NAPÚT 2010/10., 141–143. oldal
Tartalom
Pálóczi Horváth András
régész, muzeológus, történész
Büky László
nyelvész
Komáromi Gabriella
irodalomtörténész (Szentgotthárd, 1941. október 1.)
Dologban jártam mind ez idáig, nem is volt időm visszanézni. Ámítottam is magam, hogy ráérek még. És most itt ez a hetven sor! Ennyiben kellene vallani arról, hogy ki vagyok, mi vagyok, mi végre vagyok közel hetven éve a világon. Egy szócikk a lexikonba ehhez képest gyerekjáték, pontosnak lenni könnyebb, mint őszintének. Csak „klipekben” lehet mesélni.
Egy régi rétre emlékezve bukik fel belőlem a gyerekkor. Előttem van ennek a széles rétnek minden virága. És emlékszem a mogyoróbokor mögött a lövészárokra, még gizgaz sem takarta be a háború nyomát. A húsvéti tüzet évekig német gázálarcokból gyújtották. Az iskolában meg számon tartottuk, hogy H. Panni papája ottmaradt a Donnál, hogy P. Borié meg eltűnt. Arról már nem beszéltünk, de tudtuk, hogy K. Mari édesapját elvitte az éjjel a nagy „fekete autó”. (Az ötvenes évek a határszélen egy fokkal sötétebbek voltak.)
Mindennek ellenére boldog volt ez a gyerekkor. Büszke voltam az apám okosságára, bátorságára és az anyám szelídségére, szépségére. A házunk, az apám tervezte Bauhaus-villa úgyszólván kőhajításnyira állt, dombon, a Rába fölött. Az udvarokon mindenütt sok-sok gyerek. Csak mi voltunk négyen, a szomszédságban öt, három, tíz. Sose tudtam elképzelni, hogy kevesebben legyünk, csak azt, hogy többen. (Azt pedig végképp nem, hogy a sors nekem majd nem ad gyerekeket.) A boldogságot nem lehet „bespájzolni”, ahogy Janikovszky Éva mondta, de azért nagy tartalékokra tehet szert az ember. (Azokból a karácsonyokból vagy negyven évig éltem. A gyönyörű porcelánbabámmal a harmadik nemzedék játszik. A tanítóm, Vidosfalvi Anna sírjánál hálásan gyújtok gyertyát. Nem világszép királylányokról és sárkányokról mesélt, hanem Kréta szigetéről, ahol korábban élt. Az írásom képe ma is olyan, mint az övé.)
Nemcsak a háború és az ötvenes évek árnyéka vetítődött erre a gyerekkorra. Az emlékezet klipjeiben kis koporsók is megjelennek. A halál angyala difteritiszjárvány képében járt felénk (csaknem elvitte a kishúgom is), korcsolyázás közben jég alá került egy-egy gyerek, kit elsodort az ár, kit lehúzott az örvény. A ma habzó Rábában akkor még fürödtünk.
1953 februárjában a történelem vihara minket is elsodort a határszélről. Kitelepítettek bennünket, mint annyi más családott. „Elűzött” a szülőhelyem, és azóta sem mondhatom, hogy hazavár. A szűkebb pátriám apám szülővárosa, Kaposvár lett. Ám mégis átmelegszik a lelkem, bárhol meglátom a Rábát, ha feltűnik a távolban a gotthárdi templomtorony, ha valakinek, aki onnan való, azt mondhatom, hogy „földiek vagyunk”. Móricz Zsigmond szerint tízéves korunkig minden fontos dolog megesik velünk, ezért itt abba is hagyta az élete történetét. Lehet, hogy velem is ott történt meg minden? Ott olvastam az első könyvet, a gotthárdi barokk templomban csodálkoztam rá a szépre. Amikor abba az egyetlen vagonba berakhattuk „mindenünket”, a jóság valóságos mutatványa volt, ahogy néhányan segítettek, pedig bizonyára féltek.
Amikor Kaffka Margit Színek és évek című regényéről írtam, szíven ütött a regény intonációja. Csendes, harangszós délutánokon leanderes tornácán „lapozgatja” a múltat a hősnő. Öreg és magányos. „Tavaszkor múltam ötven” – mondja magáról. De már mögötte van minden, amitől a pergő esztendőket életnek érezheti az ember. Nincsenek céljai, szándékai. Eljátszotta kiosztott életszerepeit. Bár néha maga is azt gondolja, korán van az, hogy így leszokjék a világ róla. Megsajnáltam, bár a vibrálóan izgalmas ifjúságáért irigyeltem is. Számomra negyven után lett igazán érdekes, eseményes az élet. Későn érő típus vagyok – mondhatnám iróniával. Addig szorongva készülődtem, várakoztam, és próbálgattam, ki is vagyok én.
