NAPÚT 2010/10., 77–80. oldal
Tartalom
Geszler Mária Garzuly
keramikus
Kovács P. József
televíziós bemondó, előadóművész
Buzinkay Géza
sajtótörténész, várostörténész (Budapest, 1941. június 21.)
Európa közepén 1941 nyarán születni – nem biztatott szép kilátásokkal. Akár sejtették akkor a szülők, akár nem; akár derűs polgári életet éltek, akár a történelmileg felhalmozódott nyomorból kerestek kiutat. Az újszülöttek útravalóul a világháborút kapták: én héthetes pinceéletet, fény és élelem nélkül, apám halálát, összebombázott házzal. Ha mindez a budai várban történt, jó esély volt arra, hogy a gyerek néhány év múlva „osztályidegen” lesz, majd még tanul „sztálini alkotmánytant” a 8. általános iskolai osztályban. Aztán felvételi vizsgával bekerültem a pesti piarista gimnáziumba (a klerikális reakció karjaiba!), ahol viszont a történelemtanár elégtelent adott annak, aki az előírt tankönyv alapján felelt, és nem az ő merőben eltérő szemléletű előadását mondta vissza. Mi is történik körülöttem?
Három nemzedék nyolc tagja élt együtt egy lakásban, mert csak így volt elkerülhető (talán), hogy a hatóságok társbérlőt költöztessenek be. Második gimnazista voltam 1956. október 23-án, az estét a Kossuth tér egyik lámpavasára mászva töltöttem, két nap múlva pedig csupán néhány perccel előbb mentem el a térről, mint ahogy a mészárlás megkezdődött. Aztán az október végi elcsendesülő városon átgyalogoltam Pestre, a Mikszáth Kálmán téri iskolában érdeklődni a tanítás újrakezdéséről. A Nagykörúton kiégett tankból kilógó félig elszenesedett szovjet katona, az úttesten tankok által elgázolt katonák hulláinak szőnyege.
A gimnázium 3. osztályát már a vár oldalában fekvő Toldy Ferenc Gimnáziumban kezdtem, abban az osztályban, amelyet akkor vett át az Eötvös Gimnáziumból büntetésül áthelyezett, megfigyelés alatt álló fiatal történelemtanár, Antall József. Ősszel a forradalom egyéves évfordulóján tüntetés volt az iskolában, amelyet kirúgások, hetekig tartó kihallgatások, majd a pártdöntés követett: az osztály tanulóit érettségi után két évre eltiltották az ország összes felsőoktatási intézményétől.
Az első 18 évre meglehetősen tömör élettapasztalat – eredménye hosszas, nyugtalan útkeresés.
Persze nemcsak események formálják a sorsot. Könyvek, irodalom, művészetek és becsben tartott műtárgyak vettek körül, noha a család férfi tagjai mind mérnök végzettségűek voltak (ami a külvilág számára nem derült ki róluk). De volt egy bölcsészdoktor nagynéném – dr. Ney Klára-Mária, utóbb a Várbarátok Körének negyed századon át a vezetője –, aki abba az irodalom- és kultúrafelfogásba nevelt „bele”, amit ő még a negyvenes évek elején szívott magába az egyetemen. Nevelőapám, az iparművészet történetével foglalkozó dr. Borsos Béla főként a szenvedélyeivel hatott: a műtárgyak és a klasszikus zene szeretetével.
Kelet-Közép-Európában, a vasfüggöny mögött nem olyan módon fejlődött ki a fiatalok egyénisége, mint nyugat-európai társaiké. Az érdeklődést és a hovatartozást kevésbé tapasztalás, inkább könyvek (nemritkán tiltottak) és levelek alakították, formálták. A szépirodalom is leginkább klasszikusokat jelentett, hiszen kortárs külföldi irodalomként csak a szovjet irodalomhoz lehetett hozzájutni egészen a Nagyvilág megindulásáig. Ekkor viszont új világ nyílt ki, abszurd drámákkal és egy sokoldalú kedvenc, Friedrich Dürrenmatt műveivel, amelyek mintegy ráépültek a középiskolás kori keresés-lázadás felfedezettjének, Georg-Bernard Shaw-nak a hatására. A levelező befolyást évtizedekig nagybátyám, a történész, mítoszkutató, regényíró és archaikus magyar nagyúri jelenség, Ferdinandy Mihály testesítette meg, aki akkor már Puerto Ricó-i egyetemi tanár volt.
