NAPÚT 2011/1., 47–48. oldal
Tartalom
Lászlóffy Csaba
Magán(y)mitológia
Madarassy István
A fakereszt…
Liptay Katalin
„Én? Mecénás?”
A 2011. január 15-i Irodalmi Újságban (Bartók Rádió) özvegyével emlékeztünk meg az íróról és a tervezett Gyurkovics-évről. Igaz, csak alig valamivel több mint két esztendeje hunyt el, de most még köztünk vannak azok, akik ismerték, szerették, tehát nem korai emlékévet szentelni neki – véli Gyurkovics Györgyi. A barátok, olvasók, akiknek bizony hiányzik ez a csupa élet, örökmozgó, pompás humorú íróember, bizonyára örömmel fogadják, hogy az idén jó néhány esemény, vele kapcsolatos program zajlik majd kulturális berkekben. Mosonmagyaróváron képzőművészeti kiállítás (hagyatékát a városnak ajándékozta, ahol nagybátyja, az ismert műgyűjtő orvos már megalapozott egy gyűjteményt), Gyurkovics-emlékszoba és Gyurkovics irodalmi szalon nyílik. Ugyancsak kiállítással emlékezik a Petőfi Irodalmi Múzeum. Tiszteletére különszámot jelentet meg a NAPÚT folyóirat. Színházi bemutatók (Fekvőtámasz, Isten bokrétája) várhatók, és a könyvkiadás is megemlékezik születésének 80. évfordulójáról. Túl-világi extázis címmel a negyedik, képekre írt Gyurkovics-kötet jelenik meg. DVD-sorozatot terveznek az ECHO tévében ment „Még nem késő” című beszélgetőműsor anyagából. Összeállt egy emlékét és szellemiségét őrző csapat, melynek tagjai – többek között – Eperjes Károly színművész, Kásler Miklós onkológus professzor, Csukás István költő, Rostás-Farkas György író, Földesi Margit és Szerencsés Károly történészek, Szentkuti Károly, a Hansági Múzeum igazgatója, valamint Mádl Dalma, volt „first lady” – ők a védnökei az emlékév programjainak.
49 kötetet publikált életében. A műfajok, műnemek közt a pályáján első helyen lévőnek, kitüntetett szereppel bírónak mindig a költészetet tartotta (különösen szépek és izgalmasak a képekre írt vagy képektől ihletett versei), de a regény és elbeszélés, valamint a dráma, az esszé és a publicisztika területén is figyelemre méltót alkotott. Ezért mondták rá barátai: Hernádi Gyula író és Szeghalmi Elemér irodalmár, fotográfus, hogy ő volt a magyar irodalom öttusa-bajnoka!
…Most, hogy Szondi György kérésére röviden összefoglaltam e nemrég készült rádiós beszélgetés tartalmát, eszembe jut néhány személyes találkozásunk is. Sokszor láttam a Rádió pagodájában, amikor megérkezett a Muzsikáló délután élő adására. Óriási, mindig tömött aktatáskával járt, kéziratok, könyvek, segédanyagok voltak nála, valóságos mozgó irodaként funkcionált ez a táska. Megtermett férfiú volt, ám „macis” külseje ellenére könnyedség és elegancia jellemezte, melyet olykor enyhén „macsós” dumával, „dúvadszerű” szemforgatással fűszerezett. Élmény volt a társaságában lenni, vele társalogni. Szóleleményein, viccein a bartókos kollégák is jókat derültek. Nem átallotta „Mócinak” nevezni (akár műsorban is!) az általa rajongva szeretett Mozartot. A Lyukasóra tévéműsorai nem utolsósorban az ő közreműködése révén valóságos színielőadássá változtak, bár ott partnerei: Lator László, Lukácsy Sándor és Mészöly Dezső is remekeltek. A Lyukasóra folyóirat lapszámbemutató estjein is sokszor „vitte a prímet”. Nem véletlen, hogy Veszprémben annak idején oly nagy sikerrel játszotta Fekvőtámasz című darabjának egyik főszerepét. Mondtuk is neki kaján szeretettel: „Egy színész veszett meg Benned, Tibor!” Iróniája mindig kellő öniróniával párosult, ezért nem lehetett megsértődni éles elméjű és éles nyelvű megjegyzésein. Fanyarul mosolygó arca most is előttem van, bókjainak emlékét is őrzöm. A női nemnek nagy tisztelője és hódolója volt, a szépség, az életteliség, a személyiség sugárzása mindig lenyűgözte.
Egyszer egy tévéműsor forgatása közben valami kávéház volt a helyszín, talán az akkor még nem boscolosított New York, ha jól emlékszem. Mikor arra tereltem a szót, hogy tudni lehet róla: nemcsak a képzőművészet nagy kedvelője, de komoly műgyűjtő is, szinte mecénási szerepet játszik a kortárs képzőművészetben, Tibor nagyra meresztette a szemét, sátánian felkacagott és azt mondta: „Én? Mecénás? Ezt a kávét nem fogom tudni kifizetni, amit most itt megittunk!…” Jót nevettünk, ez benne is maradt a filmben. Tényleg nem volt nála pénz (nálam sem), így a két kávét és ásványvizet a Magyar Televízió fizette. Bárcsak megihatnánk együtt még valamit! Szívesen meghívnám a Mestert…