NAPÚT 2010/10., 80–81. oldal
Tartalom
Buzinkay Géza
sajtótörténész, várostörténész
Horváth Alice
építészmérnök, építészettörténész
Kovács P. József
televíziós bemondó, előadóművész (Budapest, 1941. július 4.)
nbsp; A megérkezés a hetvenedik születésnap idején már-már egybeesik az életút befejező pillanatával, hiszen ami ezután jön, az már ajándék. A sok évtizedes küzdelem a fennmaradásért megtelt az érvényesülés drámai fordulataival és az élet szép és ritka pillanatainak élvezetével. Visszanézve az indulás és megérkezés közötti időszakra nyilvánosan csak azt érdemes felidézni, ami másnak is erőt ád, példát mutat.
Ma, amikor a tízmilliót nem éri el Magyarország népessége, nehéz elképzelni, hogy amikor megszülettem, 1941-ben, már tartott a második világháború, már hadiállapot állt fenn Magyarország és a Szovjetunió között. Ilyen történelmi helyzetben mégis voltak édesanyák, mint az enyém is, akik hittek a jövőben és gyermekeket hoztak világra. És milyen körülmények között kellett gondoskodni a családról? 1948-ban államosították a gyárakat, nagyapámét is, és ő öngyilkos lett, mert mindenét elvették, amit egy nehéz sorsú, mélyről jött ember az életben elérhetett. Édesapámat jogszerűtlenül bebörtönözték, így kis családunk csak vegetált. Édesanyám hite szerint a tanulás lehetett az előremenekülés. Első alma materem egy francia papok vezette közösség, ahol előbb tanultam írni, számolni, beszélni és imádkozni franciául, mint magyarul – de jött Rákosi, hazazavarta a papokat, államosította az iskolát. (Mindszentyt ez időben ítélték halálra.) Következtek a magyar iskolák, erre már intenzívebben emlékezem.
Nagyon fontos a szülői háttér, de a nélkülözhetetlen útravalót egy életre a kiemelkedő pedagógusoktól kapja az ember. Ilyen volt a nagy formátumú tanító karmester, Lukin László, és a zseniális – ez időben az általános iskolánkba száműzött – írónő, tanító, költő, Szabó Magda. Ők fordítottak a művészi pálya felé. Politikai okok miatt (kísért a múlt) csak egy évet járhattam a Színművészeti Főiskolára, onnan eltávolítottak. Az ELTE esti tagozatán tanultam tovább, nappal különféle helyeken dolgoztam. Az Universitas együttesben indult előadó-művészi pályám. A kor legnagyobbjai mellett vehettem ki részem az Egyetemi Színpad művészi, alkotói munkájából. Ascher Oszkár, Surányi Ibolya, Jancsó Adrienne, Berek Kati, Sinkovits Imre, Latinovits Zoltán, Mensáros László „társasága” felemelő és ösztönző volt, majd a Péchy Blanka vezette bizottság nekem ítélte a szép magyar beszédért járó Kazinczy-díjat. Eközben a kiemelkedő beszédtechnika-tanár, Fischer Sándor és a zseniális Montagh Imre irányításával készültem a televíziós pályára. Negyvenkét évet töltöttem a kamerák előtt, ez ritka teljesítmény a médiavilágban, hiszen kilencven százalékban élő műsorokat vezettem, akár a napi híradókban, akár a napi televíziós programokban konferáltam. A legnagyobb ajándék a nézők barátsága, tisztelete, szeretete, jó emlékezete.
Végül a hetvenedik évhez érkezvén nem maradhat el a jó tanulság: a sok munka mögött biztos családi háttér kell. Negyven éve boldog házasságban élek, kreatív feleségem, két sikeres gyermekem és két unokám színesítik a médián túli nyugalmas éveimet.
És ma milyen a világ? Az egykori, háború szabdalta Európa ma egységbe forrni igyekszik, lehullt a vasfüggöny, eltűntek a fizikai határok, megnyílt a világ. Hihetetlen ezt megérni, élvezni annyi év után, hogy szabadok vagyunk. Hihetetlen, hogy túléltük a diktatúrát. És az is hihetetlen, hogy amilyen körülményekből indultam, részese lehettem a médiatörténelemnek. Hihetetlen, hogy annyi megpróbáltatás közepette szerény szereplője voltam egy korszak művészi sikereinek. Megérkezni egészségben a hetvenedik évhez, ez is felemelő érzés.
Nemsokára színpadra lépek egy irodalmi esten, és Tóth-Árpádot mondok. Önök nem lehetnek ott, e sorokat barátsággal küldöm.
…..a csönd-paplanú télben,
Nagy nyugalom évadját élem.
Érzem, az Isten gondol vélem.
Mint a bokrok setét bogyókkal,
A hó alatt zamatozókkal,
Megrakva szívem hűvös jókkal.
Hogy mire jókkal, majd megválik,
Mire a hó gyapja lemállik,
Újtavaszig vagy a halálig.
Fekszem megadva, békén, resten
S néz rám, át a végtelen esten
Tűnődve sorsomon, az Isten.
