NAPÚT 2011/1., 70–72. oldal
Tartalom
Szakonyi Károly
Fél életen át
Szávoszt Katalin
Iránytűkké váltak bennem
Szalay Károly
A Gyurkovics
Nem a költőt, nem a drámaírót kedveltem benne elsősorban, hanem a regényhőst, a regényfigurát, a regényalakot. A mindenkor és mindenütt Gyurkovicsot. Ha hirtelenében arra gondol valaki, hogy Krúdy valamely regényéből föltámadt ködlovag, Rezeda Kázmér vagy Szindbád, Stendhal Pármai kolostorának Fabriziója, csupa szenvedély, romantikus szellem, mint Julien Sorel, Balzac roppant regényfolyamából, vagy Rastignac, akkor téved. Nem is a kicsattanó életerejű Levin az Anna Kareninából, netán Vronszkij; nem a szerfölött kalandos életű, örömöket és veszélyeket habzsoló Pierre Bezuhov a Háború és Békéből. Nem, nem, és nem. A Gyurkovics-regényalak senki más regényfigurához nem hasonlítható, mert ő írta meg saját magát, öntörvényűen, mindenkitől függetlenül. Talán ő személyisége élete legnagyobb alkotása.
Fél évszázada tűnt föl a magyar irodalomban; személyesen nem, csak hallomásból ismertem az első évtizedben, de már ifjú titánként legendáztak róla mint irodalmi fenoménről. Irodalmi fenomének. Kolozsvári Grandpierre Emil, Lázár Ervin, Galsai Pongrác, Hernádi Gyula, Bertha Bulcsu és az akkor már a halálba masírozó súlyos szívbeteg Bóka, mutatóujjának jellegzetes mozdulatával, mintegy figyelmeztetve: nem akárki készülődik betörni a magyar költészetbe! És ha ez a távoli múltból ideszakadó emlékszilánk Bókát dicséri s nem Tiborról szól, azt is vállalom. S ha már őszinteségi rohamomban, együtt említem a két feledhetetlen alakot, azt is bevallom, hogy egyszer eljátszottam azzal a gondolattal; mi lett volna, ha fehér asztalnál összeültethettem volna ezt a két sokoldalú tehetséget, sziporka- és ötletmestert? Micsoda szellemi tobzódás, gyönyörűség lett volna hallgatni őket! De hát ez a gondolat sajnos a fantasztikum, a soha meg nem valósíthatóság világába sorvad.
Kiemelkedő emberi tulajdonsága volt, hogy mindig ő döntötte el, ki tartozzék a baráti körébe, ki hódoljon be emberi-alkotói nagyságának, kire hasson aurája; s ő választotta meg ellenségeit, gyűlölőit, azokat, akik lebecsülték, szembefordultak vele. Egyetlen gesztussal, egyetlen mondattal tudott magának híveket vagy ellenségeket szerezni. És ami a legfontosabb: sebészorvosi pontos szúrásokkal, eleven húsba metszésekkel. Jaj volt annak, akit ellenségének fogadott. De aki már egyszer barátja volt, azt akkor sem ejtette, ha az illető hátba szúrta, megbántotta. Azt tudom, több posztmodernkedő, liberális íróra és politikusra is neheztelt, akiket barátjának tartott korábban; hajdanvolt közös eszméik, nevezetesen a kommunista diktatúra elítélésében, vagy a nemzeti érdekek mellett törtek lándzsát még az arra nehéz időkben, s a rendszerváltozással egyszer csak megváltoztatták nézeteiket. Ezekre a köpenyegforgató, közös eszméiket sárban hagyó volt barátokra találta ki ezt a pontos megjelölést, hogy hiszteroliberális. Ezzel az egyetlen, de gyilkos erejű szóval hadrendbe állította maga ellen volt barátait és váratlan ellenségeit. És ami a legszomorúbb: betoji jobboldaliak, népnemzetieskedők minimum visszahúzódtak emiatt Gyurkovics mellől. Az Élet és Irodalomban ellene végrehajtott támadásra a nemzeti sajtó egyik éllovasa megköszönte addigi közreműködését, azzal, hogy nem tart igényt további írásaira. Őrület ez, barátaim, ha belegondoltok. És történt mindez akkortájt, amikor az első betegségtünetek elérték, és a szokottnál is érzékenyebbé vált nem az ellenséges, hanem a baráti oldalról őt ért undorító támadásokra. Mert azt mondta nekem: tudod, ha túlnan onnét gyaláznak, nem bánt, sőt erőt ad, örömmel tölt el, mert tudom, jól végzem a dolgom. De ha a hinterlandból sújtanak rám akár gyöngéd vesszőcskével is, az fáj. Az is fájt neki, hogy a barátai sem mindig és nem úgy cselekedtek, ahogyan ő szerette volna. De éppen az volt a megrendítő, hogy baráti érzelmein ez jottányit sem módosított.
Azt is pontosan tudom, hogy a Lyukasóra szerkesztése közben nem értett velem mindenben egyet, ő sokkal nyitottabb volt, mint én, megengedőbb a minőség iránt, de most utólag azt kell hogy mondjam, talán neki volt igaza és nem nekem. Amit viszont szeretett, azt kihangsúlyozta és fennhangon hirdette: nevezetesen azt, hogy sikerült a Lyukasóra körül fiatalokat összetoboroznom. Szerette a kezdő, fiatal írókat és költőket, akik nagy része azután szétszéledt más lapokhoz, folyóiratokhoz. Ennek ő örült, mert a folyóirat működtetésében az egész irodalom érdekeit tartotta szem előtt.
