NAPÚT 2011/1., 7–10. oldal
Tartalom
Vilcsek Béla
Megkésett nekrológ
Gyurkovics Tibor
közöletlen versei
Magyar Napló, 2006, november: „Valójában a víznek...”
A négyesfogat
(Részletek Bíró Gergely interjújából)
„Ahova estél, ott maradsz. / A mindenségből ezt az egyet, / ezt az egyetlenegy helyet, / de ezt azután megszerezted” – írta annak idején Pilinszky János, és én is így gondolom. A legmeghatározóbb élmény a család. Ehhez képest a szerelmek, a családalapítás, a saját gyermekek is háttérbe szorulnak.
A négyesfogat mi voltunk: a szüleim, Riki bátyám és én. Anyám nevezett így bennünket. Volt benne valami egészen eleven, ősi sóskatermészet, valódi, klorofillal telt természet. Őrületes indulatok, legyőzhetetlen akaratosság és szeretet jellemezte őt, elsősorban felénk. Ő „szerette, szerelte össze” a quadrigát. Tőle örököltem a lényeget: a löketet, az erőt, a kitartást, a hosszútávfutást, a végtelen kapaszkodást akár a semmibe is.
Apja, a porosz Riedel Ferenc Sziléziából vándorolt be mezítláb, és itt, Magyarországon egy-két évtized alatt milliomos lett. Észrevette, hogy a kávéházakban már hajnali négykor-ötkor elkezdődik az élet, s oda friss tej kell. Megvette a Budapest környéki milimáriktól a friss tejet, amit öreg tejhamisítóként felvizezett és öt órára minden ismertebb budapesti kávéházba kiszállított. Az Óriás utcában működött a tejüzeme, nagy muraközi lovak szállították a kannákat. Imádni való, őrületes energiájú és erejű ember volt, akit csak a szüleim elbeszéléseiből ismertem: ha beszorított a könyökhajlatába egy frottírtörülközőt, azt ketten sem tudták onnan kihúzni. Birkózott, vadászott, élte a maga dús, vérbő életét. Ez az energia, vagy legalábbis a kitartás valamilyen módon átszármazhatott belém, máskülönben nem bírtam volna ki a Kádár-rendszert mint író. Zugban lenni, félreállítva lenni, kívül állni, és mégis élni, túlélni, és versesköteteket, regényeket írni, színházat csinálni, ehhez kellett energia. Amikor nagyapám első felesége, akivel a tejüzemet elindította, meghalt, nagyapám hozatott a poroszországi Boroszlóból egy unokahúgot, és ő lett a nagyanyám. A két házasságból született hét gyermekben volt valami „degenere”: Trudi öngyilkos lett, Margit néném vak volt, Lujzát tizenöt éves korában megszöktette egy szűcsmester, Árpi pedig zseniális bolondocska volt, aki a Gyógypedagógiai Intézetben éldegélt. Aznap, amikor bejöttek az oroszok, ő kifutott, s hiába kiabáltak utána: – Sztoj, sztoj, megálljon! –, nem állt meg, úgyhogy agyonlőtték. Vagy említhetem Feri nagybátyámat is, aki állítólag kerékpárral halálra gázolt egy embert Szentpétervárott. A közvetlen rokonság ilyen szeretni való bolondokból állt. Ez tehát az anyai család. Az ember életét a tudatalattija határozza meg, sokkal inkább, mint a tudata. Az, amit tudatalattinak vagy altudatnak mondunk, adja az alkotások ható- és feszítőerejét. Azt hiszem, ezt nagymértékben anyám vonalán örököltem. Anyám volt nagyapám imádott, legfőbb gyermeke. Nagyapám csak félig tudott magyarul, és kérdezte: – Ghizi, te pholdog vagy ezzel a tyakohnokkal? – Ez volt az apám, aki jogot végzett, tisztességes ember volt. Egy charmeur, egy vivőr: jóképű, elegáns, rendkívüli színészi és retorikai képességgel megáldott ember, mely utóbbiakat szintén valamennyire örököltem, így kerültem a színházi vonalra is.
Apai családomat messzebbre tudom visszavezetni. Egy 1668-as okmány Gyurkovich András felmenőm „nem-nemesi állapotából” „valóságos és kétségtelen nemesi sorba” való felvételéről szól. Később Krúdy Gyula említi Gyurkovics Ferencet, aki Martinovicséknak szállította a francia forradalom kiskátéját. Családi hősünk pedig Gyurkovics Máté honvédtiszt, a dédnagyapám, aki Petőfivel, Rottenbillerrel és a többiekkel aláírta a tizenkét pontot.
