NAPÚT 2010/10., 120–121. oldal
Tartalom
Ács Jenő
költő, újságíró
Babarczy László
rendező
Medgyasszay László
állatorvos (Mór, 1941. augusztus 29.)
„…nem azé, aki akarja,
sem nem azé, aki fut,
hanem a könyörülő
Istené…”
(Róm. 9,16)
Hetven év – hetven sor. Diákkoromban még úgy gondoltam volna, hogy tizenéves életem hetven nagyregényben sem lenne elmondható. Most az jutott eszembe, hogy a hetven évhez nem kell hetven sor, hanem csak annyit írok: születtem, élek.
Ez mégiscsak hálátlanság lenne a Jóisten és mindazok tekintetében, akik társaim voltak a hetven év alatt, így kicsit tovább írom a sorokat.
Mór mellett, Árkipusztán születtem. Gyermekkorom és hetven évem a Dunántúlon telt. Azt a „regényes” életet éltem, ami Magyarországon, de talán egész Közép-Európában oly sok milliónak „megadatott”: osztályidegen lét, államosítás, utána nélkülözés, heten egy szobában, ’56, utána Ausztria és vissza, továbbtanulás bölcsész helyett dízelmozdony-lakatosként. A diákéveim Magyarország történelmének egyik legsötétebb időszakára estek, de azért emlékszem, számtalan napomat tették derűssé a diákszínpadi előadások, azok a jó emberek, akik körülvettek, a tanáraim, és persze boldogság volt akkor, amikor végre együtt lakhatott a család.
Aztán diplomát szereztem, állatorvosként dolgoztam, családot alapítottam. Az irodalom szeretete megmaradt, de apám tanácsára politikamentes pályát választottam, amit aztán meg is szerettem és műveltem is egészen 1990-ig, amikor országgyűlési képviselő lettem. Egyre gyakrabban gondoltam édesapámra és apai nagyapámra. Apámra azért, mert az ajánlása ellenére mégiscsak a közéletbe keveredtem. Azt reméltem és remélem, hogy a falugazdász-hálózattal vagy a termőföld érdekében végzett munkámmal ő is – mint egykori gazda – elégedett lenne. Református püspök nagyapám lelkészként, költőként, irodalomszervezőként aktív közéletet élt, és ismert volt, hogy nemcsak együtt érzett a rászorulókkal, de tett is értük. Azt remélem, hogy az ő szigorú elvárásainak is megfeleltem azzal, hogy olyan kezdeményezéseket sikerült indítani, felkarolni, mint a Kultúrával a Nyugat Kapujában Fesztivál, a Medgyasszay Vince Nyugdíjas Alap vagy a Bursa Hungarica-ösztöndíj. Velük együtt lehetek büszke fiaimra, unokáimra, családomra.
Ha kudarcok, tragédiák értek, szükség volt az erőre, hogy felálljak. Fontos volt az is, hogy ne váljak a sikerektől elbizakodottá. Mindehhez az erőt, azt hiszem, családomtól, iskoláimtól, reformátusságunktól kaptam, és erre hetven évem alatt mindig számíthattam, abból mindig megújulhattam.
Most úgy tűnik, hogy ez a majd hetven év gyorsan elrepült. Gyerekként bizony azt gondoltam, hogy aki hetvenéves, az már aggastyán, de most nem érzem ennek a hosszú időnek a súlyát. Talán azért érzem ezt a könnyűséget, mert a terheimet le tudtam tenni. Nem cipelem azokat az érdemrendeket sem, amelyeket kaptam vagy éppen néha magamban magam adományoztam magamnak. A terheimen könnyítettem, mert a tragédiáimmal, az ellenségeimmel, amennyire tudtam, megbékéltem. Arra is rájöttem, hogy az érdemeim sem csak a magam érdemei, sőt nem érdemek, hanem csak a kötelesség teljesítése, csak a kapott „talentumok” hasznosítása. Ezért is idézem mottómként mindig, hogy „…?nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” Ezért elég is csak annyi, hogy: születtem, élek. És még maradt itt néhány sorom…
(Lejegyezte: Zsumbera Árpád)