NAPÚT 2010/10., 159–160. oldal
Tartalom
Kuchta Klára
képzőművész, fényművész
Eszes Máté
író, szerkesztő, honvédtiszt
Jeszenszky Géza
történész, politikus (Budapest, 1941. november 10.)
Magyarország már háborúban állt 1941-ben, a rossz oldalon, de ennek a fővárosban még szinte semmi jele nem volt. Három évvel később, Budapest ostroma alatt, heteken át lakóházunk pincéjében éltünk, én megbetegedtem, majdnem belehaltam. Budán, a Tabán mellett felnőve, barátaimmal az akkor még bombatölcsérekkel teli elvadult parkban indiánosdit játszva, a Gellért-hegy sziklafalán mászkálva, a vár romos pincéit kutatva és rengeteget olvasva lettem a történelemnek, a szabad természetnek, a független gondolkodásnak és a sportoknak elkötelezett ember. Nagyszüleimhez és szüleimhez képest, akik átélték és megszenvedték a két világháborút és a történelmi haza földarabolásának minden következményét, a gazdasági világválságot, a nyilas, majd a kommunista diktatúrát, mi, az 1940-es évek elején születettek, szerencsés nemzedéknek mondhatjuk magunkat. Rákosi diktatúráját ugyan már megtapasztaltuk, de gyermekek számára a nélkülözés és a félelem légköre kevésbé nyomasztó és könnyebben elviselhető. Viszont kamaszok voltunk az 1956-os forradalom idején, s aligha van közöttünk olyan, akinek azok a napok nem vésődtek volna be a tudatába kitörülhetetlenül, fájdalmasan szép emlékként.
A patinás Toldy Ferenc Gimnáziumban érettségiztem 1959-ben. Egyetemre két éven át hiába jelentkeztem, mert az 1956-os forradalom első évfordulóján az áldozatokra emlékezve iskolatársaimmal együtt „némán tüntetettem”, azaz az iskolai szünetekben csöndben álltunk a folyosón, ezért a miniszter, Benke Valéria egész osztályomat eltiltotta a továbbtanulástól. Két éven át így fizikai munkás voltam, közben nyelveket tanultam. 1961-ben végül fölvettek az ELTE-re, és 1966-ban kitüntetéses történelem–angol nyelv és irodalom szakos tanári diplomát szereztem.
Két éven át iskolában tanítottam, majd az Országos Széchényi Könyvtár munkatársa lettem, 1973-ban a könyvtárosi diplomát is megszereztem. A XIX. és a XX. század magyar és egyetemes történelmét kutattam, tanulmányokat és könyveket írtam, s ennek köszönhettem, hogy 1976-ban sikerült egyetemi állást kapnom, noha nem voltam hajlandó belépni az akkor az élet minden területét ellenőrző kommunista (Magyar Szocialista Munkás)pártba. Azóta oktatok a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem (ma Budapesti Corvinus Egyetem) nemzetközi kapcsolatok tanszékén történeti tárgyakat.
Az 1960-as évek közepétől, amikor a külföldi utazásokat a hatóságok engedélyezték, autóstoppal, vasúton, gyalogosan bejártam a szomszédos országokat meg Angliát, Skóciát és Svájcot. Mint vizsgázott síoktató diákjaimat és turistacsoportokat vittem a hazai és a külföldi hegyekbe. A nemzetközi tudományos kapcsolatok révén is sok barátra tettem szert.
1984-ben Fulbright-ösztöndíjat nyertem az Egyesült Államokba, s 1986 végéig a Kaliforniai Egyetemen, Santa Barbarában tanítottam Kelet- és Közép-Európa történetét. A marasztalás ellenére családommal együtt hazatértem, és bekapcsolódtam a formálódó ellenzéki mozgalmakba. Ott voltam 1987-ben Lakiteleken, majd a Magyar Demokrata Fórum alapító tagja lettem (1988), annak külügyi bizottságát vezettem, az 1990-es szabad választások után pedig az Antall-kormány külügyminiszterévé neveztek ki. Miniszterként célom – a kormányfőt segítve – a nemzeti érdeken alapuló magyar külpolitika kialakítása volt, tehát a Varsói Szerződés felszámolása, kapcsolódás a Nyugathoz, szoros politikai és gazdasági együttműködés a közép-európai országok között, a határainkon túli magyarok támogatása. A 1994-es választások után ellenzéki országgyűlési képviselő lettem. 1995 márciusában a Magyar Atlanti Tanács elnökévé választottak, s ebben a minőségemben erőteljesen kivettem a részemet a NATO-tagság ügyében kiírt népszavazási kampányban, attól a meggyőződéstől vezérelve, hogy a tagság nyújtja a legbiztosabb garanciát a történelmünkből ismert tragédiák, külső agressziók és ellenséges szövetségek ellen.
Az 1998-as választások után az Orbán-kormány nagykövete lettem az Amerikai Egyesült Államokban. Nemcsak ottani, de egész külpolitikai működésem egyik alapelve az ókori neves történész, Sallustius mondása, amit megbízólevelem átadásakor idéztem: „Az országok biztonságának legjobb zálogai nem a hadseregek vagy a kincsek, hanem a barátok.” 2002 őszi hazatérésem óta itthon és külföldön folytatom oktatói munkámat, immár nyugdíjasként, mint egyetemi magántanár. Sokan tudják, hogy évtizedek óta dolgozom a hazai sísport érdekében, elsősorban a börzsönyi Nagy-Hideg-hegy kiváló síterepeinek a fejlesztésén, sok értetlenséggel küszködve. 2002 decemberében a Magyarországi Kárpát Egyesület elnökévé választott.
Maradék időmet (és éveimet) a múlttal és a jelennel foglalkozó írásaimnak, a család 1995-ben visszavásárolt somlóhegyi szőlőjében végzett munkának, valamint a sportnak szeretném szentelni.
