NAPÚT 2010/10., 84–86. oldal
Tartalom
Horváth Alice
építészmérnök, építészettörténész
Mesterházi Márton
dramaturg
Horváth György
művészettörténész (Debrecen, 1941. július 7.)
Nem hiszek a magántörténelemben és az oral historyként előadott – interpretált – valóságban. Csak a tények számítanak. Lássuk tehát ezeket!
Családi állapotom: nős; feleségem Horváth Györgyné, szül. Hardi Emília nyugdíjas pedagógus, szociológus. Gyermekeink: Miklós és Annamária.
Tanulmányaim: általános iskolai tanulmányok (Kehida – 1947–1948-ban „római katolikus elemi népiskola”, 1948–1955-ben „állami általános iskola”), majd gimnáziumi érettségi (Zalaegerszeg, Zrínyi Miklós Gimnázium, 1959) után az Eötvös Loránd Tudományegyetemre jártam (1960-tól 1965-ig, művészettörténet és történelem szakra). Diplomám tanúsága szerint művészettörténész és történelem szakos középiskolai tanár vagyok.
Munkahelyeim: 1965. július 1-jétől 1980. június 30-ig a Magyar Nemzet belső munkatársa, képzőművészeti szakírója voltam. 1980. július 1-jétől 1987 december 31-ig a Művelődési Minisztérium képzőművészeti osztályát vezettem. 1988. január 1-jétől 2009. május 31-ig a a Magyar Nemzeti Galéria általános főigazgató-helyetteseként dolgoztam. 2009. június 1-jétől 2010. november 30-ig főmuzeológusként dolgoztam Magyar Nemzeti Galériában.
Szakmai tevékenységem: Érdeklődésemet egyetemista korom óta a XX. századi s ezen belül döntő súllyal az élő, a kortárs képzőművészet kötötte le. Munkahelyeimet mindig úgy törekedtem megválasztani, hogy ottani tennivalóim egybeessenek ezzel az időbeli és szakmabeli szegmenssel. Szakmai elismerések, kitüntetések: 1980-ban Munkácsy-díjat, 2007-ben Móra Ferenc-díjat kaptam.
Pályám kezdetén, újságíróként, művészeti kritikusként a művészek és az alkotások minél alaposabb megismerését és elemzését, majd a lehető leghitelesebb megismertetését és népszerűsítését tartottam hivatásomnak. Ebben az időszakban majdnem minden kiállítást és új köztéri művet megnéztem, számtalan műteremben jártam, rengeteget olvastam és írtam – publikációim számosabbik fele (ezernyi újságcikk mellett tanulmányok és könyvek) ebben az időben látott napvilágot. A művészet és az alkotómunka megismerésében és interpretálásában elsősorban a képzőművészeti műfajok – a festészet, a grafika, a szobrászat – vonzottak. Korlátot azonban nem szívesen vontam magam köré: örömmel ismerkedtem meg más műfajokkal is – az építészettől a kerámiáig, a művészi fotográfiától a tipográfiáig és a nyomtatástörténetig sok dolog foglalkoztatott. Írtam is róluk, ha alkalom adódott. Sőt a nyomdászatot – a lap alkalmi tördelőszerkesztőjeként – „testközelből” és nagy örömmel meg is tapasztaltam.
A következő életszakaszban, amikor meghívást kaptam a Művelődési Minisztérium képzőművészeti osztályának vezetésére, a szervezés felé fordult az érdeklődésem. A Művelődési Minisztériumban a képzőművészeti osztály feladatai közül kezdetben a terület igazgatásának teljes átszervezésén volt a hangsúly. Ez az új jogszabályok szakmai hátterének kialakítását, majd ennek hivatalos elfogadása után a joganyag (törvényerejű rendelet, minisztertanácsi rendelet, több miniszteri rendelet és számos új szabályzat) megfogalmazását, belső, majd külső – államigazgatási – egyeztetését, végül ezek bevezetését jelentette. Munkámat – visszatekintve – nem érzem haszon nélkül valónak. Eredményeként sikerült kiiktatni a hivatalokat és az államigazgatási határozatokat a művészet és a művészek életéből, végre megalakítani egy csomó alkotóközösséget. Ezek a közigazgatási és szervezési feladatok természetesen alaposan igénybe vették az időmet, az időhiány pedig visszafogta a publikációs tevékenységemet. „Szenvedélyeim” egy részét: a kiállításra járást, a műtermi látogatást, az olvasást megtartottam – közleményeim számát azonban visszafogtam. A nyolcvanas évek közepétől már csak a „működtetés” volt a dolgom. Ezt azonban kevésnek gondoltam, s ezért új feladatot kerestem, és találtam – a Magyar Nemzeti Galériában.
A Magyar Nemzeti Galériában huszonegy éven át a „második ember” szerepét töltöttem be. Az MNG szervezeti és működési szabályzata szerint munkaköröm a főigazgató szükség szerinti helyettesítése, feladatainak alkalmi vagy tartós átvétele volt. Ezenfelül állandó teendőim közé tartozott a Magyar Nemzeti Galéria munkájában a „teljes körű szabályszerűség és a jogszerűség” biztosítása, a szabályzatok megalkotása és betartásuk ellenőrzése, a szervezési ügyek és a szolgáltatások irányítása. Kivettem részemet a múzeum szakmai feladataiból és azok irányításából is, például a kiállítások szervezéséből és rendezéséből, a műtárgybeszerzés ügyeiből, továbbá irányítottam a művek kölcsönadásával és kölcsönvételével összefüggő feladatokat, a könyvtár és a dokumentumtár tevékenységét, szerveztem külkapcsolatainkat. Közben újra írni kezdtem. Könyveim állandó szerzőtársa Borsos Mihály fotográfus. Közös munkáinkat, több más közt az Expositio címmel kiadott művészportré-köteteket és a Magyarország rejtett kincsei című országjáró „műemlékes” könyvet mind a ketten egyforma örömmel valljuk a magunkénak.
Főmuzeológusként kevesebb lett a terhem, többet foglalkozhattam tehát kutatással.
E téren több dolog is foglalkoztat. Témáim a mesterek és tanítványok viszonyrendszerében a tudás átadásának és meghaladásának rítusaitól az általam kutatott életművek, korszakok és tendenciák folyamatainak felderítésén át a művészet javát szolgáló – vagy kárát okozó – intézményrendszer működésének forrásos feltárásáig terjednek.
Mostanában az 1952-ben alapított, majd a kilencvenes évek elején megszüntetett Képzőművészeti Alap (később Művészeti Alap), illetve – szélesebb összefüggésben – a művészeti élet finanszírozására szolgáló források és intézmények történetének, sorsának feltárásán, továbbá – részben ezzel összefüggésben – egy, a „közületi megbízások” alapján született művészeti alkotásokról és azok állapotáról készülő adatbázis összeállításán dolgozom.
