NAPÚT 2011/1., 61–62. oldal
Tartalom
Rostás-Farkas György
Testvérként
Szabó János
A költő és a kézműves
Sándor György
Tibor!
Gyurkovics Tiborral nem voltunk jóban. Azt hiszem, az összes, itt Róla megemlékező közül én voltam Vele a legkevésbé jóban. De most nem rólam van szó. Sajnos. Hanem Róla. (Sajnos.) Úgyhogy hozzáteszem azonnal, hogy ő sem volt jóban velem. Azt hiszem, ez volt az a közös érintkezési pont, ami összehozott bennünket. Kölcsönösen lebecsültük egymást.
Illetve én túlbecsültem Őt. Eleinte. Aztán… Most már… Megnőtt. („Mert ami volt, annak más távlatot ád a halál már.”)
Legalább most próbálok felnőni Hozzá. Miközben sokáig azt hittem, Neki kellene… De még élek…
– Na, itt kell abbahagyni ezt a – majdnem – Gyurkovics-stílust.
És különben is, embert isteníteni… Istent emberiesíteni…?! („…nem szerencsejátékos.”)
Az első találkozásunk személytelen volt. Annyira, hogy ő ott sem volt. Illetve: nagyon is! Egy interjúkötetben figyeltem fel Rá. – Nem tudom, miért ezek a nagybetűk, amikor csak szóba jön… (Annak ellenére, hogy most Róla emlékezem…) Pedig megbeszéltük már – embert isteníteni… A „Ki nekem Jézus?” – körkérdésre számos ismert ember reagált, és Gyurkovics is. A számomra addig ismeretlen. A legjobb Tibor válasza volt – számomra. Akkori érzékenységi vagy inkább érzéketlenségi szintemen. Aztán feleségének húgánál találkoztunk most már személyesen, a Cirmos utca 6., földszint kettőben, az Őrmezei lakótelepen. Ott laktam négy emelettel feljebb. Ott mondta a pszichológus férj, mikor a sarki KÖZÉRT-ből rohantam a lifthez a cekkerrel, hogy filozófus nem siet.
Szerencsére ez nekem szólt kivételesen, mert Tiborék akkor már tőlük éppen elmentek. Tulajdonképpen a filozófusról jut eszembe – az igaziról, Molnár Tamásról –, hogy Tibor könyvéhez írt előszava tette be nálam végleg a kaput. Amit Tibor amerikai tartózkodásáról, az ottani élményeiről írt Vele kapcsolatban, a zseniális clownról, azt irigyeltem meg. Azt hiszem, féltékeny voltam Tiborra. (Talán még most is… hogy annyian emlékeznek Rá… És mennyivel jobban!) Azt hittem, hogy Zelnikék összejövetelein is – Hernádi ide-oda… –, én leszek az első számú üdvöske… Maximum ha harmadik hegedűs lehettem volna… De ez elől elmenekültem. (Ezt magamnak is most vallom először meg.)
S aztán, amikor a Magyar Örökség Díj átadása volt… számomra is… ötvenhatodikként… Gyurkovicsot parodizáltam, ahogyan az elnökségben ülő Makovecz Imre nevét kiejtette-mondta, azzal az utolérhetetlen gyurkovicsos hanghordozással, hogy: „Má-ko-vecz!” Leírhatatlan. (Annak ellenére, hogy ideírtam mostan…)
Egyedül az üzenetrögzítőm szövege természetesebb, mint Tiboré. De az is biztos csak újabb önparódia. Az övé. (Mert zseniális színész is… ahogy saját darabjában játszotta Veszprémben a tábornokot!) Milyen borzasztó múlt időben ez, hogy már csak volt… De ma is kristálytisztán hallom, ahogy az üzenetrögzítőjén felszólít bennünket, hogy: szeress!
Hááááát… Megtörtént… Megint csak egyoldalúan. Mert nem tudom, ha fordítva történt volna életünk… és halálunk… Tibor hogyan emlékezett volna meg rólam? Igaz, szónoki kérdés ez és aránytalan, mert Ő mindent tudott, amit én, de én messze nem, amit Ő!
(Mindenesetre unokatestvéréért, barátomért, a köztünk lévő Gyurkovics Sándorért naponta imádkozom a Farkasréti Mindenszentek Templomban.)
És egy ideje már Tiborért is…