NAPÚT 2011/1., 82–85. oldal
Tartalom
Gyurkovics Tibor
Na mi van?
Lukáts János
„Újabban mindig megszűnök…”
Gyurkovics Tibor Magyar extázis című (versek és festmények) könyvéhez írt előszavam, amelynek, sajnos nem sokkal halála előtt, Tibor még nagyon örült. Az ő fölkérésére írtam ezt a könyvét elemző előszót. Ez az írás volt a mi utolsó beszélgetésünk témája az akkor már nagybeteg Tiborral. Ez az írás több, mint „bármi” és fontos, hogy örömöt tudtam Tibornak okozni vele a vég előtt.
Dobai Péter
Magyar extázis
Egyszer hódolatteljes elragadtatott, másszor melankolikus bolyongások Gyurkovics Tibor képtárában
„Sehol a világ, csak belül.” (…) „Mert tudd meg, nem határtalan a nézés. És a nézéssel elbirtokolt világ szeretetben akar cseperedni.” (…) „Az arc munkája bevégeztetett, most cselekedd meg a szív munkáját elemésztett, foglyul ejtett képeiden, mert noha legyűrted uralommal, de már nem ismered őket.”
Rainer Maria Rilke
„La synthčse tient par l’ en-haut.” (A szintézis Fentről tartatik össze.)
Theilhard de Chardin
Emberek milliói járják a világ híres, nagy galériáit, a New York-i Metropolitan, a londoni Tate, a párizsi Louvre, a firenzei Uffizi, a nápolyi Capodimonte, a szentpétervári Ermitázs, az amszterdami Rijksmuseum, a velencei, bécsi, drezdai, berlini képtárak hatalmas termeit, megállnak festő-géniuszok fenséges, lelküket a magas egekbe felemelő alkotásai előtt – talán jobban tennék, ha letérdelnének e festmények előtt, hiszen világi oltárok ezek a remekművek –, azután mennek tovább, turistáiként a festett, nem lemásolt, hanem újraalkotott világnak, és távolodván e képtár-szentélyektől, lassan összemosódnak bennük a festmények címei, tónusai, távlatai, nemkülönben a halhatatlan mesterek nevei, s itt-ott néhány képeslapot vásárolva hazatérnek, ártatlan áldozataiként a gyors és pusztító felejtésnek. Ismerek egy képektől szinte hipnotizált férfit – egy poeta doctust –, Gyurkovics Tibort, aki, nehogy a felejtés örvényébe veszejtse a festett világot, megkísérli a lehetetlent: a festményeket, a vizuális nyelvet versekbe transzponálja-transzformálja, szuverén, szuggesztív költeményekben megteremti nagy festmények verbális leképezését, miközben a líra inspirációs erőterében mintegy újraalkotja a festményeket és nem lineáris, hanem spirálisan táguló, igen intenzív, extatikusan telített és telítő nyelvi képtárat teremt. Nem először: emlékezzünk a Grafit, a Táj, nővel (Festő-versek) vagy az Extasis című versköteteire, amelyeknek áttetsző, soha ki nem apadó ősforrásai ugyancsak festmények voltak, mint jelen könyvében, a Magyar extázisban is. Utóbbi művében azonban kizárólag magyar mesterek műveiből nyer indíttatást, sokszor olyan képzőművészek nevéhez és művéhez társítva kongeniális költeményeit, akiknek nevét már csak katalógusok, régi könyvek vagy megtekinthetetlen magángyűjtemények őrzik, ám a Gyurkovics-versek életre keltik, erős nyelvi térbe, lírai sugárzásba vonják őket. Százhét festmény – százhét vers, szerves egységben, ennyit kínál, ajándékoz nekünk a Magyar extázis című Gyurkovics-könyv. E szerény köszönő és tisztelgő előszó fel nem idézheti, „föl nem igézheti” valamennyi verset, sem az összes festőművészt, akiket egyetlen nagy tárlatra „meghívott” könyvében a költő. Kiemeléseim saját tetszésem önkénye szerint valók.
A kérdésre – amely óhatatlanul fölmerül a könyv olvasóiban, vajon mi az oka annak, hogy a költő, író, drámaíró, publicista, színész, markánsan közéleti (tévé, rádió, Magyar Művészeti Akadémia stb.) személyiség, Gyurkovics Tibor, miért „emeli” versbe a festett vásznak egész gyűjteményét – maga a költő adja meg a választ: „A dédapám, Gyurkovics Károly jó nevű biedermeier portréfestő volt, aki Barabás Miklóssal egy műteremben dolgozott. Talán innen eredeztethető a festészet iránti rendkívüli vonzalmam…” (…) „Csak ürügy volt a festmény.” (…) „Nem a képet írom le ezekben a versekben, hanem valamilyen módon újraalkotom a festőt.” (…) „Nem festménymagyarázatok ezek a versek, bár ilyen is van köztük.” Ennyi a költő válasza a képzőművészettől nyert-elszenvedett ihletettségről (in: Magyar Napló – 2006. november – Nyitott Műhely – Vendégünk Gyurkovics Tibor).
