NAPÚT 2011/1., 89–92. oldal
Tartalom
Lukáts János
„Újabban mindig megszűnök…”
Pósa Zoltán
A csak azért is értelemkereső próza- és drámaköltő
Balázs Géza
Rákosfalva – Gyurkovics – nyelvművelés
Ha a Keleti pályaudvartól a Kerepesi úton elindulunk az egykori helyiérdekű vasút nyomvonalán, olyan mesebeli helynevekre akadhatunk, mint Törökőr, majd az Örs vezér térről (régen: Eörs vezér tér) a most is közlekedő HÉV (helyesebben hév lenne) mentén következik Rákosfalva, utána Nagyicce (régen: Nagyitce), Sashalom, Mátyásföld, Cinkota… Mindmegannyi névben foglalt monda, történet, sőt történelem a rákosmezei országgyűlésektől, Mátyás királytól a törökön át napjainkig.
A történelmi Rákosmezőt ma sok kerület vallja magáénak. Ha hiszünk a X. kerületben álló Király-domb legendájának (én még szájhagyományként ismertem), akkor ott állt a király, például Mátyás sátra, s akkor a Rákosmező a mai Kőbányához tartozik. Nyilván nagy területről lehetett szó. Mindenesetre az ettől a dombtól jóval távolabb lévő Zuglóban, a Cinkotai és Egressy út sarkán felállították az egykori országgyűlések emlékművét. Azután a Rákosmezőhöz kötődnek az első magyarországi polgári repülések is. Szájhagyományból úgy tudom, hogy ez pedig a mai „gyakorlótér” helyén volt, a Fehér út és a Keresztúri út között, teljes egészében a mai Kőbányán, de Zugló gyorsan állíttatott egy emlékművet az Örs vezér téren. Mátyásföld pedig egy másikat az Újszász utcában, igaz, ott van a mátyásföldi repülőtér, amelyről ellátni a Rákosmezőig…
Kétségtelen, hogy Rákosfalva a Rákosmező központjában fekszik. A falut, vagy inkább telepet 1871-ben Szigligeti Ede alapította Zsivora György birtokán. A terület 1873-ban Budapest X., 1930-ban a XIV. kerületéhez került, de a két kerület ezen a ponton máig szervesen összekapcsolódik. Átfolyik rajta a Rákos-patak, a HÉV, a Kerepesi út vágja csak ketté.
Rákosfalván a magyar nyelv iránti tisztelet mélyről fakad. Rákosfalva kapcsán a Pallas Nagy Lexikon fontosnak tartja megjegyezni, hogy a XIX. század második felében közössége „buzgólkodik az istentisztelet magyarosításán”. Ezen a Rákosfalván, az alapító, Szigligeti Edéről elnevezett utcában születik 1931. december 18-án Gyurkovics Tibor. Szülőháza már nincs meg, mert az 1960-as évek végén, az 1970-es évek elején Rákosfalvát, a barátságos, földes-utcás falut, kispolgári lakónegyedet eltüntették, s helyére néhány év alatt felépült a Füredi úti lakótelep jórészt tízemeletes házaival. Alig maradt meg néhány ház, a katolikus templom (átellenben a református templom), az Álmos vezér téri iskola (ahová Gyurkovics is járt), gyökerestül eltűnt egy XX. század eleji kisvárosi negyed.
Pedig pompás negyed volt, a maga emberléptékű, önellátó rendszerével. Éltek itt hagyományos parasztházakban állattartó parasztok békés együttesben a városból kiköltöző kispolgárokkal, akik alkalmanként már tornyot, esetleg ovális fogadószobát is építettek „kiskastélyukhoz”. A HÉV-állomáson forgalmi iroda volt, váróterem, illemhely, újságos, trafik. Kitérő szolgált az állomás mellett álló egykori Lardolin olajgyárnak. A Zöldike mögött keskeny sikátorban lehetett megközelíteni a Gyurkovics gyermekkorában Árpádnak, később Rátkaynak nevezett mozit. Szemben velük, a Kerepesi út túloldalán feküdt a Brösöc pálya. Már ezt is magyarázni kell: Budapesti Ruggyanta SC (vigyázni kell a kiejtéssel, a rug-gyanta a gumi magyarított, de végül is el nem terjedt neve, tehát rug-gyanta, nem ruggyanta két gy-vel…), amelynek pályájára oly sokszor emlékezik Gyurkovics.
Rákosfalván lehetett friss tejet venni, volt szódás, mindenféle iparos, vendéglők, például a Zöldike mellett a Cselényi-féle, a harmincas években a Rákos-patak mellett a patakból táplált fürdő (betonkerete ma is megvan), bolgárkertészek. Csodálatos falu volt a városban: hiszen a HÉV-vel szinte percek alatt elérhető volt a belváros, illetve a másik irányban a további települések.
