NAPÚT 2010/10., 143–145. oldal
Tartalom
Komáromi Gabriella
irodalomtörténész
László Bandy
festőművész
Büky László
nyelvész (Nagykanizsa, 1941. október 7.)
Apám asztalosmester, édesanyám adminisztrátor volt. Minthogy apámnak egy barátjával közös, számos alkalmazottal dolgozó asztalosüzeme volt, amelyet persze államosítottak a kommunista uralom idején, így én „egyéb” származási bejegyzéssel kezdhettem és végeztem a humán tagozatú gimnáziumot szülővárosomban. Az 1956. évi forradalom után alaposan megrostálták a tanári kart, így a két költő tanár, Alaxa Ambrus és Hules Béla és mások börtönbe kerültek, illetőleg állásukat vesztették. Tanárunk volt Morvay Gyula, a Sarlós mozgalom neves személyisége is, aki prózát is írt; mindüket jegyezi az Új magyar irodalmi lexikon. Az akkor fiatal tanárok többsége később tisztes szakmai rangot szerzett.
A gimnáziumban leginkább az irodalom érdekelt, már elsős koromban (rossz) tárcanovellákat, majd verseket írtam a Zalai Hírlapba, később máshová is. Ördög Ferenc magyartanárom (aki a nyelvtudomány kandidátusa lett) ösztönzésére olaszt tanultam Raffaelli Rosina Rafaela (1893–1988) irgalmas nővérnél (aki a tanár volt a Ranolder Intézet államosításáig, és aki egyetemistaként ismerte Radnóti Miklóst, később Babitscsal, Szabó Lőrinccel és másokkal is volt kapcsolata; Illyés Gyulának például ő mutatott be 1967-ben). Sajnos a sebtében szerzett olasztudásom, úgy lehet, nem egyenlítette ki az „egyéb” származás bélyegét. Megjegyzem: 1960 januárjában a KISZ-be is beléptem, anélkül ugyancsak kevés volt az esély az egyetemre jutásra – ősszel azután kikoptam belőle –, viszont sikerült Korpavár–Palinban (Nagykanizsa mellett) egy részben osztatlan általános iskolában állást kapnom. Itt tanítottam tizennégy évig magyart, történelmet, oroszt és kémiát. Közben a pécsi tanárképzőn magyar–történelem, majd a szegedi bölcsészettudományi karon magyar szakon szereztem tanári oklevelet.
A nyelvészethez, pontosabban a stilisztikához voltaképpen a versírás vezetett el. A gimnáziumban óra alatt néhányan nemegyszer hexameterben leveleztünk (van, akivel néha ma is). Kitűnő osztálytársaim voltak: Salamon Konrád történész (az MTA doktora), Király István (PhD) kaposvári múzeumigazgató, Haba József (Magyar Szabványügyi Testület, főosztályvezető) és mind a többiek: matematikustól, kémikustól szülészorvoson és közgazdászon át zenetanár(nő)ig. Az érettségink ötvenedik évfordulóján egyöntetű volt a vélemény: életpályánk és munkavitelünk alapja-módja zömében a gimnáziumból ered. Osztálytársaimnak nyilván az egyetemi tanárok és az egyetemi élet is nevelője, alakítója volt, nekem ebben mint levelező hallgatónak nem volt részem.
A véletlen úgy hozta, hogy hárman is versíró süvölvények voltunk Nagykanizsáról a főiskolán, Pék Pállal és Takács Lászlóval a pécsi vonaton ismerkedtünk össze… Immár mindkettőjük szintén csak az Új magyar irodalmi lexikonból ismerhető. Kapcsolatunkról, illetőleg verseskönyveikről többször írtam, különféle okokból lettek ők is képesítés nélküli nevelők, idővel mindhárman egyetemet is végeztünk. Bizonyos mértékig hatottunk és hasonlítottunk egymásra, az előbbre jutás szándékában feltétlenül.
Még palini tanár koromban, 1972-ben előadást tartottam a magyar nyelvészek II. nemzetközi kongresszusán, 1974-ben pedig közölte első cikkemet a Magyar Nyelvőr. Ugyanebben az évben hívott meg tanársegédnek az akkor József Attila Tudományegyetem magyar nyelvészeti tanszékének vezetője. A budapesti egyetemen doktoráltam 1976-ban, a nyelvtudomány kandidátusa 1984-ben lettem, 2002-ben elnyertem az MTA doktora címet, s 2003-ban habilitáltam a Szegedi Egyetemen.