Engem is egyetlen mondatával tett rendíthetetlen hívévé, lekenyerezett pajtásává. A nyolcvanas évek vége felé, még az ántiidőkben, összefutottunk egyszer az Írószövetségben, s akkor azt mondta: „Szerelmes éveidből Udvari Gabit irigylem tőled! A magyar irodalom egyik legcsodálatosabb nőalakja! És érezni rajta, hogy élő személyről mintáztad! Amit megjegyzéséből megértettem: Gyurkovics olvasónak is, kritikusnak is rendkívüli volt, mert rátapintott a lényegre. Mert egyetértettünk abban, hogy a műalkotásokban nem a történelmi háttér, nem a társadalomrajz, még csak nem is az igazság a legfontosabb, hanem az ember, akit az író ábrázol, megjelenít. Ez volt a fontos Ne szeress, ne szeress című regényében, a Pótmajomban vagy az Isten nem szerencsejátékosban is. Az alakok, a figurák, vagyis az emberek. A lélek, hiszen az emberi lélek tudora volt ő, hihetetlenül érzékenyen ismerte föl az irodalomban azt, ami valóban fontos. Mit mondjak? A sors ajándékának tartom, hogy fürödhettem szelleme sokszínűségében, érdeklődése kimeríthetetlenségében, még ha ez a lehetőség számomra csak élete utolsó éveire korlátozódott.
Képzőművészeti érdeklődésünk is közel hozott bennünket egymáshoz. Mint mindenben, ebben is hihetetlenül öntörvényű volt, fütyült konvenciókra, előítéletekre, akadémikus beidegzettségekre. Ha nem hatna közhelynek, azt mondanám, szellemi életünk fenegyereke volt, azért nem irodalmunké, mert sokkal szélesebb szellemi világot fogott át. Évtizedekkel ezelőtt egy Bernáth-tanítvány kiállítására voltam hivatalos, általános iskolai rajztanárnő kiállítására, akiről sokáig nem vett tudomást az érelmeszesedéses agyú, párközpontból irányított művészettörténet-írás és kritika. Legnagyobb meglepetésemre Gyurkovics Tibor mondta a megnyitót. Igen nagy beleérzéssel, a festői megoldások finomságain túl a képek mélyléktani, gondolati tartalmát bontotta ki, s ezáltal a művésznő lelkivilágára derített fényt.
Gyurkovics Tibor irtózott a közhelyektől, a nyilvánvalóságoktól. Eredeti, csak rá jellemző megoldásokra törekedett. E kiállítás képeiről is ordított az a tény, hogy Mersits Piroska Bernáth-növendék volt, s képi világára hatott Farkas István, valamint az expresszionisták szenvedélyes világa. De mivel ez „ordított”, Tibor elemzéseiben nem is említette. Nagy önfegyelemmel a nézőre hagyományozta a „közhely” fölfedezését. Azzal a meggondolással, ha tudja, fölösleges mondani. Ha pedig nem tudja, még fölöslegesebb.
Gyurkovics Tibor gyűjtő is volt. Kortárs festőket, grafikusokat, szobrászokat gyűjtött. Ezért hökkentett meg, hogy Mosonmagyaróvárott nagybátyja nem mindennapi gyűjteményét láttam viszont a múzeum falain. Elképesztő értékeket. Amikor mondtam neki, mit láttam, azt kérdeztem tőle: – Nem ütött meg a guta, amikor megtudtad, hogy nagybátyád nem rád hagyta kollekcióját, hanem a múzeumnak ajándékozta? – Nem válaszolt, s az arcáról sem olvashattam le érzelmeit. Igazi gyurkovicsiáda, hogy az ő gyűjteménye is odakerült nagybátyjáé mellé, s a kettő együtt valóságos magyar művészettörténetet sorjáztat a múzeumlátogató elé.
Talán még egy epizódot hadd említsek, amiről lehet, hogy csak én tudok. Tiborral meglehetősen egy húron pendültünk, ami nemzeti érzéseinket, politikai nézeteinket, hitről, vallásról, művészetről vallott meggyőződésünket illeti. Amikor köztudottá vált, hogy Eörsi Pista súlyos beteg, elmeséltem neki, hogy az 1950-es évek legelején igen jó kollegiális viszonyban, majdhogynem barátságban voltunk Benedek Marcell műfordítás-szemináriumában. A voltaképpeni kulturált kapcsolatunk azután sem szűnt meg, annak ellenére sem, hogy az ő útjai messze vezettek egyetemista korunkétól. Egyik nap azután, amikor közös ismerőseinktől megtudtam, hogy Eörsi Pista sokat szenved és haldoklik, mondtam Tibornak. Pár nap múlva kettesben ültünk a Lyukasóra szerkesztőségében, és akkor azt mondta: – Fölhívtam Eörsi Pistát. Ellentétben veletek, mi durván összevesztünk. Én pedig nem tudtam elviselni, hogy úgy távozzon a másvilágra, hogy a tüskét, amit én hagyhattam benne netán, ne húzzam ki belőle. A hangjából úgy éreztem, örült a hívásomnak.
Ekkor értettem meg, hogy Gyurkovics Tibor minden harciaskodása, hepciáskodása, kötekedése, szurka-piszkája ellenére érző, jó ember volt, szeretetre vágyott, s ha vétett is a felebaráti szeretet ellen, azt mindenképpen igyekezett kiköszörülni.
Telefon-üzenetrögzítője ezt az alapérzést fejezte ki: „Üzenj, faxolj, szeress.”