NAPÚT 2011/1., 3–6. oldal
Tartalom
Szondi György
bevezető szavai
A négyesfogat
Vilcsek Béla
Megkésett nekrológ
Gyurkovics Tiborról, halálát követően, közel félszáz megemlékező és tisztelgő írás jelent meg. A nekrológok viszonylag nagy száma látszólag azt mutatja, hogy az írott és elektronikus sajtó méltó módon emlékezett meg és tisztelgett a korszak egyik legismertebb és legsokoldalúbb író személyisége és annak munkássága előtt. Ezeknek az írásoknak természetesen megvannak a maguk, rendre visszatérő mozzanatai, mégis nagyon tanulságos, hogy az élet(mű) lezárulásának pillanatában az emlékezők mit tartanak említésre érdemesnek az elhunyt életútjában és munkásságában, és mi az, aminek felvetését nem tartják szükségesnek vagy időszerűnek.
Szinte mindegyik megemlékezés hangsúlyozza például, hogy Gyurkovics Tibor középiskolai tanulmányait piarista gimnáziumban végezte, s azt, hogy ezért, valamint polgári származása miatt az ötvenes évek legelején eltanácsolták az orvosi és a jogi egyetemről s a színművészeti főiskoláról. Végül gyógypedagógiai főiskolát végzett 1955-ben (szakdolgozatát József Attila szinesztéziájáról írta), s némi kitérő után, egy évtizedig pszichológusként tevékenykedett. Ezt követően azután volt igazságügyi szakértő, színházi dramaturg, majd a kilencvenes években a Lyukasóra művészeti folyóirat alapítója, szerkesztője, az azonos című tévéműsor állandó szereplője és legkülönfélébb irodalmi szervezetek (Magyar Írókamara, Magyar Művészeti Akadémia, Magyar Írók Egyesülete) vezető tisztségviselője. A pálya alakulástörténetét tekintve, a megemlékezéseknek szintén visszatérő mozzanata, hogy a költő 15 éves korától írt verseket, a Vigilia 1958. májusi számában Rónay György mutatta be őt az olvasóközönségnek, mesterei és példaképei Pilinszky János és Weöres Sándor voltak. 1961-es első kötete után még további 49 könyve látott napvilágot, a legkülönfélébb műfajokban. A versek mellett írt regényeket, elbeszéléseket, színműveket, lírai esszéket, publicisztikákat. Egyik megemlékezés sem mulasztja el megemlíteni vele kapcsolatosan azt az anekdotát, mely szerint jó ismerői, Hernádi Gyula és Szeghalmi Elemér őt a magyar irodalom pentatlonistájának, öttusabajnokának nevezték. Születésének 80. évfordulóját, a 2011-es esztendőt özvegye, Földváry Györgyi Gyurkovics Emlékévnek nyilvánította, amelynek keretében országszerte számos programmal és kiadvánnyal adóznak a költő, az író, a pszichológus, a közéleti ember emlékének.
A nekrológ önmagában is különleges műfaj. Pályatársak és rokonszenvezők szomorú aktualitású tisztelgésének a műfaja. Az írott és elektronikus sajtó általában kötelességszerű megemlékezése ez valamely neves kortárs halálhíre alkalmából. A nekrológ meghatódott, érthető módon elfogódott és elfogult hangvételű, ugyanakkor nagyon sok tanulsággal szolgáló műfaj. Sokan (el)várják, méricskélik hosszát és szerzőjének őszinteségét, hitelességét, annál kevesebben olvassák és értelmezik annak tanulságait. Pedig a nekrológ adott esetben nagyon is fontos és meglehetősen pontos jelzés lehet egy éppen lezárult életút megítélésének várható alakulástörténetéről. A nekrológban a közösen átélt életesemények felidézésén túl rendre felmerül az életmű jelentésének és jelentőségének kérdése is. A kérdés ugyanis mindegyre ugyanaz: a gyász- és kegyeletteli napok elmúltával adódhat-e kellő esély és igény arra, hogy az elhunyt költő élete és munkássága végre az őt megillető méltó elemzésben és elismerésben részesüljön.
