcsak a vallásuk gyakorlása miatt tértek be a templomba, de azért is, hogy hallhassák anyanyelvüket, találkozhassanak „földijeikkel” és hogy közösségre találjanak. Bacháttal ellentétben Morhács nemigen találkozgatott az egyház tagjaival, vezetőségével, és különösebben a Szlovák Egylet programjai sem érdekelték. Inkább csak az irodájában üldögélt naphosszat. Azért sem tett igazán semmit, hogy fellendítse, vagy legalább életre keltse a szlovák egyházi életet. „Nem volt semmilyen vasárnapi iskola, sem bibliai órák, sem valamiféle egyesülése a fiataloknak, – ezek mind ismeretlenek voltak… Ily módon a szlovák közösség haldoklott, nem volt benne élet. Csupán karácsony délutánján volt egy kis ajándékosztás… Ez volt minden”12 – jegyezte le Ruppeldt.
Morhács általában a magyar nyelvhez kötődő funkciókat átadta fiatal káplánjának. Ruppeldt valójában szakmai segítséget sem kapott Morhácstól, nem volt lehetősége fejlődnie. Hiába kérte feljebbvalóját, hogy mondjon véleményt megírt beszédeiről, lássa el tanácsokkal, de mindhiába. Bár naplójában hozzáteszi, hogy a későbbiekben liptószentmiklósi kezdő káplánként sem foglalkozott vele a híres hitszónok, Juraj Janoška.13 Segítséget tőle sem kapott.
Ruppeldt a szlovák egyházközség tagjai közül négy nevet említ: Droppa, Kaczián, Matuška és Mišura nevét. Morhács Márton beiktatásánál Kaczián János mellett Viliam Droppa, a Rákospalotán élő katonai lelkész volt jelen, akit Ruppeldt éles elméjűnek tartott. Néha ő is benézett a gyülekezet irodájába, de valójában egy városszéli helyőrségnél állt szolgálatban. Időnként a liptói születésű Peter Matuška egyházfelügyelő is megfordult a gyülekezetben, aki jogi tanulmányait Pesten végezte.
Ruppeldt világi tevékenysége. Ruppeldt teológiai tanulmányai befejezését követően is tovább szerette volna bővíteni ismereteit. Tudásvágyát bizonyítja, hogy 1909–10 között újból elkezdte látogatni az egyetemet, néhány tantárgyat hallgatni. Többek között Beöthy Zsoltnál esztétikát hallgatott, akinél dicséretesre vizsgázott, Pasteiner Gyulánál a szobrászat történetét hallgatta, és például A pedagógia enciklopédiája című tantárgyból Finánczy Ernő professzornál jeles eredményt ért el.
Ruppeldt ugyan csak rövid ideig élt a fővárosban, mégis ez idő alatt is meghatározó tagja lett a fővárosban élő szlovákok közösségének. Pestre érkezését követően Ruppeldt rögtön belépett a Pest-budai Szlovák Egyletbe (Slovenský spolok),14 melynek még abban az évben az elnöke lett, s egyben a dalkör vezetőjének is megválasztották. A Szlovák Egylethez tartozó, fiatal értelmiségiek által létrehozott Irodalmi Szakosztályban (Literárny odbor) szintén vezető tisztségeket vállalt és kiterjedt társasági életet élt. Azokban a hónapokban, megfelelő egyleti helyiség hiányában, éppen Waschat vendéglője adott otthont a foglalkozásoknak. Bár a kör tagjaival nem mindig volt elégedett, mert a tagok vagy nem jártak rendszeresen a próbákra, vagy gyakran elkéstek. Az egyletben hetente egyszer-kétszer ő is tartott előadást versekről vagy éppen a német főiskolai hallgatók életéről. A naplóban olvasható, hogy egy januári napon 1910-ben a kör amatőr színjátszói Shakespeare Szentivánéji álom című darabjából adtak elő részletet. Itt találkozott az egylet mellett működő Irodalmi Szakosztály főiskolás tagjaival és a szlovák értelmiség egyes képviselőivel. Megemlíti Anton ¦tefánek, Dušan Porubský és Ján Slávik újságírókat, Jozef Hlavaj fiatal orvost és az akkor már ismert kiváló publicistát, politikust és parlamenti képviselőt, Milan Hodžát. Az utóbbival sokszor beszélgetett politikáról és a szlovák nemzetet érintő ügyekről. Ruppeldt naplójában lejegyezte, hogy 1910-ben, amikor egyszer sokáig sétált Hodžával a Rákóczi úton, elmondta nézetét egy szlovák