NAPÚT 2010/10., 119–120. oldal
Tartalom
Kopcsik Lajos
mestercukrász
Medgyasszay László
állatorvos
Ács Jenő
költő, újságíró (Konyár, 1941. augusztus 26.)
Amióta élek, csak a költeményeket szeretem, a vers az, amely elbűvöl, fogságba veri vérem: lehet-é Ányos Pál két sorától szabadulni: „Hallom barczogását a bús kísértésnek, szerelmes hívását a mészárló késnek!”
Az ilyen idézetekből köteteket lehetne megtölteni. És fölvetődik, miért és hogyan keletkezik a költészet? Számomra természetes, hogy nem emberi, hanem égi eredetű. Mi, emberek csak eszközök vagyunk a sors, az Isten, az istenek, az égi és földi szellemek „kezében”. A költészet: életzamat. Párlat és sűrítmény egyszerre. Mindaz megvan benne, ami az embert képzelettel meggazdagítja. És ez állandóan változik, hol alkony, hol naptámadat. Nekem a költészet: képzelet-értelem! Egyszerre pontos és indázó. Rügy és rózsa, bimbó és mag, szárny és röpt. Fény és homályló sáv. Test és árnyék, naptámadat és napszentülés.
És a különös, feledhetetlen belső hang, amely tisztán, érthetően mondja a költeményt, az első sortól az utolsóig. Ki tudja, honnan érkezik ez: ütem, rím, hangzás mintha álomban történne. De itt az ébredés: elragadtatás. Az ilyen pillanatok adnak némi kárpótlást a költőnek, akit a sors, az ég azzal vert vagy áldott meg, hogy verset, költeményt írjon. De tünékeny ez az ideg- vagy szellemlobbanat, mert utána rögvest érkezik a kétely, a kétség, a szorongás, a reszketés némasága.
A költőben semmi nem állandó, csak a bizonytalanság: ha elkészül a vers, s talán kedvére való, máris ott az újabb rém, hogy lehet, ez az utolsó vers, hogy soha többé nem lesz sem erő, sem képzelet, sem elszánt akarat, hogy újabb szülessék.
Érdemes? Megéri-e, hogy folyton nekifeszüljön az újabb és újabb erőfeszítésnek? Többek között azért, mert költészetünkben – szerencsére – nagyon sok a remekmű, a kiváló költemény.
Aztán a megnyugvás, úgy fogadni bármit, mint ajándékot vagy mint kegyet, azaz nem tenni mást: írni.
Persze az írásnál jobb az olvasás, kézügyben ott vannak a könyvek, a magyar remekművek és a külhoniak, és mindkettőben élvezhetni az anyanyelv csodáját, az erőt, a hajlékonyságot és a pazar szó leleményeit, rejtett és nyílt képzettársításait, amelyek okok az örömre, arra, hogy nappír lepje el orcánkat, az a fény, amely minden költő végső vágya, hiszen ez nem más, mint maga a teremtés. Vagyis: lett az, ami nem volt.
A láthatatlanból egy új szóvilágot teremteni, amely már csak az övé, nem lehet összetéveszteni sem az elődökkel, sem az utódokkal. És ehhez adódik rejtve a „becsvágy párducza”, amely mindig ott szökdel belül, karcsú és arányos termete, izmainak pompás tökélye örökké friss élmény, s a benső szemnek örök káprázat.
S nem szóltunk még a valóságos térről és időről, hiszen a költőnek vannak szülei, felesége, gyerekei és unokái, sőt, ha az égiek úgy akarják: dédunokái. S így a családban kell megvalósítani azt, amiért, ő így hiszi, megszületett!
A család, az a köznapi, emberi közeg, amely élteti az életet. A mindennapok tapasztalata mélyen emberi. Mi más ez, mint munka, kötelesség, becsület; a jellem szilárd alapzata. Erre épül föl a költészet, ha ez nincs, akkor szétesik, mint homokra épített ház. A jellem az, ami sugárzik, és fénye beragyogja a költőt és költészetét. A jellem az, amely ellenáll az időnek, márványnál keményebben.
És a megélt élet buzogtatja a versben a sorokat, s versbőséget teremt, frisset és ütemzőt, mint a tenger, soha nem nyugszik meg, érzékeny, s egy szellő rebbenése is láthatóvá teszi. A külső és belső szem állandóan figyel, rögzít és felmutat; nem más ez, mint előtermés, amelyből majd megláthatjuk a verskalászt, benne a szómagvakkal. Az életcsoda hordozóival.
