NAPÚT 2010/10., 124–125. oldal
Tartalom
Surján László
orvos, képviselő
Bolberitz Pál
teológus, filozófus
Csíkszentmihályi Péter
belsőépítész, formatervező (Budapest, 1941. szeptember 11.)
Önmagunkról írni meglehetősen nehéz. Hiszen az életrajzok nyilvánosak, minek ismételni, a visszatekintés olyan, mint egy nekrológ, a bölcselkedés még korai.
Úgy gondolom, hogy hetven év távlatában nem az a lényeges, ami velünk dokumentatíve történt. Inkább azok az aprócska mozzanatok lehetnek érdekesek, amelyeket sehova sem kellett még leírni, senki nem kérdezte, és magunk is amolyan belső titokként tartogatjuk, bedobozolva. Ezek a „nyomok”, melyeket mások, mások munkái hagynak bennünk, melyek katartikus erővel befolyásolják az elkövetkező történéseinket.
Így hatott például rám, tizenöt évesen, az Architecture d’ aujourd’ hui egy különszáma Le Corbusier munkáiról. Véletlenül került hozzám, Kaldor Jacqueline emigrált madista művész hagyatéka volt, dedikálva, egy teljes oldalon, melyben a szerző-építész kifejtette, hogy miért képtelen dedikálni. Valahogy így kezdődött, ha jól emlékezem – s a franciát is csak kapisgáltam, tehát keveset értettem –: Je ne sa’ pa, parsque Je son un idiot… Ez roppantmód imponált. S ezután képekben láthattam a nekem ismeretlen építész munkáit, épületeket, festményeket, rajzokat, szobrokat. Egy új világ nyílt meg, a „tér”. Mindez 1956-ban.
És még, a Kaldor házaspár otthona: addig sosem látott egyszerűség, melegség, közvetlenség. A tér és a tárgyak. Egységes, teljes, barátságos és működő otthon.
Hát így lettem belsőépítész. Erről persze nem tud sem Le Corbusier, sem Kaldor Tamás és Jacqueline. Pedig… ha tudnák…
– vagy hallgatóként, három szobrásztanár egyénisége: a középiskolában Somogyi József, a főiskolán Borsos Miklós, majd Megyeri Barna. Tisztelem hitvallásukat és azt, ahogyan a felfedezés örömét képesek voltak átadni tanítványaiknak.
– vagy Szrogh György építész, aki nemcsak tanárom és tanszékvezetőm volt mintegy húsz éven át, hanem a második apám. És sokunk számára meghatározó apa.
A véletlenek úgy hozták, hogy szinte folyamatosan a művészeti felsőoktatásban dolgoztam, és dolgozom ma is. Pár év kivételével. De ezeket az éveket sem tudom más minőséggel jellemezni, hiszen a tervezőműtermek kollektívái éppúgy a tanulásról, az építészeti tervezésről szóltak, mint az egyetemi évek.
Egyetemeken élni le az alkotó éveket jó is, meg nem is. Jó, mert az oktatásban az alkotás hallgatói feladatokon keresztül ölt testet, s ez mindenkor új szakmai és emberi kihívás. Nem jó, mert a saját alkotói ambíciók felszívódnak az átadás örömében.
A történelmi korszakok között nem tudok különbséget tenni. Mindegyikben emberek, emberi tulajdonságok működnek. Mindegyikben lehetünk boldogok és boldogtalanok. Valamennyi rendszer kitermeli magában a jót és a rosszat. Mindegyikben meg kell találni a tisztességes cselekvési területet. Vagyis számomra nem meghatározó, hogy melyik rendszerben élek.
Viszont meghatározó, hogy itt élek. Nem kívánkozom máshova.
Ma úgy gondolom, nem utazva kell látnunk a szépet, hanem saját környezetünket kell azzá tennünk.
Sok embert – nemcsak szakmai vonatkozásban – tisztelek. Az elismertség relatív fogalom. Az általam elismertek általában nem elismertek. De nyomot hagynak.
Az ökológiai nyomhagyás számítására ma már rafinált módszereket dolgoztak ki. Nem kívánom, hogy a lelki lábnyomhagyás valaha is követhető legyen. Pedig mindannyian hagyunk lábnyomot. Ki ilyet, ki olyat, ki mélyet, ki felszíneset, ki keveset, ki többet, bejárt vagy járatlan utakon.
Nem nézek hátra.
