NAPÚT 2010/10., 161–163. oldal
Tartalom
Jeszenszky Géza
történész, politikus
D. Molnár István
irodalom- és művelődéstörténész, műfordító
Eszes Máté
író, szerkesztő, honvédtiszt (Tiszasüly, 1941. november 24.)
Megtiszteltetés számomra, hogy szereplője lehetek évkönyvüknek. Most, amikor hosszas töprengés után nekiveselkedek az írásnak, megremeg a kezemben a toll. Hetven év – hetven gépiratsor! Félelmetes, különösen azok után, hogy semmiféle öndokumentálást nem végeztem, naplót nem írtam, kritikákat, újságkivágásokat nem gyűjtöttem. Marad tehát a jól-rosszul rögzült emlékezet. Ami azonban a feladatot, „életvallomásom” megírását illeti, kijelentem, hogy gondolataim, szándékaim feltárásában a tények tisztelete fog vezetni. Hozzáfűzném a fentiekhez, hogy itt, az emberélet útjának vége felé szemérmetlen hazugság lenne részemről, ha azt állítanám, hogy csendes magányomban sohasem méregettem magam, de, megtettem. Ez talán egy kevéssé most segít.
A Jászság és a Kunság határmezsgyéjén, a Tisza jobb partján fekvő kis faluban születtem, paraszt-polgár családban. Anyai nagyapám a földművelés mellett lótenyésztéssel foglalkozott, és büszke volt rá, hogy még versenylovak is kerültek ki az istállójából. Apai ágon több generációra visszamenőleg korcsmárosok voltak az elődeim, de akadt közöttük kántortanító, pap és katona is. Az én gyermekkoromban mindkét családban a nagyanyák tartották párnás kis vaskezükben a család, a gazdaság és az üzletvezetés ügyeit. A férfiak kicsit könnyelműek, fellegajtó-nyitogatók voltak. Talán a folyó közelsége, bőséget és szerencsétlenséget szeszélyesen osztogató fékezhetetlensége, a hibátlan alföldi síkság látványának mélysége okozta, de tény és való, hogy a sülyi ember messzi kedvéről volt híres. A falu szájról szájra járó anekdotái, közismert személyekről keringő adomái, az itt született mesék, szállóigék, a nevetésre ingerlő vagy éppen régmúlt tragédiákat idéző határ- és dűlőnevek bizonyítékai a mondottaknak. Süly híres-neves anekdotázói, Pelyhe Jani, Daku Flóri, Csörögi Gyula mindnyájan Vona Bori nagyanyám kocsmájának törzsvendégei, én pedig ámuló hallgatóságuk voltam. Gyermeki képzeletemet megmozgatta a környezet tárgyi világa is, a kétszázötven férőhelyes színházterem színielőadásaival, a borospince hűvös, aromás levegőjével, a szikvízüzemünk töltőfejeinek sziszegése, a ritkán látható jégverem, ahová nyáron csak pillanatokra lehetett beszaladni. Órákat tudtam üldögélni az árvízgát kőpárkányán, nézve a folyót, várva a Bura és Szolnok között menetrendszerűen közlekedő, Délibáb nevű gőzöst, és tekintetemmel elkísérni a messzeségbe. Szülőhelyem édenkertjét a nagy társadalmi hegyomlások maguk alá temették. Megkezdődtek az államosítások, sor került nagyanyám kocsmájára is. Földjeink egy részét, menekülve a kirótt beszolgáltatási terhektől, az állami gazdaságnak ajánlottuk fel – önként. Ezek után kárpótlási jegyet sem kaptunk. Kocsmánk a színházteremmel és az iparoskör könyvtárával együtt majdnem két évtizedig a falu kultúrháza lett. Szédületes gyorsasággal következtek a változások. Másfél esztendő alatt a falu határában megépült Közép-Európa legnagyobb rizstermelő telepe. Az ország távoli vidékeiről idesereglő kubikosok, idénymunkások hada árasztotta el a falut. Az országos változások hullámverése is elért hozzánk. Ekkor már működött Péter Gábor belbiztonsági szervezete, az Államvédelmi Hatóság. Megkezdődtek a kitelepítések. Tiszasülyre ’49 januárjában érkezett a kitelepítettek első csoportja. Amikor megállt velük a főtéren a teherautó, összeszaladt a falu. Egy szál bőrönddel szállt le a platóról többek között Bethlen Margit és Blankenstein Erzsébet grófnő, Teleki