NAPÚT 2011/1., 86–88. oldal
Tartalom
Dobai Péter
Magyar extázis
Balázs Géza
Rákosfalva – Gyurkovics – nyelvművelés
Lukáts János
„Újabban mindig megszűnök…”
Gyurkovics Tibor képtára, Gyurkovics Tibor verstára
Az emberek általában megérzik, amikor elérkezik az összegezés ideje. A költők meg különösen! Ilyenkor meg kell tenni a halaszthatatlan tennivalókat, újra kell fogalmazni régtől igaznak hitt igazságokat, és épp ideje, hogy új utak felé forduljunk. Az új évezred első éveiben Gyurkovics Tibor is ilyenfajta összegezésre szánta el magát, mint annyiszor már: nyugtalan kutatókedvvel, a meghökkentés szándékával.
Megkeresni a kép és a vers határait, színeket és hangokat közel hozni egymáshoz – ez képző- és íróművészeknek évszázados vágya. Michelangelo szonettekben bizonyította: vers és kép egyazon elmében egyforma hitellel foganhat meg. És hányan hódoltak poétikának és piktúrának a legnagyobb magyarhoniak közül is, hogy csak Jókaira vagy Nagy Lászlóra emlékeztessünk. Gyurkovics mást csinál, vagy ugyanazt másképpen, talán a szándéka más, talán az eredménye!
Végigböngészi a megfestett világot, válogat belőle: magyart, angolt, erdélyit, XV. és XIX. századit, kortársat, vagy akár mesekönyv-illusztrációt. Mindent, amit megszólaltathat, mindent, aminek az ürügyén megszólalhat. Belép a képbe, belép a korba, az ábrázolt személy lelkébe, a festmény környezetébe. Felhasználja és kihasználja a képet, maga kedvére fordítja az ábrázoltakat. Képekhez balladát kerít, vagy románcot, rémmesét, vallomást nőkről, vallomást Istenhez, ezer évhez, térhez és időhöz, Gyurkovicshoz.
Elképesztő szellemi kaland, már szinte arcátlan merészség: szóval ismételni meg a szemmel láthatót, de Gyurkovics olyanról szól, ami a képen szemmel nem látható! A képbe beleírja a zenét, amely az olvasó lelkében ébred, bele a történelmet, amelyről az egykori festő honnan is tudhatott volna. De leginkább arról ír Gyurkovics, hogy minden festményben (és minden versben és minden zenében) benne él a szándék, amely nélkül nem érdemes művészetet csinálni: a világ rendbetételének vágya, az igazság és a hamisság elválasztásának szükségessége és – leginkább talán – az örök kívánság: hogy a magunk lelkével legyünk harmóniában, mielőtt…
Gyurkovics mesterien csinálja mindezt. Összeválogat több tucat festményt, ahány annyiféle, ahogy mondani szokták, de neki ez kell éppen. Benne élni a világról készült, bármilyen képes jelentésben, és érezni-éreztetni-bizonyítani, hogy mindegyik egy irányba mutat. De talán nem is bizonyít semmit Gyurkovics, csak azt: jó szemű nézője a képnek és jó kezű faragója a versnek.
A képek aligha rakhatók sorba műérték szerint, se kor szerint, csak a költő hozzáfűzött sóhajtásai szerint. Váli híd egy Nepomuki-szoborral (Kokas Ignác képe), induljunk innen el, vagyis szakadjunk el a hídtól, és máris „alatta szél száll, fölötte szél száll”, és „maga a tér, ami fogócskát játszik a széllel”, pedig csak egy isten háta mögötti dunántúli patakparton didergünk a magyar vidék mindenfelé jelen lévő, szerény szentjével. Ő is a sorsunk társa lesz a vers végére: „Nepomuki János dobva folyóba, majd veled együtt repülünk”.
Szőnyi István képe (Eső után) csak a pocsolyában kettőzi meg a léckerítés világát, Gyurkovics mégis így kiált fel: „Megduplázódik minden, ami van”, bár makacsul még azt vallja: „sugárzóan és mégiscsak sután”, aztán a vers végére a kerítésrácsról a bontakozó nap felé tekint, és Pál szavait fordítja a maga biztatására: „homálytalanul, hogy színről-színre láss”.
A tavasz árad a harmadik képről (Vörös Gézáé), az ámuló költő az örömet és a gyönyört érzi magára permetezni. Méhek kardala, babarózsa, a napfény zöld tremolói – csak úgy röppennek az életkedv és a boldogság kis alkatrészei, de ő hátrább lépve (vagy éppen közelebb hajolva?) így érzékel: „kiárad a lét muzsikája”. Sőt megkockáztatja a felkiáltást: „szeretni nincs sose késő”, bár végül csak legyint megkönnyebbült szívvel: „a létbe, a rétbe merülten, nincs semmi, ami valódi”.
