NAPÚT 2010/10., 82–84. oldal
Tartalom
Kovács P. József
televíziós bemondó, előadóművész
Horváth György
művészettörténész
Horváth Alice
építészmérnök, építészettörténész (Újpest, 1941. július 5.)
Férjével, dr. Bereczky Lászlóval |
Anyám az első világháborút is megjárt újpesti hentesmester lánya volt, maga is hentesmester Újpesten. Családjával, sok munkával, polgári életet éltek. Mindent elvesztettek 1949 után.
Szüleimnek – anélkül hogy ezt valaha kimondták volna – soha nem volt olyan célja, olyan cselekedete, amit nem a családban gondolkodva, gyermekeikért dolgozva és küzdve valósítottak volna meg. És egyszerű ember létükre soha, a legnehezebb időkben sem, egyszer sem, szenvedéseik és félelmeik közepette sem egyetlen trágár vagy közönséges szó nem hagyta el az ajkukat.
Általános iskolai tanulmányaimat az újpesti Viola Utcai Általános Iskolában végeztem. Tanítóim, tanáraim és szüleim között semmilyen „ideológiai ellentét” nem volt. Hatalmas hazugság az, amit ma hallhatunk egyesektől, hogy „a kettős nevelés veszélye miatt szüleik nem mondták el az igazságot”. Akik erre hivatkoznak, azok szülei bolsevikok és ezért kiváltságos múltjukat, a hazugságnak a családokba való mérgező leszivárgását akarják mentegetni vagy letagadni. Gyerekfejjel pontosan tudtuk, mit kell teljesíteni, és a légkörből lehetett érezni azt, hogy az iskola tanáraink számára is egyfajta menedék volt.
1956 fényes napjaiban már gimnazista voltam. Mindig józanul gondolkodó szüleim – sok más emberrel együtt – azt remélték, hogy az oroszok kivonulnak Magyarországról, hiszen alig egy évvel azelőtt elhagyták Ausztriát. Egy hétig tartott a remény, a lánctalpak soha nem felejthető dübörgése széttaposta ezt is. Ekkor már gimnazista voltam. Valamilyen rejtélyes okból az orosz tankok az újpesti Könyves Kálmán Fiúgimnáziumot és iskolámat, a vele szemközt lévő Kanizsay Dorottya leánygimnáziumot is porrá lőtték, csodának számított, hogy néhány hónapig a félelmetes hírű újpesti pártbizottság (egyébként banknak épült) épületébe jártunk iskolába.
Az 1956-os csodának hamar vége lett. Emlékszem a kenyérért sorban állók hosszú soraira, a legéppuskázott, vérző áldozatokra, amint a lovas kocsi platóján sírva és jajgatva fekszenek, és a pékség kenyeres kocsijának lovai őrült iramban száguldanak a közeli kórház felé. Emlékszem az 1957-ben újra eluralkodott rettegésre.
1959-ben felvettek az egyetemre. 1964-ben végeztem a Műegyetemből néhány évig kivált Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetemen. Szerencsés időszak volt. Most, hogy ezeket írom, gondolok először arra, hogy a családban én voltam az első „diplomás”. Azt hiszem, erre mindannyian büszkék voltak, és úgy érezték, hogy ezzel megháláltam a szeretetüket. Apám álmai szerint építészmérnök lettem, de halálosan beteg anyám csak néhány héttel élte túl a Műegyetem 1964. szeptemberi diplomaosztását.
Kezdettől fogva érdekelt az építészet története és a műemlékvédelem. Kitünő tanáraim az ÉKME-n az érdeklődésemet meghatározó Pogány Frigyes, Balázs Éva, B. Szűcs Margit voltak, akiknek hatására diplomatervemet is műemléki témából, a kisnánai középkori várral kapcsolatban készítettem.