A Gyurkovics Tiborról megemlékező nekrológok ebből a szempontból egészen különösek. Azokban az elvárhatónál sokkal inkább érzékelhető a részvétnyilvánítás kötelezettsége, mintsem a személyesség szándékának óhajtása. Szó nincs itt meghatódottságról, elfogultságról vagy elfogódottságról. Korrekt módon számba vétetnek, annak rendje és módja szerint, az életút és a pálya főbb állomásai; szépen sorban következnek egymás után a szikár tények és adatok. Semmi más. Egyfajta leltárkészítés folyik tehát. Látni kell, hogy ez a fajta eljárásmód a legcsekélyebb mértékben sem járul hozzá az életmű fogadtatástörténetének további formálódásához, jelentésének és jelentőségének meghatározásához, értelmezésének és értékelésének megítéléséhez. Nem véletlen, hogy ezekben az úgymond tisztelgésekben, jellemző módon, a legritkább esetben említenek vagy emelnek ki művet vagy legalább műfajt a szerzőnek egyébként rövidnek vagy szűkösnek semmiképpen nem nevezhető pályájáról. S teszik ezt nyilván nem abból a megfontolásból, hogy nem kívánják befolyásolni az olvasó vagy gyászoló közönséget, hanem azért, mert maguk is bizonytalanok a megítélés főbb szempontjait illetően.
A tisztesség kedvéért be kell vallani, a történtek ilyetén alakulása nagy valószínűséggel egyáltalán nem az érintett akarata ellenére történik. Mintha ő a túlvilágról, a maga jól ismert kaján mosolyával vagy harsány nevetésével, jót mulatna rajtunk, túlélőkön a halálával kapcsolatosan előadott szánalmas téblábolásunkon. Téblábolásunk ugyanis segít neki tovább élni és tovább építeni azt a sajátos legendáriumot, amelynek továbbélésén és továbbépítésén egész életében maga munkálkodott a legerőteljesebben.
A halotti beszédnek vagy nekrológnak, szokványos esetben, legendaépítő ereje vagy szerepe is van. Megfogalmazója, az érintett közeli ismerőseként, az elsők között foglalja össze és jelöli meg az elhunyt legjellemzőbb személyiségjegyeit és tevékenységének legfőbb eredményeit. Gyurkovics Tibor esetében, éppen a személyes elfogultság érvényesülésének vagy érvényesítésének hiányában, még jobban felerősödnek a szerzői szándéknak megfelelő és azt reprezentáló személyiségjegyek és alkotói értékek. Ezek sorában az egyik legközkeletűbb a bohém, a bohóc szerepálarca, melynek megnyilvánulási formája lehet egy féktelen baráti mulatozás Szepezden, egy drámaíró-versenyen való részvétel, egy színpadi fellépés felvállalása vagy éppenséggel egy nagy nézettségű televíziós műsorban történő szereplés. Eredendő célja azonban mindegyik önkéntes vállalásnak valójában nem más, mint a szándékolt elleplezés. A pszichológushoz illő elhatározás megvalósítása: az emberi és alkotói mélyrétegek elfedése.
