NAPÚT 2011/1., 79–80. oldal
Tartalom
Szkok Iván
Az utolsó megnyitóbeszéd
Gyurkovics Tibor
emlékezete
Gyurkovics Tibor
Na mi van?
Wutka Tamás
Hányféle Gyurkovics?
Folyamatosan szerepet játszott. Csak önmagára figyelt. Csak önmaga érdekelte. Manapság is hallani ilyesféle felületes, rosszindulatú vagy egyszerűen csak ostobácska vélekedéseket Gyurkovics Tiborról – nyilvánvalóan az őt nem ismerők, félreismerők, netán valamiért sértődöttek részéről. Noha minden észrevétel tartalmazhat valóságcseppeket, mégsem vindikálhatja magának a kizárólagosságot. A magam részéről sajnálatos módon elég későn kerültem közelebbi kapcsolatba Gyurkovics Tiborral, mindenesetre ezeknek az ellenkezőjét tapasztaltam. Aki-ami érdekelte, arra akkor is odafigyelt, ha ennek nem adta látványos jelét. Nem csoda, hogy sokkal mélyebbre látott a közönyösségüket az érdeklődés mímelésével leplezőknél. Tudta, hogy az apró dolgok mennyire fontosak, mennyire árulkodók lehetnek, hiszen azokra – éppen vélt jelentéktelenségük miatt – az emberek nagy része nem fordít figyelmet, így e gesztusaik szinte öntudatlanul, ösztönösen természetesek.
Igen, szeretett szerepelni. Élvezte, hogy oly sok mindent észrevett, és azokat megoszthatta másokkal. Hogy volt képessége és mersze a dolgok mögé látni. Élvezte a népszerűséget. És élmény volt figyelni rá, bármiről beszélt, akár társaságban, akár négyszemközt. És nemcsak hallgatni „kellett” őt, beszélgetni is nagyon jókat lehetett vele. Magával ragadó iróniájával, humorával, mégsem komolytalanul; látszólag oldottan, valójában az örökös magányérzete szorításában. Számos műfajban lett sikeres, közülük talán költeményei ismertek kevésbé, pedig leginkább verseiben fejezte ki telibe találó tömörséggel világlátását és életérzését. Mélyen átélte a létezés magasztos pillanatait és mélypontjait, s úgy adta tovább, úgy osztotta meg, hogy részben vagy egészben ki-ki megtalálhatta, felismerhette benne saját vívódásait, kételyeit, vágyait, örömeit, csalódásait. És végtelennek tűnő, ismétlődő várakozásait. Amibe akár bele lehet rokkanni. „Minden nap éjjel egykor / mikor egy nagy lemez szól / vagy elmerülve Bertolt / Brecht művét olvasom, / a polcon rengeteg por / a tea vize felforr / azt gondolom ilyenkor / hogy tovább nem bírom.”
„Főfoglalkozása” a soha nem lankadó érdeklődés volt. Minthogy kielégítő választ semmire nem kap(hat)ott, mindig újra kezdte, ha más formában is. Ezért próbálkozott annyiféle műfajjal, annyiféle emberrel. És mennyire beérte volna egyetlen hiteles Istennel! Akivel így is állandóan perlekedett; akit vágyaiban nem nélkülözhetett, de a valóságban sohasem találta; hiába kereste szüntelen. Mindenhol, mindenben és mindenkiben; legfőképpen önmagában. Megmagyarázhatatlan szorongásokkal teli gyerekkorától fogva. Mert a magányt csak a megtalált Isten oldhatná, a másik emberbe kapaszkodás – mint annyi más – illúzió csupán. „Aki a magányt megtanulta / annak a magány lett az útja / … megtanulta mi az, magában, / megtanulta anyja hasában, / sejtként, peteként, vegyanyagként / tudja, mi veszi körül falként / … Nyílhatnak elé női térdek / a magányt látja, mint a mérget / … Él ő is mint a többi ember, / …?küszködve vagy belenyugodva, / fekhet homokon, hegygerincen, / magában marad, mint az Isten.”
Közben szerelmek, barátságok, házasságok, gyerekek, unokák, az élet mohó habzsolása, ami megrészegít, amiből soha nem lehet elég. A felfokozott érzelmi állapot nélkülözhetetlen volt számára, miközben pontosan tudta: a „nem normális”, hosszabb-rövidebb ideig tartó, sodró lendületű, elsöprő erejű szenvedély mindenfajta higgadt, tárgyilagos mérlegelésre alkalmatlan. Ráadásul ő minden érzelmi túlfűtöttsége mellett félelmetesen racionális tudott lenni. Ami szintén nagy teher ugyan, ám élvezettel töltötte el a végtelen, szabadon szárnyaló gondolkodás képessége és lehetősége mint a legnagyobb, felülmúlhatatlan élmény, amely az embernek megadatott. Amibe az olykor belefárad, és úgy érzi, elege van az egészből. „Unom a hazugságokat, / unom a végigjárt utat, … a buktatót, a hegytetőt, / a sugarat, a levegőt, / unom a modern képeket, / a következő gyereket, / a szülőket, a sasokat, / a fagyot, ahogy hasogat, / unom a lények arcait, / a szemet, ami kancsalít, / a répát, a természetet, / vonatot, dumát, lényeget.” Vagyis mindent. Létezik-e mélyen érző, értelmes ember, aki ne élt volna át legalább valami hasonlót? Gyurkovics Tiborról azt a szuverén embert lehetett volna megmintázni; aki a másik emberben is ugyanezt szerette volna megtalálni, ezt kutatta. Ahogy teszi ezt egy nagy formátumú egyéniség e kisstílű világban. Aki kielégíthetetlen kíváncsisággal és megingathatatlan elszántsággal akar szembenézni a mindenséggel. Az esetlegessel és az elkerülhetetlennel. „Ne sírj. Tudod, hogy mind meghal az ember. / Ki kell bírni, ha szeretünk, ha nem. / Van, ami megtörténik egyszer, / van, ami sohasem.” Bár ki tudja… Hátha még utána is történhet valami… „Nem félek a haláltól / megállok vele szemben / de amikor lesújt rám / Isten ölelj meg engem.”
. Élete és műve(i) – vagyis életműve – szétválaszthatatlanul egybefonódnak. Munkái életének egy-egy alapmotívumára épülnek, s ez a kölcsönhatás értelemszerűen fordítva is igaz. Folytonos útkeresés, istenkeresés, kapaszkodás, emberekbe, családba, hazába, mindenbe, ami erőt adhat, vigaszt nyújthat. Ezt hajszolta egy életen át (és ez hajszolta őt az életen át), olyan intenzitással, hogy évei számánál sokkal többet élhetett. Őrá aztán igazán illett a meghatározás: egyszemélyes intézmény. És most már végérvényesen azzá vált. Ügyeskedni sosem tudott: önmagával fizetett mindenért.
Ebből a megszámlálhatatlan sokféleségből lett egységessé az egyszeri, utánozhatatlan és ismételhetetlen Gyurkovics Tibor. Akinek hatása – miközben személye hiányzik mindenestül – velünk marad.