NAPÚT 2010/10., 123–124. oldal
Tartalom
Babarczy László
rendező
Csíkszentmihályi Péter
belsőépítész, formatervező
Surján László
orvos, képviselő (Kolozsvár – ma: Románia –, 1941. szeptember 7.)
Azt a hetvenedik évet még meg kell élni, nem iszunk előre a medve bőrére. De mit is látok majd, ha odaérek?
Életem hármas tagolódású. A gyermek- s ifjúkorom meghatározói a szüleim s az iskolám. Orvos szülők gyermekeként a mások szolgálata, a tudás és a kutatás tisztelete, az irodalom, azon belül a versek szeretete, magyarságom fontossága, a pénz és vagyon eszközjellege, mondhatni másodlagossága, helyettük az örök értékek valósága, az Úristenbe kapaszkodó élet igénye került a tarisznyámba. E képzeletbeli tarisznya tartalmát a piarista rend nagyon is valós kincsekkel tömte meg. Talán a legjobb, ha neveket sorolok: Előd István, Sík Sándor, Medvigy Mihály, Kovács Mihály, Lukács László, Jelenits István. Az egyetemen pedig Csaba György, Bodoky Márta – a legnagyobb mértékben ők hatottak rám ebben a diplomám megszerzéséig tartó korszakban.
Ezután, 1969-től, a második szakasz. Orvosi diplomával a zsebemben egy újabb pályaválasztás: gyógyítómunka vagy kutatás? Nem tudván dönteni, a patológiában láttam megtarthatónak mindkettőből valamit. Erről a szakmáról a nagyközönség nem sokat tud, s ha igen, többnyire torz képe van. Jelentősége messze túlmutat a halottak boncolásán, a gyógyítómunka ellenőrzésén. Nem tagadva ezek fontosságát hitet teszek a kórszövettani diagnosztika szépsége és jelentősége mellett. A mikroszkópi képet figyelő és értékelő orvos munkája meghatározó a beteg sorsára nézvést. A műtőasztalon fekvő beteg nem is tudja, hogy további életét a műtőn kívül lázas munkát végző kis csapat befolyásolja a legnagyobb mértékben. Ott, a mikroszkóp mellett dől el, hogy meg lehet-e menteni például egy asszony mellét, hogy milyen nagy vagy épp kicsiny beavatkozásra van szükség. A dallamot a sebész játssza, de a kottát a kórszövettanász írja.
Időm nagy részét a kutatás foglalta le, de ezeket az éveket is átszőtte a tanítás. Okítottam medikusokat, orvosokat, ápolónőket, asszisztensnőket, szociális munkásokat, pedagógusokat és még általános iskolásokat is. Tanítottam szövettant, patológiát, anatómiát, elektronmikroszkópiát, immun-hisztokémiát, etikát és igen, még hittant is a plébániánkon. Közben megvédtem kandidátusi disszertációmat, egyetemi docens lettem, készültem az akkoriban nagydoktorinak nevezett fokozatra. Szép évek voltak.
Ekkor csapott meg a rendszerváltozás szele, előbb a Nagycsaládosok Országos Egyesületének alapító tagja, egyik elnökhelyettese lettem, majd a Kereszténydemokrata Néppárt történetének első minisztere s a párt elnöke. Életemnek az 1990 utáni szakasza a nyilvánosság előtt zajlott, nem kell a szót fecsérelni rá. Kiemelem azért az 1998–2004 közötti éveket, hogy elmondjam, politikai munkám legszebb részének nem a Népjóléti Minisztérium irányítását tartom, hanem ezt a hat évet, amikor Szécsény képviselőjeként megtapasztaltam az emberek háláját, barátságát és szeretetét. Hogy mindezt végig tudtam csinálni, annak tizenhárom titka van – egy feleség, három gyerek, kilenc unoka – és sok segítője: csodálatos munkatársak pályám minden állomásán.
Furcsa volt eleget tenni a felkérésnek és mondani valamit a mögöttem lévő évekről. Gondolataim ugyanis előre irányulnak, részben az örök távlatokra, de azokra a földi feladatokra is, amelyekhez, méltatlanul bár, de remélem az Úristen segítségét. Egy olyan Kárpát-medencét látok magam előtt, amelynek népei ismerik, segítik és szeretik egymást. Utópia? Lehet. De tudom: nincs más út. Ahogy azt is ki kell mondani: Európa számára sincs más esély, mint a kereszténységhez való visszatérés.