Természetes módon vált meggyőződésemmé: a vasfüggöny legnagyobb baja, hogy elzár az egyetemes kultúrától, a nagy írók, művészek, gondolkodók által teremtett Európától. A múzeumok és katedrálisok, a paloták és kastélyok Európájától, amelyek a hatvanas évek végétől legalább háromévenként megnyíló „nyugati” utazásaim legfőbb célpontjai lettek. Európa félreismerésében persze néhány kortársam is osztozott, s csak az szolgálhat mentségünkre, hogy az elzártság szülte az idealizálást és a hályogot. És áll ez a másik tévedésre is: hányszor hallottam, és egy ideig vallottam is, hogy „most Budapest is olyan lehetne, mint Bécs, ha nem lennének itt az oroszok”! Arról, hogy honfitársaim részére Európa csak egy bevásárlóhely volt, nem vettem tudomást.
Az ösztönös tájékozódás ugyan egyértelműen bölcsész irányba mutatott, de a tanulmányok megkezdését keresztezte a pártállami tiltás – és egy másik, akkor domináns befolyás, a színházé. A színházat úgy képzeltem el, mint a minden lehetőséget tartalmazó és végtelen távlatú életet, és – talán meglepő módon – mint az emberi hitelesség megtestesítőjét. Amíg be nem juthattam az egyetemre, vidéki színészkedéssel próbálkoztam („művésznéven”), amihez ugyan az elméleteimen túl kevés gyakorlati tehetségem és túl sok gátlásom volt („úrifiú” voltam, ami akkoriban megbélyegzésnek számított), viszont kedvemre olvashattam. Elég sajátos jelenségként bámultak, amint 1960 táján vidéki városok lerongyolódott eszpresszóiban délelőttönként Freudot, filozófiatörténetet vagy magyar mitológiát olvastam. Kezdtem szellemi mindenevővé válni, ami persze nagy fegyelmezetlenséggel is járt. Közben kudarcok árán tudatosítottam magamban, hogy a színészet nem nekem való – és elkezdtem átrendezni céljaimat.
A szellemi rendteremtés és orientálás reményében 1965-től kezdve elvégeztem az ELTE magyar és könyvtár szakát, azután pedig történelemből doktoráltam. Az egyetemi évek alatt a kötelező nagyok mellett két saját „barátra” tettem szert, akiknek műveit csak elkezdeni tudtam, de abbahagyni nem: báró Kemény Zsigmond regényeire, portréira gondolok, és a ma már alig valaki által ismert szatirikus és morálfilozófus-publicista, Kákay Aranyos, azaz Kecskeméthy Aurél műveire, naplójára.
A nyilvános szereplés után lassan a nyilvánosság működésének kérdései felé fordultam. Már egyetemista koromban is a legtöbb dolgozatom a XIX. századi sajtópolitika, cenzúra, a magyar újságírás múltjához kapcsolódott, így aztán később ebből írt disszertációval lettem az irodalomtudományok kandidátusa (1983). Aspiránsvezetőm az a Németh G. Béla volt, aki átformálta a XIX. század második felére vonatkozó irodalmi és eszmetörténeti szemléletünket, és aki az 1980-as évektől kiemelkedő, korábban nem ismert mértékben felkészült irodalmárnemzedéket bocsátott útjára. Az MTA Irodalomtudományi Intézetében készülő nagyszabású, de máig befejezetlen kézikönyv (A magyar sajtó története) egyik szerkesztőjeként bízott meg néhány fejezet megírásával. Ezek elkészültével egyre több fejezetre kaptam megbízást a másik szerkesztőtől, Kosáry Domokostól is – amikor pedig az Akadémia Történettudományi Intézetének sajtótörténeti pályázatát megnyertem, s a pályamű alapján Hanák Péter bekapcsolt művelődés- és társadalomtörténeti kutatásaiba, akkor végre kezdett kirajzolódni, hogy mi lesz fő munkálkodási területem. Ideje volt jócskán harminc felett.
