NAPÚT 2010/10., 74–76. oldal
Tartalom
Galántai György
művészetkutató művész
Buzinkay Géza
sajtótörténész, várostörténész
Geszler Mária Garzuly
keramikus (Budapest, 1941. június 17.)
Életrajzom azoknak a külső történéseknek, belső emócióknak, gondolatoknak szövevénye, melyek hosszas küzdelem, keresés, bizonytalanság, félelem és öröm közt testet öltenek. A hideg műterem, az égetések végtelennek tűnő órái, a fáradt test, fájó kéz – csak külső jegyei ennek a belső kalandnak. Az elért mű, a gondolat megszületése, tárgyiasulása utáni idő kongó, üres termekhez hasonló, ahol bolyong a lélek – melynek mélyén egyszer csak a homályból felfénylik valami, zöldre vált a világ és újra megszülettem.
Az írás – jelek sokasága. Írás a madarak V formájú vonulása az égen, a lombok különös rajzolata, kezünk érintése ajtókon és kilincsen, lábunk nyoma a Földön. A vonatok síneket írnak és a gyárak kéményei füst-formákat lélegzenek, kertek bokrai zöld nedvességet suttognak. Én az életemet írom az agyagba.
A keramikus műhelye mindig csupa por – finoman száll a gipsz, száradó agyag, mázak színes és mérges illata – szeretem az asztalosok széklábaktól zsúfolt helyiségeit, gyaluk és szorítók barna seregét – az üveges fénylő, csilingelő műhelyében tükrök és ferde keretek között a világ inog meg talpam alatt – hol élek és ki vagyok – melyik világnak vagyunk tükörképei?
Fatüzes kemencét égetni, harcolni az elemekkel, nehéz téglákkal, fával, hideggel és forrósággal, saját fáradtságunkkal és reménytelenségünkkel – organikus része gondolataim kifejezésének, mely segít belső vízióim megjelenítésében.
A hatvanas években kezdtem fényképezni, hosszú éjszakákon át hívtam elő, változtattam át fekete-fehér felvételeimet. A szürkék, életlenségek, fekete mély vonalak, gyűrődések és barna pacák változó, mindig új halmaza – érzékeltették velem először egy felvétel sokszorosításának felfedező lehetőségét. A képek változása az idők folyamára hasonlított, a térben és korokban kitártam karomat, megragadtam Ando Hiroshige és Andy Warhol kezét. A fotográfia, a rézkarc, fametszet vagy szitanyomás – mindig ugyanaz: egy kéz, egy lelkiállapot, érzékelés – előttem az anyag, a képek, „rápecsételem” – megfogtam, de már el is tűnt, megragadtam és elvesztettem – újra kattintom a fényképezőgépet.
Mindig nagyon szerettem fotografálni, számomra különleges jelentőséggel bíró helyeket, tájakat időről időre különböző évszakokban felkeresni, vigasztalódni, gondolkodni, megnyugodni – és erről felvételt készíteni.
Ezt a felvételt szitanyomás technika segítségével átvittem a nedves porcelánlapra, és a képet hajlítottam, formáltam tovább. Érdekes felfedezés volt számomra a kétdimenziós fotográfia háromdimenziós „térivé” válása. Az egyszerű amatőr felvétel a többszöri átforgatás, gondolkodás, átkomponálás után megtisztult oda nem illő elemeitől, jelképivé, szimbolikussá vált.
Évek óta kísérletezem a porcelán hajlításával, gyűrésével, szaggatásával. A tiszta fehér, érzékeny, engedelmes anyag alkalmas ezekre az expresszív hatásokra. Első élményem: az ablakok és függönyök hajlításával kezdődött – rájöttem, hogy a nedves porcelánfelületre szitázott kép, fotó vagy rajz együtt hajlik az anyaggal – így a szitakép segít a mélységek és magasságok kidomborításában. Ha a felépített porcelánfigura „ruhája” szitázott kép, akkor utána a képpel együtt hajlik, zuhan, törik az egész kompozíció, és ez új drámai lehetőséget nyújt. Azt szeretném, ha munkám a szenvedélyes esőfelhőkkel teli ég vagy kanyargó dombos föld egy kiragadott darabja lenne – vagy fordítva –, mintha magam és munkám ebbe a földbe vagy égbe olvadnánk be, tisztulnánk meg.
