NAPÚT 2011/1., 46–47. oldal
Tartalom
Kő Pál
Hiányzik
Liptay Katalin
„Én? Mecénás?”
Lászlóffy Csaba
Magán(y)mitológia
„karakteresen – mégis összetörve”
„és azt se érti hova tűnt
a szelleme a szelleme?”
(Gy T.)
Csak úgy, ahogyan ő a lemondás vagy
az illúziók „vegyestechnikával” festett
zsánerképeinek margójára verseket írt,
szemmel követve olykor messziről egy férfi
töltésen imbolygó árnyékát – önmagát,
s lesve a száján kirobbanó sóhajt.
*
(Végül mi is eljutunk: ugyanoda.)
A terrorsorompó mögül, a deszkák szálkás
résein ki-kipillantva a megutált, megunt
térbe – a tudattal, hogy: „az apánk is mi vagyunk”(?) –;
senki sem sejti, hogy az út hová vezet;
a smink törölve, csak a sérült erezet
(az elegáns tolldíszes kalap valahol
a sárban, anya a tejért lohol),
ám mielőtt még „tizenegy harmincötkor”
eltompulnánk, mert megáll az idő, a csökött kor:
szerencsénkre, a vágy egén
(„ó mennyi mell s mind az enyém”)
egy antiloptestű nő Afrikában,
a forró homokban a Szaharában –
ő, ki csókolni tanította a kamaszt
s előbb-utóbb minden fáradt kant „elfogyaszt” –,
szandálban avagy mezítláb tovább
tartja az iramot, s mi kockacukornyi, édes,
vagy fejünk fölött elúszó méhzümmögéses
éteri lábnyomát
keressük tengervízen kelve át
(mert szeretni nincs soha késő!) –
közben fellángol a nagy magyar minden,
vagy csak a pápaszem-üveg.
S mögöttünk a szél meg az örök Isten
szájából ránk fújt képzelet üget.
*
Akár egy öreg néger is lehetne, az ebadta!
(Pedig csak egy argót – mint finom cigaretta-
hamut – a tompa űrgödörbe: dal
gyanánt elszóró-hullató, őrült magyar.)