Amíg idáig eljutottam, közel egy évtizedig a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum és Könyvtárban dolgoztam Antall József igazgatása alatt – ahol az ő egyénisége volt az igazán vonzó, kevésbé a szakterület –, majd még ugyanennyit a Corvina Könyvkiadó szerkesztőjeként, mégis a sajtó, annak művelői és összes műfaja – beleértve a képi kommentárt, a karikatúrát is – maradt fő érdeklődési és kutatási területem, összekapcsolódva a nagyvárosi, budapesti kultúra tágabb körével. Várostörténet és sajtótörténet tárgyköreiből publikáltam több mint egy tucat kötetet és száznál több dolgozatot; sajtó- és médiatörténetet oktatok habilitált főiskolai tanárként az egri Eszterházy Károly Főiskolán, illetve az ELTE Bölcsészettudományi Karán. Sajtótörténészi működésemért 1995-ben Pulitzer-emlékdíjat kaptam, és kandidátusként az Akadémia köztestületi tagja vagyok.
Budapest történetét távolról sem csak a sajtótörténet melletti kiegészítő elemnek tekintem. Az életmód, a lakáskultúra, a középosztály múltja és tárgyi kultúrája annyira fontos szerepet játszottak érdeklődésemben, hogy 1991-ben, akkor már az MTA Történettudományi Intézetének munkatársaként, megpályáztam és egy ciklusra elnyertem a Budapesti Történeti Múzeum főigazgatói állását (1992–1995). Kezdetként sikerült az évek óta zárva tartó Kiscelli Múzeumot ismét megnyitni a nagyközönség számára, majd négy év alatt Budapest több mint kétezer éves történetét állandó kiállításokkal bemutatni a Budavári Palotában. Először láttam bele egy mai magyar kulturális intézmény irracionális működésének iszonytató mélységeibe. Közben teljesen megváltozott a fővárosi „légkör”, s az intézményi függetlenséggel szemben ismét kívánatosabbá váltak az újrafonható, politikailag is motivált régi kapcsolatok, amiért nem minősült nagy árnak az addigra kialakított nemzetközi kapcsolatok félbeszakítása távozásommal, a városi múzeumok Budapestre tervezett nemzetközi kongresszusának elmaradása sem. Ám Budapest újkori várostörténetének 1995-ben megrendezett, újszerű történeti kiállítási szemléletet megvalósító kiállítását az elmúlt tizenöt évben sem sikerült újabbal felváltani.
A kilencvenes évek közepétől vált fő tevékenységemmé a sajtótörténet oktatása és az oktatás számára használható művek megírása. Sok résztanulmány elkészült – az Osztrák Tudományos Akadémia Die Habsburgermonarchie 1848–1918 című monográfiasorozatában a magyar hírlapok története németül is megjelent –, és csaknem egy évtized kiadói packázásai után 2009 végén a könyvesboltokba került a teljes magyar sajtó múltjából összeállított testes antológia (Hírharang, vezércikk, szenzációs riport).
Azonban Budapest, pontosabban Buda, még pontosabban a Várnegyed – a „szülőfalum” – sem maradt ki érdeklődési körömből. A vár oldalában fekvő Toldy Ferenc Gimnázium, az egykori budai főreáltanoda százötven éves fennállása alkalmával megírtam az iskola történetének monográfiáját (Iskola a lovagvárban, 2005), és több mint tíz éve vezetem a Várbarátok Körét, amit a tagok gyarapodó létszámmal és az előadóestek közönsége élénk érdeklődéssel jutalmaz, az önkormányzat pedig Budavárért Emlékéremmel ismert el. A több mint negyvenéves múltra visszatekintő Várbarátok Köre sokat tett és tesz a polgári hagyományok megőrzéséért, megismertetéséért és a vári identitástudat, a lokálpatriotizmus veszélybe került erényeinek átmentéséért.