Nota bene: a Magyar extázis című verskötetében a költő Gyurkovics azt az önkéntes-köteles missziót is teljesíti (mint a Szellemi Honvédelem kuratóriumának elnöke joggal osztotta magára ezt a főszerepet), hogy a festményeket az olvasóval láttatni képes nemes és nemesítő vers-szavaival képtári zarándokútra hívjon valamennyiünket a magyar festőművészet magas és tiszta horizontjára. Induljunk hát, a költő könyvével kezünkben a festmények felé! Gyurkovics Tibor ilyen megrendítően szép szavakat, sorokat, strófákat ír honi festőkről és műveikről: „így suhan át a tér az időbe mint halálból az életünk Stephen Hawking székében tolva táviratozta meg nekünk…” (…) Volt egy világ széthullt darabra mint régi váza Rossz helyen”. Kokas Ignác festményeitől inspirált versből valók e verssorok.
Bán Magdolna Mise előtt című naiv festménye múltakba sodorja vissza a költőt: „…megdermedt már bennük az idő / a bűvös körből nem lehet kilépni / aki ott megy az anyám az a nő / mögötte meg az apám az a férfi.” Nemhiába igaz a mondás: minden író mindig önéletrajzot ír, mást semmit.
Országh Lili Szorongás című festménye a következő inspirációs tűzkörbe taszítja a költőt: „Ronda itt az ablak árnya kék egébe összefogva emlékeztet Auschwitzára hófehér és ferde tornya / honnan könnyen mennybe szállva dőlt elő a nagy gomolyba / sűrűsödött sárga gáz a nagyanyára fulladozva.”
Aba-Novák Vilmos Szicíliai város című gyönyörű festményét Gyurkovics saját világháborús emlék-hullámhosszán sugározza át képből versbe, életrajzi reflexszel. Anna Margit Magány című képére íme az echo: „…nincsen erő elegendő / benőjjünk a halálba…” Tóth Menyhért Malom című képe igen merész képképzettársításra inspirálja a költőt: „Mered magában a kerek malom mint / holdfényben himbálódzó laktanya…” Bravó, Tibor!
Benedek György A Mama halála drámai-kálváriai erejű olajfestményéből hosszabb részleteket kell idéznem, mert itt a vers magasabb, halálosabb hullámokat vetett a lelki partokra, mint maga a nemkülönben megrázó erejű kép, amely a költőben a fiúi fájdalmat riasztotta rebbenő szárnyaira:
„A párnákig bepréselődve
fehér bádoggá vált anyám
ideges rajzzá tört a bőre
arcának mindkét oldalán
a haja töviskoszorúja
fölsebezte homlokát (…)
Egyetlen perc egyetlen óra
az életünkből nem marad
csak e szilánkos darabokra
összetört leány-alak
ki szőkén lebegett világolt
apámnak karcsú oldalán
nem is leány de porcelán volt
amikor itt maradt reám (…)
Most fekszik mint egy női Krisztus (…)
Mikor maradtam ilyen árva
jóval a halála előtt?”
Már a versbe venni merészelt festőművész nagysága miatt is, hadd említsem a Munkácsy Mihály Mann mit Mantel című festménye ihlette festő-verset: „Van a romlásnak is különös tartománya / én még ha meghalok se nézhetek hátra…” Csernus Tibor Máté című olajfestménye is gyönyörű, Ószövetség-„hangú” vers írására indította a költőt: „nem hős hanem ember vagyok” (…) „Én szeretem a női test ideges fanyarát” (…) „szeretem az emberszagot mi körülöttem árad / fejemre még ne tedd Uram királyi koronádat.” E Csernus-festménnyel kapcsolatban Gyurkovics George de la Tour és Caravaggio sötéten izzó fényeit, színeit is versébe vonja, nem véletlenül. Igler Gusztáv Reggeli ima című festménye által avagy annak „ürügyén” a költő érzékien, hitelesen idézi vissza a fiúi gyermek- és kamaszkor riadó nemiségét: „Hülyének tettettem magam / hogy az a nő ne lássa / mint valami valódi kan / foglalom az imámba / már régen nem apám anyám / járt kótyagos eszembe / hanem egy kísérleti árny / hogy réklijét levesse…”
Szinyei Merse Pál Pacsirta című festményét mintegy spirituális médiumként használva („mediatizálva”) a meztelen női test vallomásává, a plein airben fekvő akt az égbolt, a természet és a goethei „Örök Nőiség” metaforájává változik.
