NAPÚT 2011/1., 62–63. oldal
Tartalom
Sándor György
Tibor!
Szabó Palócz Attila
Halhatatlanabb mindenkinél
Szabó János
A költő és a kézműves
Gyurkovics Tiborral egy kézművesműhelyben ismerkedtem meg, ahol Tibor volt a megrendelő, én pedig a kézműves. Nem tudom, hogy az ásványok szeretete kezdetektől fogva, a lelkében volt-e már, vagy netán egy hölgy kedvéért látogatta szerény műhelyemet. Azt viszont tudom, hogy szívesen elidőzött nálam, miután hamar kiderült, hogy a köveken kívül a szavak csiszolásával is foglalkozom.
– Érdekes ez a négysoros! Írnál néhány oldalas prózát erről a témáról? – ez a felkérés 1996. január elsején volt, reggel 8 óra táján, amikor telefonon hívott, hogy boldog új esztendőt kívánjon. Megelőzött.
Így született meg első novellám, amiben a lelkek és a gyurgyalagok röptetésével foglalkoztam.
Keveset írok. Lassú szekéren jár a múzsám, sokszor elhagy, hosszú időre is, de amikor visszatér, örülünk egymásnak.
Tibor hazaszeretete, mérhetetlen embersége mély nyomot hagyott bennem, és szellemisége visszavezetett Istenhez.
A derűtől, a fanyar humorú szavaitól feltöltődött a lélek, akár egy jóféle akkumulátor, amivel aztán hosszú ideig boldognak lehetett maradni.
– Egy szép opált szeretnék a Györgyinek. Van neked ilyen?
– Van. Nemesre gondol?
– Naná! Majd nemtelenre!?
Kihúztam a fiókot, elővettem az opálos üveget, amelyben a csiszolatlan köveket tartottam. Leöntöttem róla a vizet és a nyers köveket egy tálcára raktam. December volt, de mégis rendkívül erősen sütött a nap. Az ablaküvegen keresztül egyenest az opálokra vetődtek a fények. Elkezdtek élni a kövek! Piros, kék, zöld és sárga lánggal villództak, sziporkáztak az erős fényben. Láttam Tibor arcán, hogy elvarázsolja a látvány és legszívesebben megcsiszoltatná az összes követ. Egy ideig gyönyörködött még, aztán kiemelt közülük egyet.
Egy hét múlva jött Tibor a kész munkáért. Még mielőtt elővettem volna a fiókból a követ, Tibor kifizette.
– Hát, ez fantasztikusan jól sikerült! Gyönyörűséges! Micsoda sziporka! Györgyi el fog ájulni a gyönyörűségtől!… Jaj! Milyen hülyeségeket beszélek!… Mondd, kifizettem ezt már neked?
– Hát, igen. Egyszer már ki tetszett fizetni!
Üdvözletem küldöm Gyurkovics Tibornak a Mennyei Mandzsúriába, az 1-es számú bárányfelhő címre, ahol Galsai Pongrác barátjával lóbálják a lábukat és beszélgetnek. Rólunk mesélnek.
ELŐSZÖR
csak a fokhagymád lett kínai,
s Makóra dőltek kínjai…
Aztán mihelyt szelídültél,
egyre-másra mást is vettél:
kínai lett a flittered,
arádnak adott ékköved,
tányérod, villád, kanalad,
szádban a rágandó falat,
minden ruhád, minden cipőd,
minden, ami földből kinőtt,
gazos kertedben a kutad,
mozdonyod, síned, az utad,
minden mütyűr, minden játék,
minden, minden, ami szándék…
UTÓSZÓ
De már nem is tiltakozol, amikor hajnali álmod-
ból ébredsz, s miután csipáidtól szabadultál s távo-
li szilvafád felé révedsz, kertedben látod apádat,
a kis kínait, aki szorgalmasan nyesegeti a
szilvafádat. Te meg hiába keresed, nem találod
örökre elveszett tükrödet, csak egy könyvet a párnád
alatt, amibe kínaiul írták, hogy: TÖRTÉNELEM.
Az Utószó című versemet telefonba olvastam föl Tibornak.
– Na ja…! – válaszolta egyetértően.
Ez volt az utolsó beszélgetésünk.