NAPÚT 2010/10., 139–140. oldal
Tartalom
Münz András
író, szerkesztő
Komáromi Gabriella
irodalomtörténész
Pálóczi Horváth András
régész, muzeológus, történész (Budapest, 1941. szeptember 29.)
Féltve őrzök egy kéziratos könyvet, melyet dédapám 1853-ban, 18 éves korában állított össze „jelesebb költeményekből”, nagyrészt a cenzúra által üldözött hazafias versekből. Az irodalom szeretete és a nemzeti elkötelezettség régóta családunk jellemző vonásának tartható, leghíresebb rokonunktól, a rebellis Pálóczi Horváth Ádámtól (1760–1820) kezdve bányamérnökké lett dédapámon és jogász nagyapámon keresztül jól verselő édesapámig és újságíró György nagybátyámig, aki éveket töltött az ÁVH börtöneiben (13 hónapig abban a hiszemben, hogy halálra ítélik), majd az 1956-os forradalom egyik szellemi előkészítője lett, s az újabb halálos ítélet elől végül is Angliába távozott.
Gimnazista koromban Babits irodalomtörténete volt a szellemi vezetőm a világirodalmi tájékozódásban. Iskolai tananyagunk az 1950-es években ilyen szempontból szegényes volt, ezért feltettem magamban, hogy majd én írok egy jobb tankönyvet. Aztán egyre erősödő történelmi és művészettörténeti érdeklődésem miatt úgy határoztam, hogy mégsem a szépirodalmat választom szakmámnak, az olvasás hadd maradjon meg örök kedvtelésnek.
Érettségi után először nem jutottam be az egyetemre: ilyen rokonsággal tanárképzésre nem javasoltak. Két évvel később némi enyhülés következtében és egyik kedves tanárom ajánlásával mégis felvettek az ELTE történelem és régészet szakára. László Gyula professzor tanítványaként középkori régészetre szakosodtam, néhány év múlva nála doktoráltam a magyarországi kunok régészeti emlékeiről írott disszertációmmal.
Két évtizedes munka, számos szakmai publikáció előzte meg a Besenyők, kunok, jászok című, 1989-ben három nyelven megjelent könyvemet, amelynek igen jó visszhangja volt külföldön is. Később Iránban perzsa nyelven is kiadták, igaz, hogy illegálisan, de én örültem neki. 1985-ben a kiskunfélegyházi Kiskun Múzeumban Fazekas István néhai igazgató kezdeményezésére megrendeztem A kunok emléke Magyarországon című régészeti kiállítást – ez volt a világon az első önálló kiállítás ennek az egykori híres sztyeppei népnek a kultúrájáról. Érthető módon a kun városok közönségénél volt leginkább sikere, vándorkiállításként több kunsági város múzeumában is bemutatták.
A honfitársainkká lett kunok múltjának feltárását szívvel-lélekkel magamra vállaltam, bár ereimben tudomásom szerint nem csörgedezik kun vér. Szerencsére a Magyar Nemzeti Múzeum – 15 évig munkahelyem – támogatta ezt a kutatási programot. Ekkor kezdtem el azt a régészeti ásatást, amelyet legjelentősebb munkámnak tartok: egy kun lakosságú középkori falu, a Duna–Tisza közi Szentkirály feltárását, amelyet több mint húsz éven keresztül folytattam. Ez volt az 1980-as évek legjelentősebb késő középkori faluásatása Magyarországon, a lakóházakon kívül teljes gazdasági udvarokat tártunk fel számos, korábban ismeretlen típusú gazdasági épülettel, és az interdiszciplináris ásatási módszerek tekintetében, a természettudományos módszerek alkalmazásában is előrelépést hozott. A feltárt lakóházak a magyar népi építészet egyik legfontosabb típusának, az alföldi középmagyar háztípusnak a középkori előzményeit képviselik. 1996-ban a millecentenárium alkalmából az ásatás eredményeiről a házak hitelesen rekonstruált makettjeivel együtt időszaki kiállítást rendeztünk a Magyar Mezőgazdasági Múzeumban Élet egy középkori faluban címmel. Hat hónaposra terveztük, de a közönségsiker miatt nyolc évig állt fenn, mintegy hatszázezer látogató látta. Ennek a kiállításnak a legfontosabb részeit beépítettük a múzeum jelenlegi új, állandó kiállításába is.
A szentkirályi ásatásoknak a mai falu életében is jelentős szerep jutott. Amikor ugyanis a település 1952-ben tanyaközpontból önálló község lett, sok évszázados történelmi nevét a mesterségesen kreált Lászlófalvára változtatták, csak hogy a „szent” szócska ne szerepeljen benne. A hosszú ideig tartó ásatások során, az ősök sírjainak, hajlékainak és használati tárgyainak feltárása láttán azonban a helybeliek ráébredtek arra, hogy községüknek milyen jelentős a múltja. Így fogalmazódhatott meg az az igény, hogy visszakapják a Szentkirály nevet, amire 1987-ben került sor, a rendszerváltás előszeleként.
Az idők folyamán természetesen másutt is voltak ásatásaim: több középkori templomban, honfoglalás kori és Árpád-kori temetőben. A millennium előtti években a visegrádi királyi központ műemléki rekonstrukciós programjának keretében a királyi palota középkori gyümölcsöskertjének régészeti kutatását vezettem. Ez tekinthető Magyarországon az első szisztematikus régészeti feltárásnak, amelyet történeti kertben folytattak. Egy ilyen munkának sajátos módszerei vannak, hazai előzmények híján főként az angol régészet tapasztalataira támaszkodhattunk. Az alkalmazott környezetrégészeti módszerek segítségével eredményesen tudtuk megvizsgálni a kert talajrétegeit, megkerestük a botanikai és egyéb szerves maradványokat, és meghatároztuk a kert építésmódját, az udvari életben betöltött szerepét. Kutatási eredményeinkre épül a ma már látogatható Zsigmond- és Mátyás-kori kert műemléki rekonstrukciója.
A régészeti kutatás céljának nem a tárgyakat, leleteket, hanem az embert tekintem, eleink életébe megpróbálunk ezzel az aprólékos, hosszadalmas, sok nehézséggel járó, de szép munkával bepillantani. Amikor a régész feltár valamit, maga formálja meg tudományának forrásait a talajból, mint ahogy a szobrász kibontja a szobrot az anyagból, és felkészültségétől, pontosságától, tapasztalataitól függ, hogy ezek a tárgyi források megőrzik-e az összes lehetséges információt napvilágra kerülésük során.
Munkásságom elismeréseként 2009-ben kitüntettek a Schönvisner István-díjjal.