Porcelánportrék – mint naplóim. Évtizedek óta kísérletezem önmagam leképezésével, egyszerű, összefogott, „minimal art” formával (technikai nehézségekkel, túl nagy porcelánformák, magas hőfok: 1300 Celsius-fok) és izzó tartalommal (Ipari táj költészete, Rousseau kertje, Magányos pad). Ezeket a figurákat tájban élve képzelem el, bokrokban bújva, fűben hasalva, vízben állva – a kiállítótermekben próbálom „kő”-re helyezni őket, vagy félig kőformába építeni, hogy steril helyiségben is visszajussak a természethez.
Lehet kérdezni, miért adom legújabb munkáim bemutatásának a Keleti szél címet. Mert suhogást hallok, zúgást és viharos szelet, fának képzelem magam, melynek hajladozó ágain távozó madarak ringatóznak. Képzeletemet a messzeségek, távoli városok, sivatagok és tengerek hullámképei ragadják meg. Felfedezni, megismerni, tanulni és szárnyalni, gépmadáron félve, csattogó helikoptereken, üres repülőtereken, hosszú árnyékomba burkolózva várakozni. A felfedezés izgalma festi pirosra fázó arcomat magányos, itthoni műtermemben. A napok, hónapok, évek perceknek tűnnek, csak a gondolat száguld. A fantázia képei és a csend hangjai vesznek körül. Tárgyaimat nem tudom műhelyemben befejezni, technikai lehetőségeim végesek, égetni, magas hőfokon jó műveket alkotni – óvatosan csomagolva, lassan utaznom kell. És újra a felfedezés vágyával, végighajtok fél Magyarországon.
A Nemzetközi Kerámiastúdió Kecskeméten a kultúra szigete. Az odavezető utat is szeretem, a változó évszakokat, a tópart páráját, az alföldi síkság színeit és a kenyérillatú levegőt. A stúdió műhelyei és az udvarok nagy művészek jelenlétét őrzik. Emlékszem, ki hol dolgozott, ki melyik fa alatt pihent. A kis hálószobáknak nevük van, a kilincseken agyagos kezük nyoma, a pincék tele az elmúlt évtizedek műtárgyaival, a kemencék, a farakások és a lila virágú babfa sokat jelentenek nekem. Évtizedek óta dolgozom a stúdióban.
Nemrég, egy ismeretlen napon, megpillantottam Nagoyában a Genji mesék lapjait – azóta úsznak szemem előtt a patakzó tájképi írásjelek, felhőkből aláhajló figurák, a festmények, rajzok zengő, tiszta konstrukciói. Ez a finomság, dekadencia elkápráztat, mint bódító illatba, hajlok vissza dühöngő XXI. századomból a Heian-udvar hűvös magányába.
Mint a kagylóba zárt igazgyöngy, mint a szív mélyébe rejtett fájdalom, mint gondolataink jég-kése agyunkban, nem felelünk meg a hajnaltól éjfélig tartó rohanó, gyarló életünknek. Szabad madarak vagyunk, és az ég – az Ég, az Ég! – az otthonunk.
Kelet-európai vagyok, egy rosszul sikerült társadalmi és ideológiai kísérlet, a szocializmus építésének gyermeke. A budapesti Iparművészeti Főiskola elvégzése után egy „isten háta mögötti” elhagyatott, szegényes kerámiagyárban (Magyarszombatfai Kerámia Vállalat) kezdtem dolgozni tervezőként. De milyen gyárban! Ettől az időtől fogva kezdtem érzékelni a hűtőtornyok füstjét, a betört gyári üvegablakok rajzait, a futószalagokat, visszeres lábú öntőnőket, elektromos centrálékat, darutemetőt, a hatalmas, rosszul megvilágított gyári csarnokok magányát. Különös jelentése lett számomra a villanypóznáknak, a repülőgép hasának, a mérges gázoktól vörös égnek. Fotózni kezdtem ezeket az élményeimet, majd szitára, porcelánra tettem, a képeket együtt gyűrtem, formáztam az anyaggal. Két érzés vezetett: a csodálat és iszonyat. Bámulat és elismerés az emberi elme, technika teremtette csodák láttán, és félelem és szorongás a hatalmas és leállított, csikorgó acélművek látványa miatt. Mi lesz ezután?
A vízre hullt levél, mint hajó sodródik tova, vágyaink felfedező útjain hajóra szállunk és a Holdra, a Marsra űrhajózunk. Ez a forma a távozás rejtélye.
