NAPÚT 2010/10., 152–155. oldal
Tartalom
Jankovics Marcell
filmrendező, művészettörténész, könyvillusztrátor
Dózsa Imre
balettművész
Csikos Sándor
színész (Karcag, 1941. október 28.)
A főiskola kollégiumában, a hatodik emelet háromban, Kozák Andrissal és Juhász Jácinttal nagyon sokat beszélgettünk arról, hogyan is kerültünk a főiskolára. Mint hasonló származású vidéki gyerekek, valami lázas önkeresés során olykor gyötrődve, olykor ironikusan elemezgettük, mi késztetett bennünket arra, hogy a színészi hivatást válasszuk.
Számomra ma is meghatározó annak a világnak az értékrendje, egyszerűsége, puritán erkölcsisége, amelyben Karcagon felnőttem. Meghatározta a sorsomat, hogy apám az akkori kisgazda párt parlamenti képviselője volt, 1946-ban választották meg. Aztán a történelem hengere átgázolt rajtunk: vagyonunkat elvették, kilakoltattak bennünket. Apámat elvitték a rendőrök, és ’56-ban ez történt velem is. Azzal nem dicsekedhetem, hogy megvertek, de éjszakákat töltöttem a rendőrségen.
Apám jó kedélyű, nyitott, nagyon kedves ember volt, amatőr szinten jó hegedűs és oszlopos tagja a helyi színjátszó körnek. Én sajnos nem láttam őt színpadon, csak édesanyám elbeszéléseiből tudom, hogy élőképeket, népszínműveket adtak elő. Karcaghoz kötődik első szereplésem élménye is: az általános iskolában Gerébet játszottam A Pál utcai fiúkban. Édesanyám sokat mesélt, de rengeteg történetet hallottam a nagyapámtól meg a szomszédoktól, így az öreg Fülöp Mihály bácsitól is. Az olasz hadszíntér eseményeiről tőle hallottam, az erdélyi hadszíntéren történtekről pedig a nagyapámtól. Ők voltak a jól mesélő dajkák, meg Ilona, a pesztrám.
Volt egy guminyomdám, amivel november negyedike után röpcédulákat nyomtattunk néhány osztálytársammal. Mindnyájunkat felelősségre vontak, de egyedül engem rúgtak ki a gimnáziumból, ugyanis a karcagi párttitkár nem bocsátotta meg egykori riválisának, apámnak, hogy pártjával együtt vereséget szenvedett az 1946-os választásokon. Az ország összes középiskolájából ki akartak tiltani, de szegény anyám addig szaladgált-rimánkodott, míg végül csak a karcagi gimnáziumból tanácsoltak el. Szerencsére egy hónap múlva folytathattam a tanulmányaimat.
A Fazekas gimnáziumban a tartalmas diákélet része volt a színjátszás. A gimnázium utolsó évében olyan sikerem volt, hogy mindenki arra biztatott: jelentkezzek a főiskolára. A vizsgám sikerült, ám a főiskola újabb jellemzést kért… Csak szeptemberben tudtam meg, hogy mégsem vagyok főiskolás. Dőry Virággal, Ernyei Bélával, Farkas Gabival együtt egy évvel később nyertem felvételt. Nagyon jó osztály volt a miénk, azon kevés főiskolai osztályok egyike, amelyből mindenki a pályán maradt: Almási Éva, Balogh Zsuzsa, Csomós Mari, Dániel Vali, Harkányi János, Horváth Laci, Juhász Jácint, Kozák Andris, Szabó Éva, Szersén Gyula, Szilágyi Tibi és jómagam.
Sokféle nagy egyéniséggel találkoztunk, de rám leginkább Gábor Miklós hatott és az a fajta színjátszás, amelyet ő képviselt. És figyelhettük Pécsi Sándort és Tolnay Klárit. Szerencsének tartom, hogy a Madách Színházban lehettünk színinövendékek, nagyon sokat tanultunk ott a színészetről. Magam is majd húsz éve tanítok, számos már országos hírű színész van, akik az Ady gimnáziumból kerültek a főiskolára és a páyára.
A pályát az egri Gárdonyi Géza Színháznál kezdtem, majd egy évvel később – társulati összevonást követően – a Miskolci Nemzeti Színház tagjaként folytattam. Családias, úgymond romantikus színházi közeg volt, kiváló színészekkel. Lendvay Ferenc igazgató-rendezőtől nagyon sokat tanultam; ő a hagyományos, elemző, realista színház kiváló ismerője volt. Barátsága Németh Lászlóval azt is jelentette, hogy igényességéhez nem fér kétség. A színház a hatvanas években nagyon fontos volt a diktatúra számára, ugyanakkor ellenzéki alapállásba kényszerült, de nem harci barikád volt, hanem olyan, ahonnan üzeneteket lehetett küldeni.
