NAPÚT 2011/1., 76–78. oldal
Tartalom
Szemadám György
A szerelemről
Wutka Tamás
Hányféle Gyurkovics?
Ahogy a Szkok Iván visszaemlékezett Gyurkovics Tibor 2006-ban Hatvanban, a Moldvay Győző Galériában, Fábián Gyöngyvér és Szkok Iván festőművészek kiállításának megnyitóbeszédére, akik az „Arcok és Sorsok” képzőművészeti biennálék aranydiplomás díjazottjai voltak.
Szkok Iván
Az utolsó megnyitóbeszéd
Tisztelettel köszöntöm a galéria házigazdáit, a művészeket, Gyöngyvért és Ivánt, a barátaimat – és külön, valami furcsa költői meghatódottsággal, ha olvasóimra gondolok –, szívből jövően, szívem melegével, szeretettel és barátsággal köszöntöm a megnyitóünnepség vendégeit – valójában a kiállítás, a kiállított képek tanúit!
Pontosabban: a művész, a műalkotás és a néző szentháromságának imádságos résztvevőit, az alkotó alkotásának értelmet adó befogadót!
Bizony, kedves barátaim, a képek nem a lámpáktól – de nem ám –, hanem az érdeklődő tekintetek szeme sugarától felragyognak és életre kelnek, boldog és fájdalmas életre…
Úgy kell ezt elképzelni, valóságosan és képletesen, hogy az első látogató felgyújtja és az utolsó elmenő lekapcsolja a villanyt, minden értelemben…
Most, hogy ilyen sokan vagyunk, a színek és arcok élővé válnak, élettel telítődnek. A szemünk láttára kezdetét veszi egy titokzatos metamorfózis, bibliai jelenet, Lázár feltámasztása.
Mint a szellem a palackból, a festék is kiszabadul a tubusból, és megkezdi a színek karneválját a palettán, aztán a vásznon.
Fábián Gyöngyvér a briliáns virtuozitás művésze. A rák csillagképben születhetett, gondolom, mert az asztrológia szerint ez a legnőiesebb jegy. Én bevallom, ebben az ősi babonában csak azóta hiszek, amióta őt megismertem. Az imént pedig azért jöhetett nyelvemre a karnevál szó, mert nincsenek véletlenek – éppen mostanában érkezett haza Rio de Janeiróból vagy Velencéből, a költőző madarak légifolyosóján leszállva és megpihenve a csend szigetein.
Festészete annyira káprázatos és szárnyaló, mint a talajtornászoké vagy a jégtáncosoké – hogy az az érzésünk, hogy a gravitációval és egyáltalán a fizika törvényeivel valami nem stimmel.
Művészetét mégis a késdobáló produkciójához hasonlítanám, hiszen éles pengéi úgy vágódnak a palánkba, olyan pontosan rajzolja körül a modelljeit, hogy a közönség felhördül.
Ilyen karakterérzékkel születni kell, és rengetget gyakorolni… és a taps végére már készen is van a mű! A mutatvány közben agysebészként meglékeli a koponyánkat, és belenéz az agyunkba, a lelkünkbe.
Ha körülnézünk itt az arcképek gyűrűjében, az egyes portrékat kedvünkre, tetszés szerint, olykor akár kétalakos kompozíciókká képzelhetjük, mert a keret natúrfenyő vékonyfája inkább összekapcsol, mintsem szétválasztana, úgy mint az alkony a nappalt az éjszakától. Máskor – véleményem szerint – csak a naptárkészítő önkénye írhatja egy oldalra a világosságot a vak sötéttel.
Gyöngyvérnél – ahogy a kép címe is mondja: Barna szépség – kreol, napsütötte arcából igézően őrjítenek a zöld szemek smaragdjai, minden egészséges férfit megbabonázva, és a kecses ujjak saját tenyeréből jósolják a jövőt, sorsa magányos titkait.
Mellette egy szőke hölgy távolba néző, üres tekintettel méláz. Pszichésen vékony, törékeny testét a szorongás és a gyász színeibe öltözteti a festő. A képet az éjszaka sötétjei uralják, súlyos párizsi és ultramarinkékek, lilák, van Dyck barnák, elefántcsont és lámpakorom-feketék, bitumenbe ágyazva, süppedően.
De a templomi orgonák legmélyebb regiszterei felett, a fej sápadt, világos, északi karaktere Ibsen drámáiból ismerős. A vízesés módjára aláhulló, kincset érő aranyló hajának 14 karátos függönye a homloknál megnyílik, mint a mesék fátyola, és szerelmünk tűnődve számolja még hátralevő fiatal éveit.
Amott, a kékek és szürkék variációiból, elénk önti a meglett férfikor ezüstkészletét.
Szkok Iván a szubjektív portrék komolyzenéjének a szerelmese.
Arcképcsarnoka igazából tárgyszerű, reális tudósítás az emberi kapcsolatokról.
Iván karhajlításnyira, könyöktávolságra vett modellek szeme tükrében keresi saját arcát, és így lesz a közeli szubjektív portrék tablójából az örömök és bánatok példatára, a születési dátumok, a személyi azonosítók érzelmes, kívánságos, inkább megjátszhatatlan szerencseszámai, ijesztő kódrendszerek.
A profilok és homlokredők, az életvonalak kuszaságát tudomásul kell vennünk, sorsszerűen, mint az életet, jövőnk titkaival, arcunk ráncaival, melyek megfejthetetlenek, kibogozhatatlanok, mint a parton felejtett horgászdamil.