Apámnak különleges sors adatott: az első világháború után a Keresztény Községi Párt tagja lett. Ők hozták létre vidéken a Hangya Hálózatot, amelynek lényege az volt, hogy minden településen legyen egy Hangya Szövetkezeti Bolt, ahol ezekben a nehéz, „felszabdalt” időkben minden beszerezhető a vidéken élők számára, másfelől ellensúlyozni kívánták a szatócskodást. Ekkor 1920-at írunk. Ez egy nagyon tisztességes vállalkozás volt, amelynek központjában apám cégvezető lett, ahol megismerte az élelmiszergyártást és a szállítmányozást. 1937-ben a Székesfővárosi Községi Kenyérgyár igazgatója lett, amely hadiüzemmé vált az idők folyamán, ott vészeltük át az ostromot. Ezért a pozícióért apám igencsak megbűnhődött, mert akkoriban a kenyérgyári igazgató óriási rangnak számított, ráadásul a gyár a Horthy-rendszer egyik fő állomása volt. Ezért vitték el apámat Oroszországba, így került háromévi fogságba, de szerencsére hazajött.
A bátyám szintén imádni való ember volt, tele anyámtól és apámtól örökölt energiával, derűvel, életkedvvel, optimizmussal – mindez belőlem hiányzik –, és rögtön megszerettette magát, ahol megjelent. A lányaim is úgy emlékeznek vissza rá, mint egy napfényre. Szegénykém, elment már. A sok megpróbáltatás során a Ludovika Akadémián tanult, és mindig ellenkezett mindenkivel, apánkkal is, a társadalommal is. Rákosfalván éltünk, ahol rettentő nagy ivászatok folytak, mi több, kardcsörgetés és cigányzene és „Akácos út, ha végigmegyek rajtad én”. Egy félig „dzsentroid”, félig úri világban nevelkedtünk, amiért ’45 után mindannyiunknak bűnhődnie kellett. Riki részt vett az ostromban, megsebesült, és Horthy-katonatiszti múltját mint bélyeget viselte. Hiába képezte át magát lakatosmesternek, hiába szerették a munkatársak: ez a történelmi törés benne soha nem múlt el. Ez volt a négyesfogat. […]
A származásom nagymértékben hátráltatta az indulásomat az ötvenes években. Értelmiséginek számítottam, ezen belül nem liberális, hanem nemzeti értelmiséginek, amit akkor nem fogadtak el. Már a nevemmel is baj volt. Herczeg Ferenc regénye, A Gyurkovics-lányok az osztályellenség emblémája volt, én pedig ezen a néven írtam vagy szerettem volna írni. Apám állása sem vált előnyömre, az meg aztán különösen nem, hogy a piaristáknál jártam gimnáziumba. Anyám mint polgárasszony szerette volna, hogy orvos legyek, erre berúgtam – másfél literes, csatos üveges pálinkával bolyongtam az osztálytársammal –, és azt üvöltöttem: sose leszek orvos! Az Úr titokzatos segedelmével mégiscsak valami efféle lett belőlem. Nem vettek fel az orvosi egyetemre, mert ez állt a papíromon: Piarista Gimnázium. Semmi más indok. Állítólag kitűnően megfeleltem, de hely hiányában nem nyertem felvételt. Mindenféle egyetemre jelentkeztem: próbálkoztam a jogi karon, a színiakadémián, ott már le is fasisztáztak, végül nem vettek fel egyikre sem. Nem is baj, mert Isten jobban tudja, hogy mit tesz veled.