központ kialakításáról. Ő már akkor is legmegfelelőbbnek Turócszentmártont tartotta nemzeti, földrajzi és etnográfiai szempontból egyaránt. Hodža ekkor ugyan bólogatott, kíváncsian hallgatta a fiatal káplán érveit, de látható volt, hogy a felföldi város ilyen szerepben eszébe sem jutott. Igaz, tervei között más város sem szerepelt. A Szlovák Egylet tagjainak többsége úgy gondolta, hogy a szlovák nemzet számára politikai és gazdasági szempontból Budapest a legalkalmasabb. Sőt, 1913-ban egy Szlovák Ház létrehozásában is gondolkodtak, amelyben színházi előadásokat és bálokat is szándékoztak tartani és az egylet számára pedig kulturált helyiségeket kialakítani. „Ki is gondolhatott akkor egy önálló politikai területre, mint Szlovákiára!” – jegyezte be később naplójába Ruppeldt.
Hogy mennyire változtak a történelmi események és hogy mennyire hihetetlennek tűnt, hogy a Monarchia szétesik és a történelmi Magyarország darabjaira hullik szét, bizonyítja egy hétköznapi történet a pesti szlovák közösség életéből. Ruppeldt Mišuráékál ünnepelte fiuk egyéves születésnapját, s a földön ülve megfogalmaztak egy levelet, amelyben kijelentették, hogy egy év múlva ugyanezen a helyen újból itt találkoznak. Természetesen ez a találkozás már nem történhetett meg. Naplójában a következő megjegyzés áll: „És tíz év múlva! Már két államban éltünk!”
Ruppeldt mencsak a Szlovák Egylet tagjaival tartotta a kapcsolatot, hanem az 1902-ben alakult Budapesti Katolikus Munkáskörből kivált Kriváň-asztaltársaság nagyon aktív fiatal iparosaival is, akiknek tevékenysége hasonló volt a Szlovák Egylet vagy akár a Katolikus Munkáskör tevékenységéhez. A Budapesten élő csehek által létrehozott Sokol és a Česká Osvěta elnevezésű csoportok rendezvényeire is gyakorta ellátogatott a fiatal káplán.
Ruppeldt lelkészi munkája mellett foglalkozott zeneszerzéssel, népdalgyűjtéssel, és sokat publikált. Többek között munkatársa volt Milan Hodža15 Slovenský Denník elnevezésű napilapjának és a Slovenský Týždenník című hetilapnak. Hogy legyen alkalma találkoznia batátaival és ismerőseivel, gyakorta betért a szlovák értelmiségi körök által látogatott kávéházakba és vendéglőkbe. A számtalan szlovák által is kedvelt vendéglő és kávéház közül legszívesebben a kulturáltabb József körúti Mienk vagy a Deák kávéházba tért be, melyek az egyik leggyakoribb találkozóhelyei voltak a pesti szlovák polgári magnak. Dréher vendéglője vagy Jozef Waschat József körút 46. szám alatti vendéglője, vagy akár a Metropol Szálló (Malá Metropolka néven említi Ruppeldt) is keresett találkozóhelynek számított. Igen gyakran találkozott a Budapesten élő vagy csak a fővárosba látogató szlovák értelmiségi körök reprezentánsaival, akikkel szeretett sétálni Budapest utcáin és eljárni a Városligetbe (melyet a szlovákok csak „Lesíknek” [kiserdő] emlegettek), a nevesebb éttermekbe, sörözőkbe. Barátai között említi a szerkesztő Anton Štefánekot és Dr. Chrenka tábori orvost, akikkel el-eljárt a városligeti Wampetics vendéglőbe. Štefánekkel, a Hodža-féle lapok szerkesztőjével, nemegyszer találkozott az egyletben. A hosszú városligeti séták alkalmával lehetőség nyílt közös témák eszmecseréjére, vitákra és a szlovákokat érintő problémák, tervek megbeszélésére is. Természetesen barátaival együtt látogatta Ruppeldt a színházi és opera-előadásokat, a koncerteket vagy a Budapesti Katolikus Munkáskör gazdag és színes műsorait, báljait, vagy akár a román (Petru Major) és cseh egyesületek rendezvényeit. Kiállítások megtekintése a Nemzeti Képtárban vagy a Szépművészeti Csarnokban (ahogyan a naplóban van lejegyezve) szintén szerepelt a programok között, ahogyan a Dunában vagy a Hungária Szállodában való fürdőzés, a városligeti tavon való csónakázás és a mozi is.