Az ő stílusa a filmművészet kialakulásától eredeztethető, hiszen a lélegzetvételnyi távolságra vett arcok a távoli festővászonra kivetítődnek nagyban, szeme reflektorában – mint a moziban.
Kedves barátaim, legyetek templomba járó istenhívők vagy ateisták, higgyétek el nekem, az alkotásban van valami szakralitás, a művész versenyre kel a teremtésben az Istennel – igaz, az öröklét reménye nélkül, s arra vállalkozik, hogy az élettelenből élőt teremtsen. A néma, holt anyag megszólaljon.
Barátaim, az alkotás csodáját leginkább az úrvacsora, a mise példáján érthetjük meg. A tanítás szerint, a mi Urunk a kenyeret és a bort kezébe vette és felmutatta mint az ő testét – hogy nemcsak képletesen, de a hit ereje által valóságosan evangéliummá, az örök élet ígéretévé váljon a szeretet jegyében.
Kedveseim, higgyetek nekem: a művészet nem varázslatos, mert a varázslat leutánozható, tanítható és megtanulható trükkök sorozata. A művészet nem!
A művészetben éppen teremtő jellege méltó a csodálatunkra, hogy az anyag egyszer csak gondolattá, új minőséggé nemesül.
A festék képpé válik, olvasható világnyelvű képírássá, a kor tükrévé, a papír és tinta verssé, a kő szoborrá átlényegül – és megkezdi, újra kezdi örökös harcát az IDŐvel.
De az IDŐvel nagyon nehéz harcolni, nem lehet megütni. Állandóan elhajol az ütések elől. Még békét kötni sem lehet vele.
Tisztelt hallgatóság, vendégeink, a két kiállítás két kiállítója a modelljeikről korunk csoportképeit, osztálytablókat festettek. Biztosan nagyon élethűek és karakteresek.
Az arcok úgy néznek ki a keretekből, mint az utasok a vonat ablakain, – a vonat ablaksorától keretezve.
Emlékeinkben.
Aztán elindul a vonat; elsuhan a táj, elfordulnak a dombok, hátrafelé elrepülnek a házak és a fák – és egyszer csak megérkezünk.
Boldogan. Szerencsésen.
De nem érkezünk meg, és nem boldogan, hanem boldogtalan búcsúzással! Kedveseim, az idő vonata egészen más! És nem is látszólagos, nem csap be. Robog szerencsétlen végzetünk sötét alagútjában, kilátástalan körpályáján a három országot bilincskarikájával összefogó föld alatti ciklotron véget nem érő részecskegyorsítójában.
Azon a gyorson minden áll.
Minden mozdulatlan, mint a valóságban, állnak a fák és a házak.
A zakatolás pedig, amit hallottunk, az a szívverésünk ritmusa volt.
Egyvalami változott mégis!
Megváltoznak a keretezett arcok a vonatablak-keretekben, megváltoztak a hasonlatosságok és a portréhűségek. A modellek mozdultak el.
A hosszú távolságra váltott jegyekkel csak nehéz lélekkel utazhatunk, és minden állomáson a jegykezeléskor fényképet cserélnek az igazolványban.
Idővel az itt kiállított képek sem fognak hasonlítani az ábrázolt személyekre, akik könnyűek lesznek, mint az öregek – s ha a képekről van szó, hasonlattal szólva, már a képek is veszítenek a súlyukból, szeget sem kell verni a falba, megtartja őket az emlékezet selyemszála.
A szemekben megjelenik egy-egy könnycsepp.
A könnyező képekre és a könnyező Madonnákra gondolok, mind-mind elsírja magát. Az a gyakoribb, úgy természetes, életszerű.
Az elején – a megnyitóbeszédem elején – arra kértelek benneteket, álljatok meg a festmények előtt, s azok majd a szemetek fényében felragyognak.
Tévedtem. Ne álljatok meg. Nincsen jó portré örök érvényűen.
Ha hosszan nézitek őket, idővel már nem is élethűek.
Így van ez, bár nagyon szomorú.
A József Attiláról készült fotók sem hasonlítanak egymásra – vagy a Széchenyiről készült ábrázolások.
De itt mégsem hagyhatom abba!
Kedveseim, a szomorúságot hagyjátok meg nekem! – és vigasztalóul mondom: a József Attiláról készült fotók nem hasonlítanak egymásra, a Petőfi-rajzok sem, meg a dagerrotípia – de a költőre igen!
A költészetükre!
A szellemi csúcsteljesítmények emberi természetrajzára.
Drága barátaim, gondoljatok arra, hogy a kép ott úszik a kék tó életvizén, és ha fölé hajoltok, a harc, a gondolat és a művészet fiatalságával, hajatokat a csillagok díszítik a nap koronájával.
Tisztelt barátaim, örülök neki, hogy meghallgattatok, és elmondhattam, hogy a portrékban, a mulandón túl az örök művészit keressétek, a tükröt adó hiteles tudósítást a korról, a láthatóvá tett gondolatot, a tehetséget, az emberi kíváncsiság állhatatosságával, a titkot, a szent Grált, az igazságot, a megújulót, és akkor a kiállítás nem lesz hiábavaló, hanem lelkesítő, felemelő, a naturalizmustól a festői képzelet panteonjába.