NAPÚT 2011/1., 74–75. oldal
Tartalom
Szávoszt Katalin
Iránytűkké váltak bennem
Szkok Iván
Az utolsó megnyitóbeszéd
Részlet Gyurkovics Tibor–Szemadám György Az alkotás vegetatív bája című beszélgetőkönyvéből (Napkút Kiadó, Budapest, 2007)
Szemadám György
A szerelemről
– A „beszélgetőpárbaj” – mint a miénk – olyanná fajul, hogy a két játékos nyilván egészen magasröptű módon akarja megfogalmazni koncepcióját, az életét, a tapasztalatait, ezért filozófiai síkokra is tévedünk. Előre kell bocsátanom ezzel kapcsolatban, hogy magam sok filozófiai terepen tájékozódtam, mert érdekel, mint mindenkit, mi végre vagyok a világon. És hogy ki is az a Kant, Nietzsche, Schopenhauer vagy Kidrkegaard. Arra az egyszerű, kamaszkoromban megfogalmazott igazságra jöttem rá, talán elsősorban az orosz regények révén – amelyek számomra nagyobb tájékozódási terepet adtak, mint a filozófusok –, hogy én ezt az iszonyú nagy világegyetemet megérteni nem fogom, nem tudom. Nem teljesen a gnoszticista álláspontra helyezkedtem, de az atomfizikától kezdve minden, a csillagászat, a biológia, a kémia, a szemantika, elvezetett oda, hogy eljutok egy olyan világegyetemre, ahol az ajtók széttolódnak, megyek beljebb, beljebb és valami gyönyörű, ködös tájon tapogatódzom, amíg bele nem ütközöm egy kurva nagy csillagba, addig megyek. Ezzel azt akarom érzékeltetni, hogy azt hiszem, az ember egy űrbe kidobott kődarab vagy agyagdarab. Ma azt mondanám, csak nem akarom megsérteni magunkat, hogy egy szardarab, amely röpül-röpül és „ki tudja, hol áll meg”. Tehát a saját svungja, a saját röpülése tulajdonképpen az életének az értelme, lényege. Se több, se kevesebb! Ugyanakkor ezzel a röpüléssel, amit már korábban madárrá stilizáltunk, fölfogja magát a létet. Ezt a fölfoghatatlan létet valamilyen módon mégiscsak lehet érzékelni, sőt kell is, mert előbb-utóbb el kell hagyni. Ennek az érzékelésnek, a világűr fölfogásának a maximuma lehet a szerelem, a szerelmi érzet. Abban kulminál, és arra vagyok kárhoztatva – most már csak magamról beszélek –, hogy mint talán költői lény vagy ilyen adottságú ember, az átéléssel helyettesítsem a megértést. És ez annyit jelent, hogy nem egy részletes fölfogástörténet van mögöttem, hanem egy totalitás. Ez a totalitás, ez a teljesség imitálja az egész életet, a világegyetemet, ha kell, Istent. Azért vallom olyan nagyon fontosnak, hogy ember és ember kapcsolatát általánosan, de főleg a szerelmi kapcsolatot, egy kicsit érintgessük, mert abban, úgy érzem, az ember fölfogja – akár öntudatlanul is –, hogy az aktusban, az orgazmusban, a szerelemben, a várakozásban nemcsak Godot-ra várunk, hanem a társra, a nőre.
– Életem egyik legmeghatóbb élményét Farid Uddin Attar perzsa költőnek A madarak tanácskozása című műve jelentette, amelyben arról van szó, hogy megérkezik a búbosbanka és közli a többiekkel, hogy nekik uruk van: a Szimurg. Aminek bizonyítéka, hogy egy tollát megtalálták, menjenek megkeresni a Szimurgot. A madarak persze huzakodnak, nem akarnak menni, ilyen-olyan érvekkel mentik ki magukat, a költő gyönyörűséges színnel írja le az emberi léleknek sokféle visszatartó tényezőjét, amely nem hajlandó elindulni az úton. Az egyik azt mondja – ez a páva –: önmagamban is elég szép vagyok. A másik – a fogoly –, hogy itt kell maradnom, mert kincseket őrzök ezen a helyen. A harmadik gyáva. És folytathatnám. Ám a madarak mégis elindulnak, és hihetetlen megtörettetések, megpróbáltatások révén végül is eljutnak a Szimurg palotájába, ahol nagyon nehezen nyernek bebocsáttatást, majd végül, amikor már megfogyatkoztak, lerongyolódtak, elfáradtak, elveszítették a személyiségüket, egyszerre csak bekerülnek egy hatalmas terembe és látják egy tükörben, hogy a Szimurg nem más, mint ők maguk. Együtt. Ez azt jelenti számomra, hogy az emberi lelkek sokasága valahol valamiben találkozik, és Egy. Platón írja, hogy amikor Isten kettéhasítja az Egy gömbjét, abból lesz a nő és a férfi, de az egymás iránti vágyódás megmarad. Úgy gondolom, ebben a gyönyörűséges Szimurg-történetben kifejeződik, hogy mi egy „nagy Egynek” a részei vagyunk. Az embert ez egy kicsit földre sújtja, és egyfajta alázattal látja el az életszemléletét nézve, de ebben az első számú fontos mozgató erő, hogy működik az a bizonyos férfi–nő dichotómia. Egyfelől egy megosztottság keletkezik, másfelől pedig egy egymás iránti olthatatlan vágy, az Egység keresése. Ezért gondolom azt, hogy szakrális aktus a legegyszerűbb szeretkezés is.
– Értettem. Gyönyörű, gyönyörű, gyönyörű! És a nyolcvan százalékát el is fogadom. Egyébként mindig idegenkedtem a meséktől. Szégyellem bevallani, mert minden író mesén nő fel, a meséből merít, onnan szippant. Minden vallásnak is valamilyen meseszerűség az alapja. És nem jutottam el idáig. Mert ebben is egy icipicivel több racionalitás van, mint ami nekem tetszik. Tudniillik ez mintegy megmagyarázza a férfi–nőt, megmagyarázza a külön erőket. Ha már ennyire eljutunk a kráter széléig, akkor csak az empedoklészi idő marad belevetni magunkat a kráterba. Én, hogy úgy mondjam, keresem, űzöm, várom, vágyom a szerelmet, ami esetleg nem is személyre vonatkozik, bár én ebben nagyon hiszek. A személyes szerelemben. Tudniillik ez visz el a kráter széléig, ahonnan már csak fejeselni kell, hogy a másikkal való titokzatos, őrületes, vulkáni állapotban és táncban valami földerengjen. De nem úgy, hogy én társulok, mert az egy következmény. Hogy egy társ engem majd segít „megcsinálni”, vagy én segítem őt. Maga a totalitás érdekel.
– Az ember igazából az isteni szeretet felé szeretne menni, és a másik nem ezt valahogy borzasztó módon megkönnyíti, vagy pedig hihetetlen módon megnehezíti. Ez tartja mozgásban az egész világot. A mi emberi szintünkön most mi csak nő és férfi kapcsolatra redukáltuk, de ebben is meg lehet mutatni – a legalantasabb, a legszégyelltebb kapcsolatban is –, hogy valami furcsa elmozdulás történik. A szégyen, a tékozló fiú szégyene is megjelenik. Magamról beszélek csak.