Ruppeldtet szívesen látták a pesti szlovák polgári családok társaskörként is működő lakásaiban. Ruppeldt többek között jól ismerte Milan Harminc építészt, a rövid időre Pesten letelepedő Emil Stodola ügyvédet, a Liptószentmiklósból származó Jozef Mačuha cipészt és annak családját (a Szlovák Egylet lelkes és segítőkész tagját), valamint a vasúti hivatalnokot és egyben termékeny szlovák nyelvű költőt, Peter Bella Horált (1842–1919), aki 1873-tól haláláig a fővárosban élt és dolgozott. Lakása a II. kerületi Szőnyeg utcában volt. Felföldi szlovák barátaikkal mindkét személyiség kiterjedt levelezést folytatott. Samo Czambel (1856–1909) írót és elismert nyelvészt, belügyminisztériumi fordítót szintén olyannyira jól ismerte a káplán, hogy halála után csillaghegyi villájából ő csomagolta be és szállíttatta el gazdag könyvtárát a martini múzeumba.
Természetesen találkozott más szlovák családok tagjaival is. Említhetnénk Igor Viest mérnököt vagy Rehor Uram Podtatranský író fiát, Jožko Uramot, aki a Rókus Kórház jól ismert sebésze volt. Ruppeldt mindenekelőtt két család vendégszeretetét élvezte. Az egyik a már említett Izák tanító családja volt, a másik Michal Mišura (kocsigyáros) felügyelő családja volt. Mišurának kezdetben bognárműhelye volt, mely fokozatosan kocsigyárrá nőtte ki magát, amit aztán fiával továbbfejlesztett, bővített, illetve modernizált. Később autókarosszériát is gyártottak. Annyira elismert mesterembernek számított a városban, hogy még gróf Apponyi is Mišuránál csináltatta hintaját. Mišura Liszt Ferenc úti, majd később a VIII. kerületi Táncsics utca 4. szám alatti lakása, ahogyan Izák tanító lakása is, sokak által ismert, kedves családi központ volt, ahol szívesen találkoztak az azonos gondolkodású, haladó szellemű budapesti szlovák értelmiség tagjai. Nemcsak a Budapesten tanuló szlovák főiskolás fiatalok voltak az említett családoknál gyakran „koszt-kvártélyon”, de ezek a családok rendszeresen szerveztek társasági összejöveteleket. A már említett Jozef Švehla órásmester, majd vendéglőtulajdonos, valamint Ján Wagner (1864–1930) biztosítási szakember, a budapesti gazdasági és társadalmi élet sokoldalú és fontos alakja, egy időben a Szlovák Egylet elnökének lakása is egyfajta polgári szalonként működött.
Ruppeldt 1910 októbere és 1911 júliusa között William Seaton Watson (Scotus Viator /Skót vándor/, ahogy akkor emlegették) által felajánlott ösztöndíjjal két szemesztert töltött Skóciában, Edinburgh városában. Tanulmányútját Vladimír Roy-jal (1885–1936), a későbbi jeles költővel együtt kezdte meg, aki egy rövid ideig szintén Pesten káplánoskodott. 1911–12-ben Edinburghból hazatérve Ruppeldt a Cirkevné listy (Egyházi lapok) számára cikksorozatot írt a skót egyházról, ami lehetőséget adott arra is, hogy elemezze, értékelje a hazai evangélikus egyházat is.
