NAPÚT 2011/1., 66–70. oldal
Tartalom
Szabó Palócz Attila
Halhatatlanabb mindenkinél
Szalay Károly
A Gyurkovics
Szakonyi Károly
Fél életen át
Mint amikor széthullanak a fémdobozból a filmek. A hasznos tekercsek meg a muszterok. Egy csomó muszter. A próbafelvételek meg amiket a vágóasztalról lesöpörtek, kidobásra ítéltek. Nagy halom zizegő celluloid. Mert van még ilyen. Régről.
Mintha beletúrnék, mintha felvennék néhány szalagot. Filmdarabkát. Képek, képek, képek sorát, mozdulatlanokat, de ha végigfut rajtuk a tekintetem, bemozdulnak, mint a vetítőben.
Tibor.
Mindegyiken Tibor.
Ez itt nagyon régi. Kalapos, krombi télikabátos alak. Enyhén korpulens. Beretvált arc, lágy vonások. Egy úr. Öltönyös, nyakkendős úr. Tisztes állása van, az látszik. Pszichológus az elmeintézetben.
– A női zárton dolgozom. Képzelheted. Naponta látom a nyomorúságot, a szenvedést. Felém nyúlnak, simogatják a karomat, sírnak, nevetnek. Tanár úr! Néznek rám reménykedőn. Tanár úr… adj egy cigit!…Tanár úr, szerelmes vagyok, nézd, egy szív a borítékon! Nekem írták… Tanár úr, segíts!
– Nehéz lehet.
– Szeretettel lehet csak bírni. Nem hiszek más gyógyításban, csak a szeretetben. Végtelenül szeretni. Nőt, beteget, gyereket… Három lányom van.
A kép háttere a Rákóczi út. Még a tükrös presszó az Astoriában. A pincér hozza a kávét.
– Olvastam a verseidet. A Grafitot, amit adtál.
– Novellákat is írok. De nem jelennek meg. Csak most, hatvanegyben ez a verskötet. Weöreshez vittem fel az első verseimet. Felhívtam, hogy mehetek-e? – Mondja be egyiket a telefonba! – Mondtam. – Jól van, jöhet… – Néz kissé keserű mosollyal. – Nem vagyok itthon ebben a világban. Csak a betegeimmel. Aczél azt mondja, ha lát: – Ja, maga az a pszichológus író…
Pozsonyi út. Ülünk a presszóban, kávézunk. A fények szerint téli délután.
– Hát megjelent a második.
– Kenyértörés. Jó cím.
– Támadják. Ha jónak tartod a verseket, nem írnál róluk? Mondjuk a Kortársban.
– Örömmel.
– N. azt írja a címről, hogy összeveszést jelent. Szakítást. Nem érti, hogy a jézusi kenyértörésről van szó. Amikor megtörte a kenyeret az utolsó vacsorán, és szétosztotta. Nem értenek…
Aztán ez már a Madách Kamarában. Délelőtti próba. Lengyel György rendezi a darabomat, az Ördöghegyet.
Tibor ott ül a sötétben, nézi a színpadon a színészeket. Mensárost, Dégit, Almási Évát. És Pécsi Sanyit. Pécsi szertelen játékát. A pánikos embert.
– Ez én vagyok – mondja a próba után a közeli sörözőben Pécsinek. – Akit te játszol. Colonel. Rólam mintázta.
– Én meg azt hittem, rólam. Én vagyok olyan, mint ez a figura. Nyughatatlan, aztán meg pánikos. Te nem írsz darabot, csak verset?
– Van egy kis egyfelvonásosom. Estére meghalsz. A Vigiliában jelent meg. A férfi a nővel Esztergomba utazik a vonaton. Ülnek a kupéban, ennyi az egész. És ott utazik velük az életük. Mennek… csak mennek egy városba, ahol talán lehetne élni. Pártos olvasta.
– Pártos? Abban bízhatsz! Géza nagy művész…
– Azt mondta, írjak hozzá még két felvonást, és megrendezi…
Ez meg a Pesti Színház, az Öreg premierje. Páger, Bilicsi… Ahogy Bil bácsi Winkler szerepében azt mondja Págernak, a szomszédnak: – Van eladó fanyagom. Nem faanyagom, hanem fanyagom. Ezt évek múltával is emlegettük. Nagy sétákat tettünk akkoriban a budai ösvényeken egészen a Disznófőig. Micsoda nagy beszélgetések költészetről, színházról! Az Estére meghalsz meghozta a kedvét a színházhoz, és egymás után születtek a darabok a Pestiben, a vidéki színházakban. Veszprém! Ahol dramaturg is volt, és ahol végre játszhatott! Az Ezredest alakította a Fekvőtámasz című darabjában.
Nagyszerű színész volt. Nem a szó eredeti jelentésében, de kitűnő mímes. Társaságban, televíziós műsorban, a válogatott focicsapat pszichológusaként. De leginkább a vendéglői asztalnál. Ahogy előadta a barátok történeteit. Vitriolosan, de szeretettel. Mindig szeretettel, de azzal is végtelenségig fokozva. Sarkítva. És a növekvő hatást érezve mindig rádobott még egy-két lapáttal, megtáltosodva.
