NAPÚT 2011/1., 59–60. oldal
Tartalom
Radnai István
Leérett gyümölcstelen órák
Sándor György
Tibor!
Rostás-Farkas György
Testvérként
Hetvenhét évet élt itt közöttünk a földön. Nagy ajándék volt. December 18-a nagyon beleégett a szívembe. Ahogy felütöm a Bibliámat, megfejthetetlen titkokat vélek fölfedezni, mert igazán csak a szívével lát az ember.
Gyurkovics Tibor nemcsak nagy költő volt, nagy ember is.
Nagy veszteség! Eltávozott, de akit szeret az ember, az soha nem hal meg. Mindenségbe zárva című kötetem előszavában azt írta: „Szeretem a cigányokat. Égig érő hegedűiket, boldog hetvenkedésüket, nyomorúságos nagy álmaikat. Azt sem tudom, honnan szeretem őket, de szeretem. Így ezt a költőt, Rostás-Farkas Györgyöt is. Szeretem ezt a cigánysorsot. A sose belenyugvót, mindig álmodót és fölívelőt. Cigány-cigány, ugyanolyan. A mienk. A mifajta. Nincs másság. Mienkség van. Ezek a versek. Ez Rostás-Farkas György… Persze a mi segedelmünkkel, meg azoknak az örök cigány-anyáknak az égig érő sóhajaival, akik dajkálták ezeket a szomorú, de sose nyugvó férfiakat, mint Rostás-Farkas György és társai, a kubikolókat éppúgy, mint a meseköltőket, idehazai fekete tekintetű magyarokat.”
Több évtizedes barátság után ez már szinte testvérség. Igen, testvérség. Merthogy ő mindig testvérként jött közénk és érezte magát közöttünk. Mi is, én is testvérként fogadtam, szerettem és fogok rá emlékezni, amíg élek.
Gyurkovics Tibor a kor nagy krónikása volt, nagy mesélő, színes egyéniség. A testvérem.
Sok barátja volt, vonzotta az embereket. Jó volt a közelében lenni, nem lehetett őt nem szeretni.
Nem sokszor adatik meg az embernek, hogy ilyen személyiséggel találkozzon. Persze ő maga is éhezett a szeretetre. Mindig lehetett rá számítani, egy biztos pont volt az életemben.
Sokszor feltettem már azt a kérdést magamnak, hogy mi lett volna, ha nem találkozom vele. Szegényebb lennék most. Ezért is mondom, és most itt tanúskodnak e sorok arról, hogy van Isteni Gondviselés.
Az emberi sorsok tehát, mint mondani szoktam, nem véletlenségből kereszteződnek.
Jó volt Gyurkovics Tibor barátjának lenni. Tudott élni, mulatni. Élte az életet, amiről tudta, hogy csak egyszer adatik meg. Nagy kaland és kihívás, Ő vállalta!
Többször is elmondtam már, ezt most le is írom: Gyurkovics Tibor egy személyes intézmény volt. Korunk irodalmi, tudományos és művészeti életének egyik legjelesebb alakja.
Páratlanul gazdag életpálya mondható az övének. Nem csupán a magyar történelembe írta be a nevét, hanem az egyetemes kultúra történetébe is, mely őrizni fogja méltóképpen nevét s az általa létrehozott életművet. A magyar nemzet, a nép, a haza büszke lehet nagy költő fiára.
Egész élete példamutatás volt. Hálás vagyok a sorsnak, hogy kortársa és barátja lehettem. A rengeteg elfoglaltsága mellett arra is maradt mindig ideje és energiája, hogy minden meghívásomnak eleget tegyen. Minden rendezvényünkön, konferenciáinkon ott volt, és elkápráztatta a jelenlévőket fergeteges és lenyűgöző előadásaival.
Gyurkovics Tibor szerette a cigányokat. Több unokatestvéremet is megkeresztelte. Közöttünk mindig nagyon jól érezte magát, mert nagy-nagy szeretet vette körül, de ő is nagyon szeretett bennünket.
Azt is fontosnak tartotta, hogy bevonjon bennünket, cigány írókat, költőket a magyar szellemi elit zárt köreibe, minden erejével azon volt, hogy az írótársadalom összetartson. Számára nem volt különbség ember és ember között a származás okán, az embert és a tehetséget értékelte, de ebben nem ismert tréfát.
Élete alkonyán, mikor elzarándokolt közénk, sokszor mesélt ifjúkoráról, külföldi útjairól. Olyan meghatóan tette, mint valamikor nagyon régen, amikor édesapám mesélt a nagy vándorlásairól. Mint egy ősi bibliai figura, vagy mint egy guru, úgy vonult be közénk.
Egyik konferenciánkon a következőt mondta: „Olyan szeretettel jövök közétek, amilyen szeretettel ti fogadtok engem.” Olyan meghatóan mondta mindezt, hogy a teremben lévők mind meghatódtak. Könnybe borultak a szemek. Ilyen volt ő, és így fogunk rá mindig emlékezni és őrizni szívünkben emlékét, amíg élünk.
Az élete alkonyán, amikor már tudta, hogy itt hagy bennünket és egy másik dimenzióból, a csillagok közül néz le ránk, sűrűn felhívtam telefonon. A csörgés után a következőket hallottam: „Szeress, keress!” Erre vágyott egész életében, hogy szeressék és keressék. Ezt tőlünk, őszinte szívvel állíthatom, hogy meg is kapta, ami azt hiszem, hogy kölcsönös volt mindkettőnk részéről.
Mikor utoljára beszéltünk telefonon, szűkszavúan válaszolt a kérdéseimre. „Hogy érzed magad, mikor látlak?…” Csak annyit mondott: „A halál nem vár!” – s a vonal megszakadt… most már örökre.
Csak az ígérhetem, hogy őrizni fogom méltóképpen azt az örökséget, amit ránk, rám hagyott. Csak azt tudom, így a mondandóm végéhez közeledve: – Kedves Gyurkovics Tibor, Testvérem, Barátom, Mesterem, én mindig kereslek és mindig szeretni foglak, nagyon hiányzol!