Ha Esti Kornél villamosútjára gondolok, talán tovább ácsorogtam a megállóban, mint kellett volna. Nem mertem felugrani, felkapaszkodni is sokára. A kapaszkodószíjhoz nagyon nehezen fértem hozzá, és tekintetek se biztattak. „Aztán a lehetőségeim fokozatosan javultak.”
Könnyed és magabízó kamasz voltam, akinek mindenre volt ideje: festeni, zongorázni, újságot írni, biciklizni, úszni, merészeket álmodni és máig tartó barátságokat kötni. Egy magyarórai szereplés nagyobb esemény volt a gimnáziumban, mint egy egyetemi kiselőadás. A tanárunkat Zelenik Saroltának hívták. Sok-sok mesterem volt/van, máig keresem őket, és boldog vagyok, ha rájuk találok, de ő volt az első. Nem tudott elviselni egy kócos mondatot, egy kusza gondolatot. Lenyűgözően művelt volt. Szerettük, csodáltuk, tartottunk tőle, de nem akartunk hasonlítani rá. Csehovi lélek volt, a három nővér közül: Olga. Folyton elvágyódott, nem illett a világhoz, vagy a világ hozzá. Mi meg tele voltunk egészséges boldogságvággyal.
Aztán szorongó, kapkodó huszonéves és harmincas lettem, aki mindig görcsben él, akiben ijesztően „ketyeg egy óra”, aki mindenkinek meg akar felelni, mintha bármikor vizsgázna. Mégpedig színjelesen. A doktori vizsgám idején úgy éreztem, földbe gyökeredzik a lábam, amikor Király István, Nagy Péter, Czine Mihály professzor urak talpig feketében bevonultak. Olyasmi lehettem, mint Karinthytól Steinmann, a grófnő. Vagy mint a Lázár-mese feketerigója, aki pirosra, kékre, sárgára festi magát, hogy mindenkinek tessék. Csak egyszer lázadtam: amikor egyetemi hallgatóként a világ ellenében férjhez mentem. Akiért ez történt, rég eltemettem. Egyik könyvemet (A gyermekkönyvek titkos kertje, 1998) ajánlottam az emlékének.
Magyar–könyvtárosi szakos diplomával a pályám első évei könyvtárhoz kötődtek, aztán úgy beépültem egy vidéki főiskola/egyetem életébe Kaposváron, mint Kőmíves Kelemenné Déva várába. Minden ott történt meg velem. Rettenetes, hogy milyen nagy számokkal tudok mesélni erről. Csaknem negyven esztendőt töltöttem a katedrán (az utolsó órát is örömmel), negyed századon át voltam tanszékvezető, egy cikluson át főigazgató is (ez a tévedéseim történetébe tartozik). Teleírtam, szerkesztettem jó néhány könyvet. Megjelent több mint 250 tanulmányom, esszém, kritikám. Jó részük a gyermekirodalom köréből. Tele volt fölösleges mentegetőzésekkel az életem, hogy a gyermekirodalom „irodalom”, a gyerekvers vers, a gyermekregény regény, csak gyerekkönyv pedig az, ami szöveg nélkül is megél, meg arra való, hogy kifessék. Szabó Lőrinc, Kormos István, Weöres, Nemes Nagy Ágnes, Lázár Ervin hazájában el kéne pirulnia a papirosnak az efféle mentegetőzéstől, még ha a befogadó felől nézve van is mássága a gyermekirodalomnak. Úgy igaz, ahogy Kányádi Sándor írta: csak irodalom van, ahogy asztal. De van kisasztal a gyerekeknek, amit kicsit strapabíróbbra és cifrábbra csinálnak. És van olyan nagyasztal, amit a gyerek is felér.
Az elmúlt három évben egy olyan életműről írhattam könyvet az Osiris Kiadónak, amelynek tulajdonjogán meddő dolog vitatkozni, bár az egyes műveken már lehet. A Hétfejű Tündér mindenkié, A hét szeretőm csak a miénk, A manógyár meg a gyerekeké. Életem legfontosabb és legszebb feladata a Lázár Ervin-monográfia volt. A pályám ajándéka. Ó, hogy aggódtam, hogy befejezhessem! A széltől is óvtam magam, mint addig sohasem. S most, hogy kész, eszembe jut egy Lázár Ervinre emlékező Vathy Zsuzsa-novella, a Paradicsommadár: „Milyen hülyék vagyunk, panaszkodunk, hogy kifelé megyünk az életből, ahelyett hogy azt mondanánk, egy nehéz és fáradságos út végére értünk! Éljen! Hurrá!” S de szép lenne arról a bizonyos „villamosjáratról” a „végállomásnál” könnyedén lelépni, hogy mások észre se vegyék.
