NAPÚT 2010/10., 127–129. oldal
Tartalom
Bolberitz Pál
teológus, filozófus
Bráda Tibor
festőművész
Szántó Erika
filmrendező, író, dramaturg (Budapest, 1941. szeptember 17.)
Nem számolom az éveimet. Néha azonban a fogyatkozó feladatok, kihívások figyelmeztetnek rá. Évtizedekig rohamléptekben éltem, teljesítménykényszertől hajtva. Televíziós dramaturgként filmes és rendezői pályát építettem, olyat, amilyet. De mindig többet, „igazibb” sikert akartam. Aztán több mint egy évtized következett Kaliforniában, ahol az itthoni teljesítmény hirtelen összement a mosásban. Nem jelentett semmit. Újra kellett építeni azt, amit a legnehezebb: önmagamat. S amíg nem beszéltem jól a nyelvet, meg kellett tanulnom, hogy szavak nélkül is van önkifejezés. Végül a San Francisco State University film tanszékén tanítottam, aztán színházban kezdtem rendezni. Hiába, a teljesítmény kényszere velem jött az óceánon túlra is… A fontossági sorrend azonban mégiscsak véglegesen megváltozott. Próbáltam megtudni, valójában ki vagyok…
Sartre szerint minden ember a gyerekkora. Az én emlékezetem később kezdődik, mint normális, de a háborús évek nem voltak normálisak. Védekezésül talán, de egyetlen emlékem sincs bombázásról, bujkálásról, gettóról. Filmrendezőként néztem farkasszemet a korral, amelyben éltem, de nincsenek képeim róla. Meg kellett teremtenem.
Az én gyerekkori emlékeim a háború utáni években kezdődnek. Elmondok hát erről egy történetet.
Harminchárom kockakő a kertkapuig… Pontosan tudom, százszor is megszámoltam, mert már tudok számolni és ismerem a betűket. A kertkapuig, oda és vissza a házig, sokszor megteszem az utat. Délután, amikor a nap már lejjebb száll az oldalsó kerítés mellett, ahonnan a szomszéd kertbe látni, egy másik fakerítésig, aztán azon is túlra, ahol egy poros mellékutca kanyarog, amelyen fel-alá karikáznak azok a környékbeli gyerekek, akiknek a háború után megmaradt a biciklijük. Ez az a kerítés, a távoli, ahonnan apám munkaszolgálatos bajtársai integettek, amikor kétévesen a gangról a magasba emelt és felmutatott nekik. Ez a fénykép is ott van a fényes, barnára pácolt fadobozban, anyám kincsei között. Apám megsárgult és gyűrött utolsó levelezőlapjai mellett. Tíz évvel később érezni vélem a keze szorítását a derekamon, ahogy felkap és magasba emel. Nem tudom eldönteni, hogy anyám szavai és a régi fénykép színesedett a magam emlékévé, vagy valóban emlékezem… Húsz év múlva, amikor Szabó István Apa című filmjét nézem a moziban, megértettem, hogy az én apa nélküli nemzedékem hasonló képeket hív elő egy közös filmszalagról.
A kockaköveket azért számolom meg újra, mert sikerrel kell eljutnom a kockaköveken ugrándozva a kertkapuig, és nem is akárhogy, hanem a magam által szabott szigorú, bár kissé kusza szabályok pontos betartása mellett. A szabályok mindig változnak, aszerint hogy mint gondolom el magamban, csak az nem változik, hogy nekem be kell tartanom őket. Néha minden második kockára lépek csak, máskor minden harmadikra, néha gonosz vagyok magamhoz és a kettő kombinációját rovom ki, mielőtt elindulok. Ha nem vétem el, meg vagyok mentve. Akkor hamarosan megjön az anyám. Kék virágos kartonruhában vagy a mindig frissen vasalt fehér blúzban és az egyetlen szürke szoknyájában feltűnik majd az út másik oldalán, ahol az ipari vágányok futnak és vonatokat tolatnak liszttel a malomból, amely nemrég még orosz laktanya volt, és ahonnan mosnivalót hoztak nekünk a katonák (a fizetség: kenyér). A vonatok néha üresen állnak és nem mozdulnak. Nincs őrölnivaló.
Nem tévedhetek, mert akkor isten megbüntet, és anyám egy napon nem jön haza a gyárból. Ugyanúgy eltűnik az életemből, mint az apám. A gyár az a hely, ahol eltűnnek az emberek. Apám is a téglagyárba ment, és soha többé vissza se jött. Gyűlölöm a gyárat, gyűlölöm, hogy minden reggel elmegy az anyám, és semmi sem marad utána, csak az egész napi várakozás.
A szomszéd udvar innen gondozottnak látszik, virágágyások szabdalják fel, hinta lóg egy vastag faágról, szőlőlevéllel befuttatott lugas, és a kerítés oldalához tapadva egy kerti ház.