Az elleplezés vagy elfedés feltárása vagy felmutatása, a személyiség és az alkotás integritásának megőrzése érdekében, a legritkább esetben történik meg. Ilyen kivételes eset például az, amikor Gyurkovics Tibor egy nagyon őszinte interjúban a következőket nyilatkozza Nádor Tamásnak 2001 januárjában, a KönyvHét hasábjain: „Furcsa talán, hogy egy tűrhető minőségű-mélységű költő, regény- és drámaíró, novellista stb. így tündököl; hogy bár valójában egyebet készít, végül is egy melléküzemágban produkálja magát. Hogy ekképpen vált ismertté, népszerűvé, nem, mondjuk, versei révén. Akaratlanul alakult ez így. S a legkülönösebb: sírkertekben lettem kezdő színész. Ugyanis, amikor elődeink hullani kezdtek, egyszer csak észrevettem: hol innen »lőnek rám«, hol onnan, folyton fotóznak a temetéseken. Valamit láthattak az arcomon, a viselkedésemben, amit aztán nemcsak a búcsúzásban, hanem a találkozásokban is kedveltek az emberek. Talán az álcázott részvétet, a rejtett szeretetet. Mert, bár az emberiség egészéről megvan a véleményem, az egyes embert: az esendő kis öregeket, a még ámulni képes gyermekeket, az erős kézfogású férfiakat, tiszta tekintetű gyönyörű lányokat, asszonyokat szeretem. Noha ők csak a pofázmányomban-pofázásomban találnak valami érdekeset, magyarán: csupán a bohócra figyelnek. De miközben azt szeretném, hogy látva ne lássanak, azért reménykedem: akadnak, akik nemcsak bűvészkedésemre figyelnek, hanem olvasnak is. Például ilyen soraimat: »Egy zúgó aranyat találtam, / az érmosásban láttam fényleni, / tömören világít az éjszakában, / és nem tudok vele mit kezdeni.«” Arra a felvetésre pedig, hogy mostanában újra felvetődik annak gondolata, hogy a vers halott, ekképpen válaszol: „Azt is mondták, hogy vége a történelemnek. Bár tudjuk, hogy aki mondta, »másképpen értette«, mint ahogyan a sok értelmező véli. És Nietzsche is hirdette, hogy Isten halott. De persze, aztán őt is félremagyarázták a követői is. Mert Nietzsche attól az óriási árnyéktól búcsúzott, akit az égre növesztettek. Ő úgy tartotta: az Isten az emberben vagyon. Ám ennek az emberben lakozó Istennek is roppant nehéz »elkapni a lábát«. Nehéz megfogni nemcsak a közgondolkodásban, hanem a művészetben is. Nincs tehát más lehetőség, mint a filozófiát úgy föloldani és sűríteni, hogy az akármily tömény, mindnyájunk számára iható legyen. És épp ez a varázsital: a vers. Nem élhetünk nélküle.”
Tiszta beszéd! Csak pontosan kell érteni! Egyfelől tehát a felszín. A folyamatos „lőzáporral”, az égre növesztett istenséggel szemben kifejlesztett önkéntelen védelmi mechanizmus: a „melléküzemágban” végzett produkciók, a pofázás, a bűvészkedés. Másfelől a kevesek számára megismerhető mélység. A művészi tökélyre fejlesztett védekezés életben és költészetben egyaránt: az „álcázott részvét” és a „rejtett szeretet” vállalása, az erős kézfogás és a tiszta tekintet dicsérete, az emberben lakozó istenség hite, a „látva ne lássanak” filozófiája, ami mind-mind egyedül és kizárólagosan a versben ölthet maradéktalanul testet.
Néhány hónappal a halála előtt Gyurkovics Tibor felszínnek és mélységnek, külső és belső valóságosságnak ezt a kettősségét két rövid versben, mintegy a maga számára is összegzi. A 2008 májusában készült verseket Haraszti Zsuzsának, a költő egyik leghűségesebb segítőtársának a jóvoltából adjuk közre. Íme:
UTÓLAG
Isten Isten – hogy írlak mindenre
mintha az életnek értelme ő lenne
oka is célja is sava is borsa is
baja is öröme szíve és köldöke
akármi történik ne figyelj majd ő meg-
magyaráz mindent az egész csak előleg.
FÚ A SZÉL
A mérhetetlen Isten partszegélyén
mikor még látszottak az angyalok
oly magányosan álltam mint a szálfa
anyámat vártam éjnek idején
azt akartam hogy ne hagyjanak békén
a bensőmben izgága állatok
lenyugvó madarak bojtorján-papok
üssenek rajtam míg fogam vacog
a szörnyű szélben meg nem hajolok.
Nekrológok, önvallomások és főként a művek mind-mind arra intenek, hogy mind sürgetőbb és időszerűbb a Gyurkovics Tiborról és munkásságáról korábban alkotott kép árnyalása, felülvizsgálata vagy éppen átértékelése. A kortársi visszaemlékezések és a személyes tapasztalások által megerősített további legendagyártást minél előbb fel kell váltania a kor tudományos színvonalán álló, szigorúan szakmai szempontokat érvényesítő megközelítésnek annak érdekében, hogy a költő élete és munkássága végre valóban az őt méltán megillető elemzésben és elismerésben részesülhessen.