Pályám kezdetén neves professzoraim és kollégáim – Zádor Anna, Hildegard Dannenberg, Balogh Jolán, Entz Géza, Détshy Mihály, Komárik Dénes – útmutatásai nyomán a műemlékvédelem szorgalmas munkása voltam. Először, majdnem húsz éven át, rengeteg utazással gondoztam Nógrád, Tolna, Bács-Kiskun megye műemlékeit az akkor fénykorát élő Országos Műemléki Felügyelőségen. Majd Budapest műemlékeivel és történetükkel foglalkozhattam. Később, több mint tíz éven át, a műemlékvédelem munkájára igyekeztem tanítani építészhallgatókat a Budapesti Műszaki Egyetem Építészettörténeti és Elméleti Intézetének műemléki osztályán. Ennek vezetője voltam, amikor végül nyugdíjba küldtek és megszüntették az intézetet – hallomásom szerint mai utódja mint „tanszék” működik.
Korábban már családommal és néhány kollégámmal alapítottunk egy kis műemléki irodát, amely a „vakolatrétegek” precíz feltárása mellett az épület eredeti szellemének a kutatására, az építész és az építészettörténész hatékony együtt gondolkodására, együttműködésére és a szerkezetkímélő műemléki helyreállítás megvalósítására alapozza tevékenységét.
Az építészet történetéből műszaki egyetemi doktori, majd kandidátusi és bölcsészdoktori fokozatot szereztem. A Budapesti Műszaki Egyetem habilitált doktora lettem 1989-ben.
Tudományos munkásságom többek között a magyarországi reneszánsz építészet kutatására, egy magyar humanista főpap, Váradi Péter Bács várán elvégzett építkezéseinek kutatására, a XV. századi várépítés történetének emlékeire és egy XV. századi, Magyarországon őrzött építészkódex vizsgálatára irányult. Előadást tartottam Vicenzában, a C.I.S.A konferenciáján Palladio magyarországi levele kapcsán a magyarországi Palladio-hatás emlékeiről, a karlsruhei Technische Universität kollokviumán az antik hatások és a magyar klasszicizmus kapcsolatáról.
Rengeteg hazai építészeti emlékkel kerültem kapcsolatba munkám során, így a szécsényi kastéllyal és ferences templommal, a sziráki kastéllyal, a kecskeméti Naiv Művészek Múzeumával, a kalocsai székesegyházzal, érseki központtal és nagyszemináriummal, a hajósi kastéllyal, a cserhátsurányi, a maconkai, az egyházasdengelegi, a szentei, a hatvani templomokkal, a grábóci és a bajai görögkeleti templomokkal, a bajai zsinagógával, Veszprém belvárosának történeti épületeivel, a veszprémi Kapuváry-házzal, a budapesti Millenniumi Földalatti Vasúttal, a pesti Szent Erzsébet-templommal, Ausztriában Máriafalva (Mariasdorf) középkori templomával stb. Igyekeztem keletkezésüket, történetüket, sőt tervezéstörténetüket is megismerni, értékeiket megmenteni, emellett pedig építészettörténeti kiállítások sorának megteremtésével és írásaimmal szélesebb körben is megismertetni az építészettörténeti és műemléki értékeket.
Pályaválasztásom és munkám céljának kifejezésére az egyik első „művészévkönyv” kiváló tudós szereplőjétől, Andrásfalvy Bertalantól kell idéznem: „…számomra a magyarság nem »ősök« kérdése, hanem a magyarság által létrehozott, megfogható, leírható művek, tárgyak és történelem vizsgálata. Mit és hogyan hozott létre 1100 év alatt? Milyen a magyar kultúra: gazdálkodásban, életmódban, hímzésben, táncban, mesében, ízlésben” – és hozzátehetjük: építészetben.
Pályám során arra törekedtem, hogy segítsek restaurálni a magyar építészetnek az idővel dacoló értékeit, a lassan hamuvá váló emlékeket pedig az emlékezet számára megőrizni, dokumentálni.
Manapság kíváncsian szemlélem építész kortársaim munkáit: megjósolhatjuk-e, hogy melyik alkotásból válik „műemlék” száz év múltán?