Gyurkovics így emlékezik Rákosfalvára Ézsiás Erzsébet könyvében (A Mágus. Portré Gyurkovics Tiborról): „Rákospalotán (helyesen: Rákosfalván) mindenkinek köszöntünk. Félig ismeretleneknek, épphogy látottaknak, vadidegeneknek is. Jóleső érzés volt még az odamormolt adj isten vagy jó napot is. Jólesett még a fejbiccentés is. Mert azt érezte az ember: köze van a másikhoz. A köszöntés kis gesztusában egy pillanatra kapcsolat keletkezett, kis áramütés, egy másodpercre tudomásul kellett vennünk a másik ember létét. Persze mindez könnyű volt, szülővárosom, illetve szülőfalum mennyországában éltem. Nemcsak a kerítések voltak a legszebbek, hanem a köszöntések is, a kalapemelintések. A piros palánkkerítés mögött lakott legkedvesebb barátom, Lohner Laci, aki mindennap hallatta hangját: Hu-u-u! indiános köszöntéssel. A ki sem nyitott kapuk mögül hangzó, a palánkkerítések fölött átszálló üdvözletek finom lelki pókhálószálakkal kötötték össze ebben a kisvárosias demokráciában Rákosfalván a papot, a HÉV-kalauzt, a majorost, a kocsmárost, a futballistát, a tisztviselőt, az egész kompániát. Én ebben a magunk érzette demokráciában éltem huszonnégy évig.”
A családot nagyon megviselte Rákosfalva pusztulása. A költő Az elveszett otthon című verséhez írt prózai bevezetőjében így emlékezik: a „családi ház hajója a jeges hókertbe dermedt”, majd pedig a versben így szólal meg a fájdalom: „Kitől elveszik a tanyát / maga van embertelenül / aki körül kihal a táj / az emberekbe menekül // annak otthona lesz a másik / lény legtitkosabb belseje / mások fészekmélyébe mászik / keresvén elfelejti-e // a fűt a fát a csipkebokrot / ami halálra sebzi / azzal hogy nincs hogy soha boldog / árnyékot nem vet neki”. Az elveszett otthon fájdalma azután végigkíséri egész életét.
Hol állt Gyurkovicsék háza? Szerencsés módon a Petőfi Irodalmi Múzeum (interneten is elérhető) képtárában találhatunk két fényképet a házról. Az egyiken a kicsit már rogyadozó ház, rossz kerítéssel. Emlékeim szerint a hatvanas években a legtöbb egykori szép léckerítés már szétkorhadt, a miénk is. A másik képen az idős, hajlott hátú édesapja a ház melletti utcában, botjára támaszkodva áll. Talán már tudja, hogy vége a háznak, Rákosfalvának. A Zuglóiak ide! internetes fórumon született egy kérés: aki tudja, mondja meg, hogy hol volt pontosan a ház. A fórumon nincs válasz, pedig biztosan vannak, akik emlékeznek.
Azt tudjuk, hogy a ház a Szigligeti utcában állt. Az utca ma már nincs meg. Ám ezt írja a Szigligeti utcáról Budapest teljes utcanévlexikona (2003: 476.): „Rákosfalva (1874): Előzőleg Hunyadi utca (Hunyadi Gasse) (1871). Kerepesi út és Füredi utca között. Területrendezés miatt megszűnt (1960-as évek). Mintegy helyén épült ki a Rákosfalva utca.” Ennyit tudunk tehát. A mai Rákosfalva utca tízemeletes házak között vezet, valahol itt kellene keresni Gyurkovics Tibor szülőházának helyét.