László és Eszterházy Lajos gróf, Bárdossy Pál testőrszázados és felesége, a híres írónő, Kenneth Klára. Anyai nagyanyámhoz, Lévai Ilkához Blankenstein Erzsébet grófnőt szállásolták be, aki kerámiaművész volt. Erzsébet grófnő mentesítve volt a kötelező munkavégzés alól, csak a kényszerlakhely elhagyásának tilalma vonatkozott rá. Sok ideje lévén azonnal hozzálátott nevelésemhez. Átformálta kissé korcsmaillatú szókincsem, csodálatos történeteket mesélt családjáról, fantasztikus utazásairól. Történeteiben különösen sokat időzött Blankenstein Ernő Pál cs. kir. tábornoknál, aki a róla elnevezett huszárezrednek volt tulajdonosa, amelyben a híres báró, Simonyi óbester is szolgált. Mondhatom tehát, föllengzősen, grófi dadám volt, ami még a tanulmányi eredményeimre is jótékonyan hatott. Elvégezve az elemi iskolát a jászapáti Mészáros Lőrinc Állami Általános Gimnáziumban tanultam tovább. A jó szerencse itt is kegyeibe fogadott. Az egyházi iskolák államosítása után nagy műveltségű volt paptanárokkal egészült ki a gimnázium tantestülete. Legkedvesebb tanáraim, Bolváry Ödön matematika- és Imre Lajos magyaróráin gyönyörűség volt a tananyaggal viaskodni. Matematikából egészen az érettségiig bukásra álltam, csak az ábrázoló geometria és az érettségipánik rohamtanulása mentett meg. A magyarórákon egészen más volt a helyzet. Imre Lajos tanár úr, az ismert Petőfi-kutató órái versenyeztek a leghatásosabb színielőadással. A tanár úr fenséges basszusával elmondott írói arcai veretes mondatokkal foglalták össze nagy íróink pályáját. Vajda János általa írt portréja így kezdődött: „Szálfajellemű, zord magányú különc, irodalmunk egyik legnagyobb élve eltemetettje…” stb.
Érettségi után az Egyesített Tiszti Iskola tábori tüzér szakán tanultam tovább. Bár származásom miatt nem voltam igazán comme il faut jelölt a tiszti pályára, a katonáskodást sem „száműzetésnek”, sem „balvégzetnek” nem tekintettem. 1964. szeptember 5-én avattak hadnaggyá és szereztem diplomát a szegedi Pedagógiai Főiskola matematika szakán. Csapatszolgálat, vidéki garnizonok következtek. Rakétakilövőállvány-parancsnokként fejeztem be a csapatszolgálatot. A Zalka Máté Katonai Műszaki Főiskolára kerültem népművelőnek. Innen a Zrínyi Kiadóba vetett jó sorsom 1975-ben. Ekkor és a következő másfél évtizedben a Zrínyi az ország harmadik szépirodalmi kiadója volt. Remek írói gárda gyűlt a kiadó köré: Baranyi Ferenc, Beke György, Cseres Tibor, Karinthy Ferenc, Ladányi Mihály, Örsi Ferenc, Szakonyi Károly, Tandori Dezső, hogy csak néhány hazai szerzőt említsek. Kegyes volt hozzám a sors, többük kéziratát szerkeszthettem, az pedig hab a tortán, hogy néhányuk barátságát is elnyerhettem. Tőlük kaptam biztatást az írásra, Örsi Ferivel, atyai jó barátommal közösen is írtunk könyvet. A csüggedés óráiban ígyen erősítette a hitünket: – Nekünk, a „sültrealista” irály elkötelezettjeinek is megvan a küldetésünk: jó művekkel trágyázni az irodalom talaját, hogy abból azután remekművek szökjenek szárba s törjenek ég felé.
Írói témáim a szülőföld tájain találtam meg, az itt élő emberek múltja és jelene érdekel. Elbeszélésem hőseit a maguk esendőségében, mindennapi életük konfliktusai közepette igyekszem ábrázolni.
Élete: Nős (1965), felesége Merész Irén könyvtáros. Gyermekei: Boldizsár (1973), Borbála (1975). Az ELTE BTK népművelés–könyvtár szakán szerez diplomát 1974-ben. 1976-tól a Zrínyi Kiadó szerkesztője, 1983–94 főszerkesztő, 1994–2000 a kiadó igazgatója. 1997–98 a Cserépfalvi Könyvkiadó ügyvezetője, 2000–2009 a Curiosa Nova Kiadó irodalmi vezetője. 2008-tól a Magyar Írószövetség és a Honvédelmi Minisztérium irodalmi antológiasorozatának szerkesztője.