Micsoda fák ezek itt a képen? Nyírfácskák, nyírfaerdők, elmosódva, ahogy suhan a moszkvai zöld vonat az orosz mezőkön. Hagymakupolás kis templomok a faházak között, fejkendős, pufajkás nénék néznek a sínek mellől, benn, a vagonban füst és vodkabűz, a szőke, kurta szoknyás kalauznő két kopejkáért forró teát enged a szamovárból, és mi vagyunk azok, akik ott ülünk a bárisnya kuckójában, kezünk ügyében egy orosz–magyar társalgási könyvecske, annak a segítségével diskurálunk. Tibor máris szerelmes a pisze orrú lánykába, franciát is kever a szövegbe, a kalauznő pityereg, mert az egyik fülkéből eltűnt a lepedő, talán az a kazah kapitány lopta el, aki az előző állomáson leszállt a vonatról, vigasztaljuk, már nevet a könnyein át, mert találgatja, kik lehetünk, szpisztyel, mondja Tibor, rám mutat, veliki szpisztyel, én meg mondom rá mutatva, hogy ocsiny veleki poet! – a lány csodálkozik, mert azt hiszi, én vagyok költő és Tibor a prózaíró… Vágtat a vonat, csattognak a kerekek, és a költő fejében rímekké kattognak, talán már akkor írta meg fejben a verset: fekete földnyírfa, nyírfa, táj,---tea- barna, hosszú tél, sár, rét, fekete föld, / mély az út, öreg kerék, / cár, a cár, a cárevics, / szakonyi, gyurkovics… És ez itt a Néva, nézem a filmdarabkán, a városban a régi hidak, Tibor áll a Péter-Pál erőddel szemben, vakít az aranyozás a tetőkön és tornyokon, és azt mondja: Szeretem! Szeretem ezt a várost! A GUM-ban borostyánt vettünk az asszonyoknak, Tibor örökösen vásárolt, az utolsó rubelocskáján is valami apró ajándékot az otthoniaknak, kapjon mindenki, akit szeret…
Nem, nem könnyű válogatni ebben a filmkupacban, összetekerednek, kígyóznak a celluloidszalagok, amit kiragadok, a fény felé tartom, Nagymaros tűnik elő, a parti Alkotóház, a vaságyon hever Tibor, unja a szobafogságot, de írni kell, pénzt kaptunk, hogy írjunk musicalt.
– Most melyik jelenetet írod?
– Hát melyiket? Elosztottuk, vagy nem?
– Már nem emlékszem… – Tibor ásít, nézi a mennyezetet. – Írni, mindig írni, ezt nem lehet kibírni…
– Ez az egyik betét.
– Micsoda?
– Azt hittem, mondod a betétverset. Hogy a két pasas összezárva már unja a banánt. De melyik nótája ez? Bur vagy Vil énekli?
– Ja? Talán Bur. Te melyik vagy?
– Én Vil. Te meg Bur. A két balkezes szerző egybeolvasva: Bourville.
Ezt találtuk ki, a szerzőpáros musicalt ír megrendelésre. Mert akkor éppen úgy adódott, hogy meg akarták teremteni a magyar musicalt. A miniszter a párosoknak – egy prózaíró, egy költő – adott némi előleget, hogy dolgozzanak. Ha már szerzőpáros, a darabban is így legyen. Bezárja őket a rendező egy kis lakásba, hogy ott írjanak, amíg ő elmegy zsűrizni Monte-Carlóba. Csak a cím van meg, a gomb, ahhoz kellene varrni a kabátot. De ki lesz a gyilkos? Jó kis krimicím, felkeltheti a publikum érdeklődését. Csakhogy mi legyen a történet? Hát, amit a szomszédból áthallanak. Ahol Potentó úr és zűrös családja lakik. Mivel más ötletük nincs, őket hallgatják ki a falon át, de az írópárost meg, ahogy hangosan keverik a sztorit, Potentóék. Ebből van a baj. A családfő bosszút esküszik és pokoli lövöldözést csap…
Hát… egyikünk sem jegyzi a munkái között. De bemutatták Kecskeméten, ment néhányszor jó színészekkel, harsogó zenével… Látom a filmen, ott ülünk a páholyban és fogjuk a fejünket… Nemcsak azért, mert a zene szétrepeszti a dobhártyánkat!
Az esti beszélgetések a Karinthy úti kis konyhában. – Melegítek halászlékonzervet… van hozzá belsőség. Ikrák… Együnk…
Szeret éjszaka főzni. Sokáig fenn van, nem tud aludni, verseket olvas magnetofonszalagra, nemcsak a saját verseit, de Kosztolányit, József Attilát… Laza fröccsöket iszik hajnalig, könnyű vörös sok szódával.