Ekkor nyáron elmentem Beszkárt éjszakai normásnak, hogy dolgozzam, de szorult helyzetbe kerültem. Muszáj volt egyetemre vagy főiskolára mennem, különben elvittek volna katonának. Az egyik osztálytársam nagybátyja, dr. Bárczy Gusztáv gyógypedagógus a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola igazgatója volt. Ide felvettek. Isten véletlene révén azokhoz az emberekhez kerültem, akikhez igazán vonzódtam, akiket igazán szerettem: a szerencsétlen emberekhez. Már a rákosfalvi proligyerekek között jobban éreztem magam, mint a saját miliőmben, mert azokban a gyerekekben valódi életet láttam. A főiskolán vakokkal foglalkoztunk, értelmi fogyatékosokkal, mozgássérültekkel, siketekkel. Közben Isten megint egy szempillantást vetett, és Isten szempillantása a véletlen: egy percre lehunyja a szemét, és akkor történnek meg mindig a nagy választások. Kozmutza Flóra, József Attila utolsó szerelme, Illyés Gyula felesége lett az egyik tanárom, aki segített abban, hogy a főiskola után az ELTE pszichológia szakára kerüljek, és így lettem pszichológus is. Mondták is az akkori barátaim, hogy: te, aki ellen-származású vagy, két diplomát szereztél, mi pedig, akik jó parasztgyerekek vagyunk, egyet sem. A szakmám a lélektan lett, ami amúgy is nagyon érdekelt. Ezután tizenöt évig sérült emberek közt dolgoztam. Az egyetem után tanársegéd lettem a Gyógypedagógiai Főiskolán, ahol más tárgyak mellett pszichológiát, pedagógiát adtam elő. Aztán bekövetkezett a forradalom. Megint Isten nagy szempillantása. A forradalom, amely minden magyar ember életét meghatározta, megváltoztatta, így az enyémet is. Egyrészt valami olyan pillanata volt a nemzetnek, amely még egyszer minden ellentétet, acsarkodást legyőzve egybeállt, ami azóta sem ismétlődött meg. Ekkor a Gyógypedagógiai Főiskolán a Forradalmi Bizottság elnöke lettem, és mindent elkövettem azért, hogy az ottani esetleges túlkapásokat megfékezzem, viszont a forradalom kegyetlenül elbukott, úgyhogy fél évre rá engem is eltávolítottak a főiskoláról. Ezután gyógypedagógusként dolgoztam Kőbányán, ahol kis értelmi fogyatékosokat tanítottam, onnan pedig a dr. Schnell János által újraszervezett Központi Gyermek Ideggondozó Intézetbe kerültem mint pszichológus vezető. Két év múlva Kun Miklós, aki Radnóti Miklós egyik legbensőbb barátja volt, a lipótmezei Országos Ideg- és Elmegyógyintézet egyik női osztályának főorvosa, odavett magához klinikai pszichológusnak és gyógypedagógusnak. Itt hosszabb időt töltöttem, először a női zárt osztályon, aztán a férfi pavilonos osztályon. Az elmebetegségnek minden regiszterét megismerhettem. Ott is szerettem lenni. Úgy voltam a pszichotikusok között, mint az enyéim között. Kultúr- és sportterápiát próbáltam velük folytatni, moziba vittem őket, hogy ne szakadjanak el teljesen az élettől, azonkívül differenciál diagnosztikát végeztem, vagyis az orvosi diagnózist pszichológiai eszközökkel igyekeztem finomítani.
Mikor először kezdtem dolgozni, megismertem és feleségül vettem Salzmann Máriát, aki négy gyönyörű gyermeket szült nekem, és ez az életem második fundamentuma. A négyesfogat itt újraképződött, és mint tizenhét unokával rendelkező pater familias ülhetnék itt, ha nem volnék sötét figura, hiszen ezt a családot felborogattam keresztül-kasul szerelmekkel, más nőkkel összekeveredve, úgyhogy botrányokon és óriási bajokon keresztül sikerült az életeket, akiket szerettem, tönkretenni. Írtam egy könyvet Apa csak 1 van címmel, amely arról szól, hogy a gyermekeim után bizonyos mértékig nosztalgiát érzek, hogy miért nem lehettem gyermekeim apja úgy, mint más. Tizenkét évig együtt éltünk a gyerekekkel, de aztán mégiscsak egy árnyékapa lettem, mert hazajártam, próbáltam velük lenni, de mégsem velük éltem tovább, ami szinte kiküszöbölhetetlen nyomás az életemben, annak ellenére, hogy megpróbálkoztam a lehetetlennel: az einsteini filozófia és fizika szerint egyszerre két, usque három helyen lenni. Így karácsonyoztam, erről szól Az utolsó karácsony című novella is, hogy egyszerre három-négy családban kell a szent jóistennek és az ajándékozónak lenned, és próbálod eljátszani a nagy ünnepet, közben pedig valahol elveszel útközben – ez azonban nagyon sokba került nekem lelkileg és a gyerekeknek is, ezért komoly bűntudatom van. Ám olyan öreg vagyok már, hogy a bűntudattal nem tehetek mást, mint felajánlom az Úristennek.