Pályám 1969-től 1972-ig tartó időszaka elsősorban az előadó-művészeté. Az Irodalmi Színpadhoz szerződtettek, költői esteknek voltam közreműködője. Minden nehézségével együtt nagyon szép korszaka ez az életemnek. A szakmát illetően viszont ma is úgy vélem: elvesztegetett évek ezek. Budapestről diákkorom városába, Debrecenbe tértem vissza, s egy Győrben töltött évadot kivéve 1984-ig a Csokonai Színház tagja maradtam. Amikor 1972-ben egy nem színházi közegből lekerültem Debrecenbe, nagyon sokat küszködtem azért, hogy elfogadtassam magam. Aztán az idők során a kisebb-nagyobb sikerek adtak valami önbizalmat, megerősítették bennem az elhatározást, hogy mégiscsak tovább kell lépnem. Sokat jelentettek számomra azok, akiknek a szavára adtam, akiknek az ítéletében megbíztam. Ruszt József vagy Lengyel György nemcsak a szereplőt látta a színészben, hanem az embert is, és ez rendkívül fontos.
A Sodrásban című filmben Kozák Andrással |
Pályám legszebb ajándékának máig Ratkó József Segítsd a királyt! című drámájának főszerepét tartom. Sajátos légkör teremtődött, hiszen először voltunk részesei egy darab születésének, méghozzá egy izgalmas korban, amikor már nem lehetett eltitkolni, hogy a rendszer eresztékei recsegnek-ropognak, hogy változás van készülőben. 1984-ben már, ha nem is expressis verbis, de megfogalmazhattuk a rendszer kritikáját, azon a bizonyos titkos nyelven, összekacsintva a közönséggel. Nagyon jellemző, hogy a Segítsd a királyt! bemutatójának hírére mennyire megrettent a helyi pártvezetés, az illetékesek nem mertek a maguk nevében dönteni, elszaladtak Pestre, ott fejbólintást kaptak, s csak ezután játszhattuk el a darabot. Egyébként, mint kiderült, jelentősen gátolta a darab utóéletét, hogy a Romhányi László-féle Jurta Színházban is eljátszották. Sokan úgy értelmezték akkor, mint valami hipernacionalista mellveregetést, és elkönyvelték, hogy nem lehet jó, mert abban a színházban ment. Azt hittem, megérdemel annyit, hogy a Nemzeti Színház elővegye és a korhoz igazítva felújítsa.
2009 októberében Lucifer tragédiája címmel megvédtem DLA-dolgozatomat.
Vidéken vannak bizonyos előadások, amelyek meghatározzák a színház arculatát, és vannak olyanok, amelyeket teljesíteni kell. A nézeteltérések ellenére sikerült megőriznünk a Móricz Zsigmond Színház sajátos szellemiségét, és sok értékes előadást hoztunk létre. Az igazgatás nekem sohasem hatalmat, hanem erkölcsi és szakmai felelősséget jelentett, tisztességgel csináltam végig azt a három évet.
Nagyon sok érdekes emberrel hozott össze a sors, olyanokkal is, akik az élet más területén dolgoznak. Keresem a titkot, hogyan keveredtem erre a pályára, de csak azt tudom mondani, hogy valami megmagyarázhatatlan erő irányított, amikor a színészetet választottam. Sokat köszönhetek a közegnek, amelybe beleszülettem: apámnak, aki bár korán meghalt, életével példát mutatott, édesanyámnak, aki egy időben törlők szegéséből tartott el bennünket, bátyámnak, aki többszöri egyetemi elutasítás után lett teológushallgató, s ösztöndíjából mindig adott haza nekünk, és nagybátyámnak, dr. Sántha József orvosnak, akitől havonta kaptam egy kis zsebpénzt, hogy főiskolásként meg tudjak élni. Nagyon keserves volt az indulás: hideg albérleti szobák, színészházak, hánykódás, átvirrasztott éjszakák. De ha a nehézségeket számba veszem is, azt kell mondanom, hogy kegyes volt hozzám a Jóisten, mert átemelt a legveszedelmesebb korszakokon.
(Péterffy Gabriella interjúja nyomán)
Ez a riport Pesten készült, amikor a Várszínházban játszottam Lucifert Garas Dezső helyett kb. nyolcvan előadáson (az ezerötszázadikon is!). Előtte Debrecenben negyvenszer játszottam Lengyel György rendezésében. Azt hiszem – Gyenes László után, aki négyszázszor játszotta – mindenképpen dobogós vagyok az előadásszámot tekintve.s