Arcképek. Csak arcok. Ha fényképezik, grimaszokat vág, vagy csak néz a magasba kissé hunyorogva. Sapkák, kalapok… Néha mint egy clown. Élvezi. Török fez, gombos bot, mint egy varázspálca. Fenomén.
– Vagy csak mágus. Írja, hogy mágus…
Szereti, ha a keze is látszik a képen. Kifejező, szép kéz. Nagyon fontos, hogy a férfinak szép keze legyen. Ahogy a nőnek szép, karcsú lábfeje.
Egy időben amolyan papi-forma ingeket varratott magának. Kis gombokkal, állógallérral.
– Tudod, a tartás… Ahogy egy pap, katona… a ruha megadja. Kötelez.
Puck.
Halászfalu a Hel-félsziget közelében. Az öböl vizében lehet fürödni, de azért nem lenne jó hajótörést szenvedni az Északi-tengerben. Színes halászhajók vesztegelnek a kikötőben, hajnalban kifutnak, az asszonyok imádkoznak a templomban a férfiakért meg a szerencsés fogásért.
Tibor beássa magát a plázs homokjába. A piacon naiv üvegfestményt vesz ajándékba. Sárga homok, fekete bárka, kék ég és piros nap. Gyermeteg mázolmány, de szereti.
– Ilyeneket kaptam a betegeimtől annak idején. A munkaterápián. Boldogan adták…
Itt meg Szárszó, a bérelt ház, gyerekekkel, asszonyokkal.
– Tibor hol van? Nem fejelünk?
– Sétál a parton.
– Ja, verset ír…
Autóban ül?
Igen, ez egy Skoda.
– Hiszen nem is tudsz vezetni!
– Dehogynem. Levizsgáztam. És vettem egy kocsit.
– Nem is mondtad…
Szerette mindig is a titkot.
– Jön most könyved?
– Á, nem…
Aztán egy hét múlva ott van egy újabb verskötet. Vagy novellás. Egy regény.
– Írsz darabot?
– Nem, semmi… néha egy vers…
Aztán jön a hír az olvasópróbáról. A Vígben. Kecskeméten. Veszprémben…
Az ajándékokat sem nézi meg. Majd otthon. Magában. Lassan. Élvezkedve.
A nők rajonganak érte. Szellemi áhítat fogja körül. Jezovics. Felemeli a kezét és megbűvöli őket.
Én a nők miatt nem jutottam el Istenhez… Ez a Szerzetes című versének első sora.
De éppen a nők miatt jutott el mégis.
Velük élte meg a lélek táplálékát, a szerelmet.
Még ha: …csak mentem valaki után, a kapuban álltam reggelig, hogy élete / fölismerhetetlen / titkában arcra bukjam a kövezeten. Akkor is.
Esték Eigeléknél a műteremben. Felolvasások, viták avantgárdról, velencei biennáléról, Márquezről. Színházról. Összecsapások, megbékélések. De mindig újra és újra együtt mindenben.
Igen, Rómában.
– Vennék egy szép olasz cipőt. Gyere, te mindig jól érted, mi a jó.
A kereskedő szedi le a dobozokat a polcokról. Nem, ezt nem. Talán ez? Megpróbálom… Mit szólsz hozzá? Mégis inkább az előbbi…
A kereskedő, kis köpcös olasz, fáradhatatlan. Három vevőt szolgál ki egyszerre.
Tibor ül a széken, hozatja a cipőket.
– Szorít. Itt, rüsztben…
Végül egy szép barna. – Akkor ezt.
A kereskedő felsóhajt, mondja az árat. Sok. Annyi líránk nincs.
– Alkudj! – mondja Tibor.
Mutogatunk, hadarunk, mondjuk, hogy csak ezerötszáz.
– Nem, az kevés…
– Ezerhét.
– Kevés.
– Kétezer. – Megéri, mondom Tibornak. Megvesszük. Megyünk ki a boltból, visszaszólunk.
– Mille gracia!
– Duemila gracia! – feleli nevetve a boltos.
Róma kék ege.
A filmkockák karcosak. Régiek már.
Tekerednek, kuszálódnak.
Nagy halom celluloidszalag.
A képeken minden mozdulatlan…
Barátság egy fél életen át.
Ezeken a filmkockákon még harmincévesek sem vagyunk. Tibor ül a könyvespolc előtt, feltartott kezében a Grafit, az első könyve. Most ismerkedtünk meg szobrász barátunk műtermében.
És ezeken a filmkockákon… atyaisten! Ez is ő! Fekszik a kórházi ágyon, ott állok mellette és várom, hogy felpillantson. Sokára néz fel.
– Te vagy itt?…
Újra lehunyja a szemét, fáradt, agyongyötört. Kinyújtja a kezét a takaró alól. Látszanak a csontok, az erek – sovány kéz, de még mindig rajzosan szép.
Megszorítom.
Nem tudok beszélni, csak a tekintetünk rebben.
Feszengek, mert restellem, hogy mindjárt elköszönök és kimegyek innen. Ő meg itt…
Óvatosan hátrálok, a tekintete rám villan. Tudja, hogy szököm.