Amikor Ruppeldt Skócia után 1911 őszén újból munkába állt, végiglátogatta Pesten élő barátait, a jól ismert családi otthonokat: Mišura, Riegell, Izák, Viest és a román Murariu családot. Ekkor az érdeklődés középpontjában Skócia állt, ismerősei és barátai mindent tudni akartak az országról és Edinburghről. Összehasonlítva Edinburghot, de akár Londont is Budapesttel, a káplán megállapította, hogy Budapest sokkal zajosabb és forgalmasabb Edinburghnál, ahol vasárnap még a pályaudvar is kihalt, s ott csak este indul meg a hatalmas forgalom. „Mennyire pihentető ez az embernek, annak lelkének, idegeinek…” – jegyzi meg a naplóíró. Budapest még hétvégén is zajos és forgalmas. Itt hétvégén is volt színházi, illetve mozielőadás, nyitva tartottak a kávéházak és mindenhonnan cigányzene szólt. Majd minden sarkon volt vendéglő, amelyek hangosak voltak a mulatozástól és persze az italozástól. Eljöttek hozzá a régi ismerősök: Droppa tábori lelkész, a Budán lakó Peter Bella Horal, akit „kedves öregúrnak” titulált, és akinek a családja magyar volt. Bár ezekkel a szlovák ismerőseivel csak ritkán találkozott, mert nem voltak gyakori látogatói az egylet rendezvényeinek, és a kávéházakba is csak ritkán tértek be.
Miután 1911-ben Fedor Ruppeldt Felföldre távozott, hamarosan egy hétre megint ellátogatott Budapestre. Természetesen a naplójában olvasható sűrű programja. Például a Népoperában koncertet hallgatott, fürdött a Dunában, és nem maradhatott el régi kedves barátainak a meglátogatása sem. Ha Pestre jött, magától értetődően meglátogatta egyleti barátait, és elment Mišura és Izákék otthonába is. Ebben az időben valószínűleg nagyon gyenge volt a Szlovák Egylet működése, mert ahogy lejegyezte Ruppeldt, ő és Ivan Stodola ügyvéd, néhány liptói szlovákkal egyetemben, kérték Morhácsot és Izákot, hogy próbáljanak valamit tenni az egylet újjáélesztése érdekében.
Ruppeldt naplójában anyagi helyzetéről is tesz említést. Keresetével elégedett volt, ám ha volt rá lehetősége, mindig vállalt lektori munkát is, ami havi járandósága kiegészítése mellett azért is volt hasznos, mert ily módon gyakorolhatta német és angol nyelvtudását. Ezenkívül gyakorta publikált, nemcsak a Budapesten megjelenő szlovák nyelvű lapokban, de a Turócszentmártonban megjelenő Národnie Noviny és a Slovenské Pohľady című lapokban is. Volt, hogy szlovákórákat adott, például Julius Weis zsidó ügyvédnek. Jövedelme ily módon elegendő volt arra, hogy rendszeresen ebédelhessen Švehlánál (aki népszerű volt a pesti szlovákok körében: úgy is mint lelkes egyleti vezető vagy tag, és aki vendéglője egy helyiségét, ha úgy adódott, szívesen az egylet rendelkezésére bocsátotta), és arra is, hogy a pesti magyar színházak és az Opera előadásait is megtekinthesse.
Ruppeldt művelődéséhez, szabad idejének tartalmas eltöltéséhez hozzátartozott a budai és a pesti színházak előadásainak megtekintése is. Kultúrtörténeti jelentőséggel bír Ruppeldt naplójának bejegyzése az 1909-es évben megtekintett színházi előadásokról. Ruppeldt havonta legalább két-három előadást nézett meg, de például októberben látta a Nórát Ibsentől, Blaha Lujza főszereplésével a Piros Bugyelláris című darabot, Ohnet darabját, a Durand nénit, és egy alkalommal koncerten is volt. Az 1909-es év szeptembere és az 1910-es év júniusa között összesen hétszer volt koncerten, hatszor az Operában és tizenegyszer színházi előadáson. Egy alkalommal a Budai Dalárda programját is meghallgatta. A következő évben pedig Liszt Ferenc Krisztus című oratóriumának operai előadásáról tesz említést naplójában. A káplán olvasmányairól is beszámol. Kiderül, hogy a soproni gimnáziumban főleg Jókait olvasott, de Pesten inkább Mikszáth Kálmán regényeit és elbeszéléseit olvasta, főleg az azokban található szlovák motívumok miatt.