Meg kellene keresni, mert erről az elveszett tájról, életformáról senki nem ír annyira meghatóan, szívbe markolóan, mint ő. Tanúja voltam én is Rákosfalva eltüntetésének. Mi a „szerencsésebbik” kőbányai oldalon laktunk. A rákosfalvai templomba menet láttuk, hogy halad előre a rombolás. Apám biztosra vette, hogy a templomot is lerombolják. (Nem tették.) A falusi házakból, aki tudott, messzebb, vidékre menekült, hogy folytathassa életmódját. A tízemeletes házak közötti kőpadkákon még hosszú évekig üldögéltek délutánonként a házaikból kitelepített fejkendős öregasszonyok. Rákosfalva HÉV-állomás, is pusztulni kezdett: eltűnt a mozi, a gyógyszertár, a Zöldike. Majd bezárt az állomás. Végül lebontották. De szemközt is eltűnt a Brösöc-, akkor már Taurus-pálya. Ügyesen eladták, s a helyén ma benzinkút, bevásárlóközpont van. A vasútállomással haránt a mi házunk még áll, 1990-ben én zártam be utoljára az ajtaját, majd megszakadt a szívem. Évekig megdobbant a szívem, amikor arra jártam. Már nem. A fájdalom mélyebb, akárcsak Gyurkovicsé…
Ezt Szabó Palócz Attila fogalmazza meg Gyurkovics Tibor kétszeres elveszett otthona című írásában:
„A költő hatalmas életművének egyik meghatározó eleme a magány érzése, s mint vallomásaiban mondta, Rákosfalva, a kétszeresen elvesztett otthon volt az egyetlen biztos pont az életében. Gyurkovics édesapja 1972-ben bekövetkezett halálát is a ház elvesztéséhez köti, mondván, »megviselte, hogy el kellett hagynia az ősi fészket«. A szomorú eseményt pedig nemcsak az egyik szülő elvesztéseként fogalmazza meg versében, hanem az egész család halálaként: »És vége És megszűnünk Mind a négy ember / Nem kell külön élni Nem lehet utána / Egy családot talál a négy halál / Aztán meghalt az apám / Tizenkét nap alatt az egészségből lobogó hajból / vibráló szemnézésből semmi lett / Lehetetlen makogtuk és kerestük / négy évig még a szobaszekrényben a piacon / Rákosfalva fái közt zörgő villamosokon sehol se volt / Elvesztettük elgurult mint egy rézgaras / Lehetetlen makogtuk még anyámmal négy évig / hogy nem hozza föl a szódát a lépcsőn nem kiált / összebújva vártuk hármunk pusztulását« – írta Egy család halála című versében. Az apa halálával tehát a családból elveszett valami; eltűnt, megszűnt a kohéziós erő… ha figyelmesen olvassuk sorait, a tekintélyes életműben cseppet sem töredékesen elősorolt élmények és kötődések is felhőkarcolókká terebélyesedhetnek, de nem ám úgy, ahogyan a szülői ház helyében emelt panelek embertelen lakódzsungele sugallná, hanem olyan biztos pontot jelentő családi otthonokként, amilyen a költő és családja számára egykoron Rákosfalva volt. Ezt elveszítve, becserélte szerelemre – mint mesélte – édesapját és édesanyját, a régi családot, amitől költészetében sohasem tudott elszakadni. Amikor Gyurkovics azt mondja verseiben, hogy »család«, az egykorvolt szülői családjára gondol, és arra a rákosfalvai házra, melynek otthon-érzetét nő – számára! – nem adhatta vissza. S habár a költő úgy fogalmaz, hogy »az emberekbe menekül« és »otthona lesz a másik / lény legtitkosabb belseje«, igazi fészekmélyeket valójában a verseiben épített, költészetével húzta fel maga köré újra a kétszeresen elveszített otthon falait.”
Gyurkovics Tibornak a nyelvművelés iránti érzékenységét is talán a rákosfalvai szellemi légkör teremtette meg – hiszen, ahogy idéztem, már a XIX. században volt a helyi közösségnek magyarosító tevékenysége. Kétségtelen, hogy a nyelvi kérdések iránt mindig érzékeny volt, nemcsak a Lyukasóra sorozatában, hanem többször részt vett nyelvművelő rendezvényeken is. Beszédmagyar című publicisztikájában (2006) – egy kaposvári tanártárs levelét idézve – hitet tesz a magyar nyelv szép hangzása, egyúttal a cselekvő nyelvművelés mellett: „A nyelvet nemcsak írják, hanem ugyancsak beszélik is. Már akik. Minden nyelvnek megvan a maga beszélt karaktere. Hangzik, dallamál, zöngicsél, cseveg, zümmürészik, ível, főként ível… Régebbiek emlékeznek, miszerint a hangos beszéd hozzátartozott az önkifejezés intelligenciájához. A gondolkodás eleganciájához, bensőnk elokvenciájához… Ma ilyen nincs. Nevetségesen hablatyolnak az emberek. Torlódnak, sípolnak, nyögnek, énekelnek, selypítenek, pöszítenek a beszédben, mint a foglyok – saját nyelvük foglyai – vagy fogyatékosok – saját alszellemük foglyai…”
Szívszorító Gyurkovics vallomása Ézsiás Erzsébetnek: „A legnagyobb hiány a szülőföld elvesztése. Mert Rákosfalva, ahol születtem, megszűnt. Felszámolták a házakat, az akácosokat, talán még a patakot is elvezették. Kiűzettem az Édenkertből, amelyet egész életemben úgy keresek, mint Fournier hőse az ismeretlen birtokot. Én nem tudok hazamenni és Anteusként megérinteni a földet, hogy új erőre kapjak. Nekem ez nem adatott meg. Azt, amit Rákosfalván éreztem, többé sehol sem találtam. Sem biztonságban, sem felszabadultságban, sem nevetésben. Tamási Áron szerint azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne. Én örök emigráns vagyok, aki nem ment el, hanem buldózerekkel húzták ki alóla az anyaföldet. Rákosfalva nincs többé. Mintha meg se született volna az ember.”