Sorolhatnám, dúsíthanám sok-sok szépséges és drámai erejű idézettel az új Gyurkovics-könyv ajánló bevezetését, az M.S. Mester, Szőnyi István, Vaszary János, Farkas István, Rippl-Rónai József, Paál László, vagy a fő-géniusz: Csontváry Kosztka Tivadar és tovább: Csók István, Madarász Viktor, Székely Bertalan, Márffy Ödön, Kondor Béla, Barabás Miklós, Zichy Mihály, Gulácsy Lajos, Lotz Károly és sok más magyar festőművész Gyurkovics Tibor által, nagy nyelvi „lélegzettel” merészelt lírai megjelenítését. Néha, nem is egyszer, úgy éreztem e nagyságos versciklus olvasásakor, hogy egy-egy Gurkovics-költemény előbb született meg, mint a festmény, és a vers volt a festő számára a „Modell”, „Tárgy”, a Téma”, nem megfordítva.
Meg kell még emlékeznem a voluminózus ciklus X. részéről, a költő által „ideológiai”, „politikai” jellegű és célzatú „festő-versek”-ről (e költeményeit eleddig még nem publikálta Gyurkovics Tibor), amelyeket, a költő szavával kifejezve, valóban „történelmi luxuskivitelben” írt meg: telítve keserű iróniával, legyintéssel eszmékre, „pártosságra”, „kollektivizálásra”, a „szabad, dolgozó népnek” szánt és szórt demagógiára, idillikussá parancsolt szocreál-kompozíciókra, a „földosztást és az új, demokratikus alkotmányt megbeszélő parasztemberekre”… Lám, elég egyetlen idézet is ama sötét korról a Basch Edit festményére (Leány ablakban) fájdalmas gúnnyal írt Gyurkovics-versből: „Nem Illyés Gyula kell nekem de traktoroslány / leszek és azt lesem ahogy követ a kombájn (…) s lefekszem majd ha kell egy egész hadsereggel / s megteszem mit a pártitkár szeszélye oszt rám / és más ember leszek másik nő másik osztály!” Vagy egy másik szocreál ál-idillt idéző költeményben olvassuk csak, „történelmi leckeként”: „Virágot virágra, levelet levélre / hogy a belső rendet valaki elérje / meg kellett gebedni hogy észre ne vegye a kertész hogy milyen a rózsa levele / milyen illatosak azok a virágok / miket Sztálin keze egy nyissz csak levágott / úgy kellett virulni úgy kellett szeretni / ha belehalunk se vegye észre senki.”
Egy anyaszült mezítelen, fekete nő – alkalmasint akt – ugyan ki másra, mint Leninre gondol… Ez ama korban festmény után kiáltott! Egy vízparton álló kamasz fiút idéző kép-versből ki nem maradhat Marx és Engels neve! Gyurkovics Tibor megélte, megszenvedte azt a kort. Csoda, hogy nem felejti? Egy aktot tükörrel ábrázoló festmény-költeményben ismét ott van Joszif Visszárionovics neve és a megtanulni kötelező: „a kommunista párt rövid története”. A Pópa című (Gróf Batthyány Gyula képe) „ihletetten” írt versben ismét olvashatjuk Lenin és Sztálin nevét, nemkülönben egy alantas (és persze aljas) elvtársukét, egy hóhérét: Péter Gábor neve az! Egy vérmes-vörös női aktfestmény (Chován Lóránt műve) pendant versében olvassuk, íme: „Baromi elvtárs: Sztálin az urunk / ha lehet szántás közben se feledjük / azt se hogy mélyen menjen az eke / az őszi földbe / hisz a verseny-esküt / maga az egész tagság tette le…”
Nem maradhat ki az „ideológiai” versekből Trockij, Rákosi, Rajk, a szovjet „kultúra”, természetesen a „homo sovieticus” sem…
Gyurkovics Tibor új vers-tárlatában költeményekké változnak a festmények, a tiszta és nemes lírai megjelenítésben, költészetének kihívó, intő szavaiban megjelennek a képek tónusai, színei, a látott világ egy belső, magas poétikai nyelvben kezdi meg második életét, nagyon is emberi céljával az öröklétnek!