Ruppeldt két év után 1911. szeptember 3-án tartotta utolsó reggeli prédikációját a pesti szlovák evangélikus templom falai között. Juraj Janoška plébános már várta Liptószentmiklóson, ahová a segédlelkészt helyezték. Helyére Janko Janči került, aki két évvel alatta, szintén Sopronban végezte a teológiát. A káplán szinte óráról órára dokumentálta Pesten tartózkodásának utolsó napját. Miután elbúcsúzott gyülekezetétől és elköszönt híveitől, elintézett néhány dolgot és este elbúcsúzott Mišuráéktól. Másnap Izákékhoz ment, ahol kellemesen elbeszélgettek, zongoráztak, majd a Várban beült a Parlament ülésére. Később megtekintette a Nemzeti Képtár és a Szépművészeti Múzeum kiállításait. Este pedig az Operában Richard Strauss Rózsalovagját nézte meg barátaival. Vele volt régi jó barátja, Juraj Slávik is.
Ugyanilyen pontossággal jegyezte föl ugyanazon év november eleji kétnapos budapesti látogatásának momentumait is. Megemlíti, mely családokat látogatott meg Pesten, Budán és Újpesten, és hogy kivel találkozott a Slovenský Týždenník szerkesztőségében. Természetesen a Szlovák Egyletbe sem felejtett el benézni. Elment az Operába, majd Ivan Stodolával a Magyar Otthon nevezetű kávéházba, járt a Szent István Kórházban (orrsövényferdülése miatt), és mielőtt este tízkor a vonatra szállt, ellátogatott a Morhács, Mišura és Bancík családokhoz. Ruppeldt valójában évente legalább kétszer-háromszor látogatott el Budapestre, ahol volt, hogy egy egész hetet is eltöltött. A baráti kapcsolatok ápolásán, s a szlovák szerkesztőség és egylet meglátogatásán túl a saját szellemi feltöltődését is igen fontosnak tartotta. Az Opera vagy a Szépművészeti Múzeum meglátogatására sűrű programjai közepette is mindig szakított időt. A „Népoperában” 1912-ben Beethoven IX. szimfóniáját adták elő, és Kienzel Forradalmi szerelem című operáját is játszották ekkor. A Lónyai úton helyet kapó Keresztény Ifjúság Körében találkozott régi kollégáival, soproni iskolatársaival, akikkel az egyházi és vallási életről folytattak eszmecserét.
Fedor Ruppeldt szlovák káplán és publicista minden bizonnyal széles látókörű, művelt és szívesen barátkozó fiatalember volt, s talán éppen ezért volt kiterjedt az ismeretségi köre, s ezért élt színes társasági életet a Monarchia Budapestjén. A kortörténeti és kultúrtörténeti jelentőségű ruppeldti napló betekintést enged nemcsak a 20. század elején, Budapesten élő (ha csak rövid ideig) vagy több ízben a fővárosba látogató Ruppeldt életébe, családi és közösségi kapcsolataiba, hanem fókuszálva Józsefváros szlovák közösségére, megjelennek azok a szlovák származású polgári elitet képviselő személyek, akik nemegyszer fontos mozgatórugói voltak az akkori szlovák közösség életének. A szlovák etnikai jelenlét fontos politikai és kulturális színtere kétségkívül a Józsefváros volt, pontosabban a Kerepesi úton található szlovák evangélikus templom és a Mária Terézia (ma Horváth Mihály) téri katolikus templom, és azoknak környéke, az ottani vendéglők és kávézók és a szlovák egyesületek eseményei.
Ruppeldt naplóján keresztül megtudhattuk, hogyan viszonyult a fiatal káplán a városhoz, hogyan használta ki a nagyváros adta lehetőségeket, és milyen kapcsolatban állt a közel 50-60 ezres fővárosi szlovák közösséggel és annak jeles képviselőivel. Természetesen sem ő, sem az itt munkát vállaló szlovákok nem éltek elszigetelten, elkülönülve, hanem kapcsolatban álltak környezetükkel, a többi etnikummal. Részt kértek és részt vállaltak a multikulturális főváros fejlődésében.