NAPÚT 2010/10., 155–156. oldal
Tartalom
Csikos Sándor
színész
Kuchta Klára
képzőművész, fényművész
Dózsa Imre
balettművész (Budapest, 1941. november 9.)
A testbe zárt lélek a táncoló testen keresztül láthatóvá válik. A táncos a legtökéletesebben – a Teremtő által – megalkotott „hangszert”, az emberi testet használja gondolatai, érzelmei kifejezésére. Ez ad a táncművészetnek egészen különleges helyet a művészetek között.
Azt csinálom és mindig is azt csináltam, amit szeretek. Elégedetten élek. Amióta eszmélek, a tánc meghatározta életemet. Édesanyám testvére balerina volt, ez a világ gyerekkorom része lett és mágnesként vonzott. Nem volt kétséges, hogy ebben a varázslatos, izgalmas, titokzatos világban képzelem el a jövőmet.
Amikor belefogtam, csak annyit éreztem: iskolát váltottam. Csupán néhány hónap múlva döbbentem rá, hogy mibe is kezdtem voltaképpen! Kemény, kérlelhetetlen napirend szabályozta mindennapjaimat. De élveztem a kihívást! Azt, hogy mindennap egy kicsit – de talán mérhetően, láthatóan – túl kell haladnom tegnapi magamat; naponta egy kicsit több lehetek, és többnek-jobbnak is kell lennem! Már a balettnövendékek is tükör előtt dolgoznak, így folytonosan ellenőrizhettem, legyőztem-e, meghaladtam-e azt, aki egy nappal korábban voltam. Korán megismertem, megértettem, hogy kiválasztottnak lenni főként soha el nem mulasztható kötelességet jelent. Így értelmét láttam a lemondásnak, áldozatvállalásnak; értelmét láttam majdani életemnek.
Művészi pályámat szerencsésnek, örömtelinek mondhatom. Alkalmam volt eltáncolni a legkitűnőbb klasszikus és modern balettek főszerepeit a nekem mindig a nagybetűs Színházat jelentő budapesti Operaházban, a stockholmi Király Balettnél, a nyugat-berlini operában. Vendégszerepeltem számtalan országban, Moszkvától New Yorkig, és táncoltam világhírű balerinákkal, nagy sikerrel.
A klasszikus-romantikus hősöket szerettem legjobban: a szép, a jó, a tisztaság elhivatottjait. Talán magam is ilyen lángolásban vállalom a látszólag vállalhatatlant. Aktív táncosként igazgattam az Operaház balettegyüttesét, a chilei Nemzeti Balettet és az Állami Balettintézetet. Mert kötelességemnek éreztem, hogy mindazt, amit láttam, tapasztaltam, elsajátítottam, hasznossá tegyem úgy is, hogy próbálom továbbadni azt, ami belőle hasznosítható. Tudom, ha valamit ér, csak szolgálat lehet az ún. „hatalom”.
A tanítás egy másfajta szolgálat: tovább kell adni a begyűjtött tapasztalatot, felkészíteni tanítványaimat erre a gyötrelmes, gyönyörűséges pályára. Bábának lenni művészek születésénél, közvetíteni ég és föld között…
Hálás vagyok szüleimnek, mestereimnek, partnereimnek. Bizonyos vagyok abban, hogy az életem, a sikereimet Isten után feleségemnek, az otthonnak, családomnak köszönhetem. Két lábbal állok a földön, ezért azt is tudom, legnagyobb produkcióm a gyermekeim: lányom és fiam.
Úgy kezdek hozzá mindenhez, hogy most megváltom a világot. Aztán mindig megállapítom: bizony, a világmegváltás elmaradt. De újra kezdem!