Az ún. szocializmus összeomlásakor kértek meg a magyar nyelvészeti tanszék vezetésére; tizenhat évig, 2006 közepéig dolgoztam ebben a tisztségben. Kétszer kaptam intézetvezetői megbízást, akkortájt hét tanszék: a két magyar irodalmi, a magyar nyelvészeti, a finnugor, az általános nyelvészeti, a néprajzi, valamint az összehasonlító irodalomtudományi alkotta az intézetet. Talán eredményemnek tekinthető, hogy a szegedi egyetemen a magyar nyelvészeti képzés általam kidolgozott tanrendje volt érvényben az eddig jószerével csak romlást hozó ún. bolognai rendszer bevezetéséig; hogy megindítottam a doktori képzést, hogy elindítottam két konferencia- és a hozzájuk tartozó kiadványsorozatot (A magyar nyelv leírásának újabb módszerei és A nyelvtörténeti kutatások újabb eredményei). A tanszéknek egy kivételével mindegyik jelenlegi oktatója hallgatóm volt, többségüket én vettem föl munkatársnak is, szakmai tevékenységükkel biztosítottnak látszik a tanszék jövője.
Saját munkáim legnagyobb része a stilisztika, a jelentéstan, a szövegnyelvészet, a nyelvművelés, a magyar nyelvtörténet területére tartozik, bár nem egy dolgozatom a diszciplínák határterületén van. Minden tudományágban a határterületek a legérdekesebbek – szokta mondani Károly Sándor (1920–1994), a kiváló nyelvtudós, akivel (és más, nemcsak nyelvész budapesti kollégákkal) sokszor volt (és van) szerencsém együtt utazni, minthogy nem lakom Szeged(é)ben, hetenként utazom oda Szentendréről, s a harminchat éves vonatozás ebben a tekintetben nem haszontalan. Persze az is igaz, hogy így dolgozva és ráadásul (mondhatni) kívülről jőve a szakmába, nyilván nem vagyok a stíluskutatóknak eléggé stíluskutató, a szövegnyelvészeknek eléggé szövegnyelvész és így tovább. Sőt: mivel némelykor szépirodalmi művekről is írok ismertetéseket és nyelvi ismeretterjesztő cikkeket is, az előbbi sor bővíthető.
Egy életpálya sem független a családi háttértől, mégis talán itt és most elég ennyi: 1972-ben házasodtam meg, feleségem Szabó Lilla földrajz–rajz szakos tanár. Egy gyermekünk van, Büky Lilla, aki klasszikusbalett-művész.
Visszatekintve végül is úgy látom, nemcsak hátránya volt annak, hogy harminchárom éves koromig egy falusi általános iskolai tanári munkája mellett egy vidéki kisvárosban éltem. Lassan, akkortájt magam előtt is rejtve alakult ki bennem afféle késztetés, mint amilyenről Ady Endre írt: „De, jaj, nem tudok így maradni, | Szeretném magam megmutatni, | Hogy látva lássanak, | Hogy látva lássanak.” Azokon a költői nyelvre vonatkozó kutatásokon, amelyeket folytattam, bizonyos mértékig nyilván gondolkodásmódomnak lenyomata is rajta van a mellett a nyelvészetileg föltárható és igazolható rend és rendszer mellett, amely a költői nyelvhasználat sajátja. Ez talán azért van így – ha valóban így van –, mert a tudományos pályán és a kutatásban egyedül kellett boldogulnom – nem lévén senki tanítványa, nem lévén semelyik ún. iskola tagja, és nem lévén a rendszerváltozásig uralkodó párt tagja, aminek finom hatását immár nem érdemes taglalni. Tanulmányaimban bizonyára ez a lenyomat kevésbé értékes és időtálló, de szeretném hinni, hogy így is bizonyítja: a nyelvi jelenségek és csakis a nyelvi jelenségek kérdése volt az úr, s a kutatás csak cifra szolga…