És Évike. Évike még a hintánál is jobban vonz. Játszani szeretnék vele, ő is velem, hiszen épp egyforma magasak vagyunk, s ha ágaskodunk, elérjük egymás nyújtózkodó tenyerét a kerítés felett. Órákig állunk a szálkás fakerítéshez tapadva, aztán vagy az ő két öreg nagynénje kezd kiabálni, vagy az én nagyanyám. A felnőttek nem engednek minket együtt játszani. De amikor senki nem néz oda, mi már megint ott ágaskodunk a kerítéshez lapulva. Évike titkokat súg nekem a kerítés lécei között. Arról, hogy azért nem játszhat velem, mert mi istentelenek vagyunk. A nagyanyám néha azt kiabálja, hogy a két nagynéni gonosz, mert nem segített akkor… hanem azt mondták a sarki fűszeresnek, hogy ki kellene írnia, hogy zsidókat és kutyákat nem szolgál ki. Már tudom, hogy az „akkor” a háborút jelenti, de fogalmam sincs, mitől lesz valaki istenes vagy istentelen. Csak azt tudom, hogy Évikével jó játszani, és olyankor nem félek, hogy nem jön haza az anyám. Évike azt is elárulja nekem, hogy a kerti házban lakik a jóisten. Nem is bánja, ha valamelyik nagynéni büntetésből bezárja oda, mert olyankor ő a jóistennel találkozik, s ha szépen imádkozik hozzá, lehozza az ő anyukáját és apukáját a mennyországból, és ők szépen együtt vannak újra. Nem hiszem el. A nagyanyám megmondta nekem, hogy Évike szülei meghaltak egy bombatámadásban. Aki meghal, az eltűnik, mint az apám, és soha többé nem jön vissza. Évike csak mosolyog. Isten azt csinál, amit akar. Isten jóságos és mindenható. Mondom neki, akkor nézzünk farkasszemet. Ha nem pislog… akkor talán nem hazudik. Évike rezzenetlenül állja a tekintetemet és gőgösen elvonul a kerti házba, pedig nincs is büntetésben. Én nem tudok mozdulni, csak állok a kerítés mellett és nézem, amint csikorogva becsukódik mögötte a nagy faajtó. Bement a házba, ahol a jóisten lakik, aki az tesz, amit akar. Akkor az apámat is visszahozhatja, ha szépen megkérem rá. És akkor az se számít, hogy halott. Még aznap délután kiloptam a kisbaltát a szennyesláda alól. Tudtam, hogy a kert végében a kerítés néhány deszkája mozog. Már máskor is gondoltam rá, hogy talán átmehetnék Évikéhez játszani. De nem mertem. Most azonban a jóistennel van beszédem, hát összeszedtem magam. Ha lehozom a mennyekből az apámat, anyám majd megbocsát. A kerítéshez gázoltam a gazon át. Megragadtam a kiszemelt korhadt léceket. Mozogtak, de nem engedtek a feszítésnek. Felemeltem a kisbaltát, és teljes erőmből lesújtottam. A léc megmozdult, de nem dőlt ki. Újra és újra nekiveselkedtem. Izzadtam, és annyira szorítottam a balta nyelét, hogy törte a tenyeremet, de nem bántam. Újra és újra… Nem tudom, meddig birkóztam a deszkákkal, de végül akkora volt a rés, hogy valahogy átpréseltem magam.
Ott álltam az idegen kertben. Olyan csend vett körül, hogy hallottam, ahogy a bogarak araszolnak a fűben. Nem mozdultam. Nem volt semmiféle más hang. A nagynénik és Évike délutáni álmukat aludták. Lassan elindultam a kerti ház felé. Nehéznek éreztem a lábaimat, hányinger környékezett, mint amikor kukoricamálét erőltettek belém. De amikor odaértem az ajtóhoz, hirtelen megnyugodtam. Nemsokára beszélhetek a jóistennel, és majd újra magasba emel az apám örömében, ha meglát. Talán nem is kell visszamennie többé a mennyországba, és anyám sem megy majd reggelenként a gyárba. Az ajtó könnyedén engedett. Az első mozdulatra. Nem is csikorgott. Simán feltárult. Almaillat csapott az orromba. Odabent homály volt, csak a porszemek táncoltak az ajtónyílásból bejövő fényben. Körülnéztem. Kerestem a jóistent, hogy beszéljek vele. Kész voltam térdre borulni, ahogy Évike mutatta, és szépen összekulcsolni a kezem. De csak alma volt mindenütt, nagy, fonott kosarakban és a földre leterített ponyván is. Vártam egy kicsit, hátha történik valami, hátha csak bújócskázik velem. De a ház üres volt.
És üres is maradt.
