NAPÚT 2011/1., 64–65. oldal
Tartalom
Szabó János
A költő és a kézműves
Szakonyi Károly
Fél életen át
Szabó Palócz Attila
Halhatatlanabb mindenkinél
Kötetlen jegyzetek Gyurkovics Tibor emlékének ajánlva
„A kemény grafit belekap a folyton zörgő, hártyaszerű papírba. Találkozásuk színhelyén feltépi a fiók mélyén évekig ezekre a napokra kételkedve váró sárga lapokat. Hirtelen véget ér a ráncos, munkáskéz gyakorlatlanságából született pusztító hadjárat. Karcos jajszóval adja meg magát a pattogó, ónszínű szénhegy, s finoman kibontja magát a festett fahenger öleléséből. A kövérkés betűk sora megszakad” – akárha Csepregi Jánosnak a Csontok nélkül című elbeszéléséből (Mindennapi legendák, Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2005) idézett sorokban Gyurkovics Tiborra ismernék. Az idős Gyurkovics Tiborra. Arra gondolok, hogyan is állhattunk volna egymás mellett a színpadon, egy izgalmas szerepben, egy nem is túl hosszú, talán nem is megterhelő egyfelvonásos néhány jelenetében – mint az idős és az ifjonc színész, s utóbbinak, ha nem is mestere, de lakótársa mindenképp. Hova költözhetnénk, költözhettünk volna be így, együtt? Ahol a Csepregitől vett leírás szerint rendezték volna be a színpadot, a nappali szobát, az életterünket… Vagy csupán a nézőteret?
És ahol még grafitceruza és megsárgult papír is akad a fiókban…
Gyurkovics Tibor az ötvenes években felvételizett a színiakadémiára, ahová – akárcsak korábban a jogi és az orvosi egyetemre sem – nem vették fel, a kor szellemében, a származása miatt. Nemes kitartásról tanúskodik, hogy ezután is rendületlenül próbálkozott, míg végül papírjai, illetve az ELTE-n megszerzett diplomája szerint pszichológus vált belőle. Később pedig épp a veszprémi Petőfi Színház dramaturgja volt, amikor én felvételiztem a színművészetire. Az persze egy más kor és más közeg volt, én bejutottam, a származásom felől senki sem kérdezett. S habár utóbb lényegében mindketten eltávolodtunk a színháztól, annyiban mégis kitartottunk mellette, hogy elhivatottságát – ha jól sejtem – a halálig ő sem adta fel, én meg még mindig egy kicsit oda, a teátrumok világához is sorolom magam… Habár könnyen lehet, hogy ez ma már csak ábránd… Vagy tudom is én, micsoda. Nem is lényeges talán…
Elképzelem, találkozhattunk volna talán abban az egyfelvonásosban a színpadon, teszem azt, Actor Primus és Actor Secundus szerepében. Ketten, akik javarészt mégis eltávolodtunk ettől a világtól, kiléptünk a rivaldafényből, a rendezői bal és jobb oldalakat már az ellenkező irányból értelmezzük onnan, a nézőtér takaros rejtekéből. És ebben a Csepregi szövege alapján berendezett színtérben a kemény grafit most ismét, újfent – ahogy a próbafolyamat során már oly alaposan begyakoroltuk – belekap a folyton zörgő, hártyaszerű papírba, és Gyurkovics Tibor, Actor Primus szerepében, feljegyzi a Tékozló fiú című verset: „Ha majd a föld begyógyul / mint régi-régi seb, / majd visszatérek hozzád, / mint engedelmesebb // mindenkinél, erősebb / leszek majd, mint a szél / és halhatatlanabb / leszek mindenkinél.”
Cikornyás verssorokban replikázunk, mint két eltévedt szereplő, akikhez hűtlen lett a szerző, ki alig teremtette meg, alig ötlötte még csak ki őket, máris továbblapozott, hanyag mozdulatokat sorjázva, mintha legyintést is mímelne talán, s mégis mesehősökkel, emberfeletti jellemekkel, csodás lényekkel, privát-mitológiai alakokkal csalja épp elanyátlanodott hőseit. Nincs más hátra, más szerző után kell néznünk, holmi pirandellói hősök módján, mert nincs olyan, hogy valaki ne legyen pótolható, és nincs olyan sem, hogy egy-egy véletlenszerű szituáció ne legyen kiteljesíthető. Ez a jelenet most a mi credónk, amelyben vergődve keressük a kiutat, amelyik akárha sárga kövesnek is tűnhet, keresünk egy ajtót, amin talán kopogtatni, dörömbölni is érdemes lehet… Az ajtót, amelyik mögött mindenre kész szerzők lakoznak, lapulnak meg csendben, sunyítanak reszketve, akik ezt a mi kis félbemaradt, hevenyészett jelenetünket, mit egy hűtlen szerző torz kezével falsul csak úgy odakent, ezt az eltévelyedett helyzetet valahogy mederbe, kordába taszítják. Az ajtót, amelyik a hőlégkamrára nyílik, s amelyikben úgy roskadunk össze a padra, mint Karinthy két hőse a Gőzben…
– A meztelenség jellemtelenít, nem gondolja? – kérdezhetné Actor Secundus szemérmesen.
Rég játszottuk, rég volt már az a próba, amikor ennek a darabnak a bemutatójára készültünk, csak néhány szövegfoszlány maradt meg bennem a szövegéből… És még csak nem is sejthetem, hogy ha Gyurkovicsot akkor és ott felveszik, ő játszhatta volna-e a darab két szerepének valamelyikét. Régi próbák felgazlott szövegkönyvéből…
Hoppá! És akkor lőn egy kiváló képzavar!
Régi próbák lestrapált, szamárfüles, elnyűtt szövegkönyvéből ragyog fel a dialógus néhány mondata:
– Leette magát?
– Le bizony, a sárga földig!
…a nagy zabálásokra utalva. Amikor a két elárvult főhős, miután a menüt is alaposan kitárgyalta már, azzal zárja le az egyfelvonásost, hogy nagyot nyújtózva a gőzben, indulni kész…
És ahogy Actor Primus nekem immár háttal, kellőképp kiizzadva magát, a rendezői jobb felé fordulva lassan, de biztosan távozik, még súgok ennek a mihaszna szerzőnek, aki itt hagyott bennünket a padon, a porban, a credóban, a hőlégkamrában, azon a megsárgult, hártyaszerű és sorsszerű, mégis folyton zörgő papírlapon, amelyik szinte teljesen váratlanul egy adott pillanatban a grafitceruza hegyével érintkezett, hogy ne engedje elmenni úgy, hogy nem adja a szájába a legfontosabb szavakat: köztük azt is, hogy halhatatlanabb mindenkinél…