Zordabb kort és zordabb társat keres, Kinizsi Pálban leli meg, a képen (Zichy Mihály nagy erejű akvarelljén) Kinizsi megfáradt öreg, két kezében két török, szájában kard – magyar XVI. század. Hárman tépelődnek a képen, a versben: Zichy szentpétervári jólétben, Kinizsi a kenyérmezei csatatéren, Gyurkovics pedig – Gyurkovics pedig kérdez (mintha neki volna a legnehezebb dolga): „Vérveríték ma délután / mért ütközik lova nyakán, / hol a magyar birodalom, / azt mondja meg, Zichy Mihály”.
Hát persze hogy írt Gyurkovics a szerelemről is, pont arról ne írt volna, pont ő ne írt volna?! Vagy nem is szerelem ez, kevesebb ez szerelemnél, vagy több annál? Kisfaludy Strobl ülő aktja inkább kislány, bár „magába omlik, mint egy sírhalom”. Korai bánat, önsajnálat, gyerekes halálvágy és nőies szégyen, vagy inkább öntörvényei közé záródás, vajon melyik vonása a szobornak (a személyiségnek) kerül közel a szerelemről olyan sokat tudó Gyurkovicshoz?
A legtitokzatosabb vers a Fábián Gyöngyvér képére írott: Afrikai antilopok. Afrikába utazik (menekül) a fantázia, női alakba bújik, úgy éli át a magányt, az ismeretlen szeretőt (de mit kell ismerni egy szeretőn?!), és akkor „az ég alulról, mint a katlan / ezer vöröslő napra robban”.
Profán, már szinte kegyelettelen (akár blaszfémikusnak is mondható!), ahogy belelép (tapos?) Kolozsvári Tamás Feltámadásába az egyébként istenkereső költő. 1427-ben még más volt a perspektíva, más Krisztus alakja és a resurrectio díszletei, egy XXI. századi vezeklő akár ki is kacaghatta a sziklasírt, a támolygó római katonákat, saját felvilágosultságát. Aztán hamarosan: „ha voltál, / ha nem, nekem te vagy az oltár”, lefoszlik a máz, a póz, helyébe bensőséges párbeszéd lép. Hosszú az út (nagyon rövid) a feltűnő külsőségektől a költő lelkében megfogalmazódó zárósorokig: „segíts nekem, ha minden elhagy / és lebegek a föld fölött”, aztán végül mégis a maga sorával végzi (az életet, a verset?): „és eltűnök, akár a köd”.
A végső pontot, ameddig el lehet menni, talán a Fohászkodó Üdvözítő című kép jelenti (a fohászkodó Csontváry önmaga alakját adta az Üdvözítőnek). Ebben a versben is – hát persze! – hárman vannak (vagy ki tudja: az Úr és Csontváry – ugyebár – egy alak, Gyurkovics pedig hol elveszett patikája miatt perel, hol már az elveszett minden egész miatt: „Patikám, házam, nincs nekem, mert nincs terem, mert nincs helyem”. Ez még lehetne a magyar művész örökös tiborci panasza is. De ez a művész eldob magától mindent, lemond mindenről, a nem és a nincs tizenháromszor kondul fel a versben (és a hiába és a sehogy), aztán kibukik (a patikus-festőből, az Üdvözítőből, a tépelődő költőből?): „menekülök én szüntelen a belülről való elől”, miközben egyszerre megbékül és – mégis – sose békül: „hallgató arcával is feleselek”. A lemondás és a belenyugvás egymást olyan gyakran felülíró mondatai, gondolatai ezek.
Gyurkovics önkényes és célszerű képválogatásának egy önkényesen megcsonkított töredékét volt hely és idő bemutatni, záródjék ez a különleges tárlat J. M. Whister festményével, amelyről a hétköznapi néző is sajátos érzéseket fogalmaz magának. A címe: Nocturne – szürkében és aranyban, a kép London téli külvárosában egy sarki kocsmát ábrázol, amelyben lámpa ég, és amely felé egy emberalak igyekszik. „Mindenki el akar érni egy épületbe”, állapítja meg Gyurkovics, de az olvasó érzi, minden szó mögöttes értelmet hordoz. Aztán kérdez: „Halljátok a havat?”, és tudjuk: a hó zenéje a szférák zenéje, a mulandóság és az örök élet muzsikája. És a zene elborítja a tájat, az éjszakát, a lámpafényt. A vonszolódó ember, aki most már hamarosan megérkezik, felsóhajt: „mintha várnánk / a szakadt ég alatt apánk föltámadását”. Nehezen megfogalmazott és nehezen kimondott szavak ezek. És talán már a megérkezés reménye mondatja vele (vagy ami a megérkezéssel egyet jelent: az elmúlás): „hogy egyszer hazaérjen / hozzánk a végtelen békével észrevétlen”.