NAPÚT 2010/10., 60–62. oldal
Tartalom
Esztergályos Károly
rendező
Kis Pintér Imre
irodalomtörténész
Koncz Árpád
nyugállományú honvéd őrnagy (Rozsnyó – ma: Szlovákia –, 1941. május 23.)
Sokáig töprengtem, hogy írjak-e hetven sort magamról és eleget tegyek a megtisztelő felkérésnek. Mit keresek én a „neves hetvenesek” között? Nem vagyok költő, muzsikus, művész, tudós, csak egy átlag vagyok, akit a jó szerencséje és a teremtő akarata eljuttatott eddig a korig.
Két felvidéki, gömöri Koncz család leszármazottja vagyok. Szüleim gyerekkorukban egy udvarban laktak, majd az élet másként döntött, az apai ág Diósgyőr-Vasgyárba került, az anyai ág Pelsőcön maradt. Mikor megint Magyarország lett a Felvidék, apám félig visszament Özörénybe, ahol boltot nyitott. Újból találkoztak mint felnőttek, és a jóképű János és a szép Sarolta összeházasodtak.
Első gyermekükként születtem. Kisgyermekkoromat Özörényben és Pelsőcön éltem. Pelsőcön éltem át a háborút anyámmal és anyai nagyszüleimmel, mert apámat elvitték munkaszolgálatra. 1945-ben a Benes-dekrétumok minket is elértek és kitelepítettek. Szerencsénk volt, mert az oroszok jóvoltából nem hatvankilós csomaggal jöttünk Magyarországra, hanem elhozhattuk ingóságainkat. Anyám tolmácsolt az átvonuló csapatok magas rangú vezetőjének a háború alatt. Mily szerencse volt, hogy anyám szlovákul és csehül tanult az iskolában annak idején, mert ha magyar iskolába jár, nagyapámat alacsonyabb beosztásba helyezik a pelsőci fűtőháznál.
Hamar – szökve – visszakerültem Pelsőcre, Nanához és Atyushoz, mert Diósgyőr-Vasgyárban nem volt hol lakni. Bányi bácsinál volt összezsúfolva minden bútorunk egy szoba-konyhában, nem is lehetett elférni. Nana beíratott az óvodába, ahol szlovákul tanultam és akkor még tudtam is a nyelvet.
1947 nyarán – szökve – hazahoztak Vasgyárba a szüleim, mert ősszel iskolába mentem. Az általános iskola jól ment, csak szlovákul felejtettem el beszélni, mert az iskolában kérték anyámat, hogy ne beszéljen otthon velem szlovákul, mert az iskolában is szlovákul válaszolok a feltett magyar kérdésre. Jó tanuló voltam, és a kor szokásának megfelelően bekerültem először a cserkész-, majd feloszlatása után az úttörőmozgalomba. Nekünk, gyerekeknek mit sem jelentett a változás, mert az úttörővezetők azok lettek, akik a cserkészvezetőink voltak.
A miskolci Földes Ferenc Gimnáziumban érettségiztem 1959-ben. Szüleim óhajának megfelelően felvételiztem az orvosi egyetemre, fel is vettek, de én nem akartam orvos lenni. Húszéves koromban dolgozni mentem, majd huszonegy évesen behívtak katonának, és a seregben ragadtam. Debrecenben kezdtem, Nyíregyházán folytattam. Itt indult ekkor a tartalékos tisztképzés mellett hivatásos tisztképzés is, ennek keretében avattak tisztté.
Nyíregyházán voltam szakaszparancsnok a tartalékos tiszti növendékeknél. Itt is folytattam az általános és középiskolában már megszokott szerepléseket, versmondást, irodalmi színpadot. Öcsém jóvoltából, aki ekkor már a miskolci amatőr színjátszó mozgalomnak neves tagja volt, kiváló irodalmi színpadi produkciót hoztunk össze és nyertünk vele a sereg különböző bemutatóin. Ennek alapján ajánlották meg, hogy legyek kulturális munkával foglalkozó tiszt. Beiratkoztam Debrecenben népművelő–könyvtáros szakra, és Nyíregyházán kezdtem a „kultúrmunka-szervezői” pályám.
1967-ben 24 óra leforgása alatt helyeztek a zalaegerszegi lövészezredhez kultúrmunka-szervezőnek, ahol 1973-ig szolgáltam. Elvégeztem a főiskolát Debrecenben és Szombathelyen. 1968-ban megjártam a hadak útját, részese voltam Csehszlovákia megszállásának, nem nagy örömömre. Szerencsémre itt is azzal kellett foglalkoznom, amihez értettem, a katonák szabadidős programjainak szervezésével. Különböző kultúrcsoportok jöttek szerepelni, ezeket kísérgettem Nyitrán, Nagyszombaton, Érsekújváron és más városokban, ahol csapattesteink voltak. Sok filmet hoztak utánunk, ezeket vetítettük. Volt egy csodálatos gépkocsim, amit a katonák csak sódervető ütegnek hívtak. Garant volt a szerencsétlen, minden ebbéli hibájával, de volt benne erősítőberendezés, fotólabor, sokszorosítógép, filmvetítő stb. Négy kiváló katona szolgált mellettem, ebből egy tartalékos. (Életem egyik nagy csapása volt, hogy hazatértünk után, mikor először találkoztam anyai nagyanyámmal, azzal köszöntött, hogy szégyelljem magam, mert katonacsizmával megtapostam a szülőföldem. Ezt, míg élek, nem tudom elfelejteni.)
Jól ment az ezrednél a kulturális munka, sikereket értünk el az irodalmi színpad, a kóruséneklés és a néptánc területén. Utóbbival eljutottunk a Ki mit tud? tévés szereplésekig.
1973-ban Budapestre helyeztek, nevelőtiszt lettem egy tiszthelyettesképző iskolában. 1976-ben visszajöttem Zalaegerszegre, ahol az MHSZ-nél voltam megyei főelőadó. 1977-ben felajánlotta az akkori lövészhadosztály vezetése, hogy legyek a tiszti klub vezetője. Ekkor nevezték át ezen intézményeket helyőrségi művelődési otthonoknak, és csak meghatározott helyeken maradt tiszti beosztás, másutt, mint Zalaegerszegen is, kinevezett polgári alkalmazotti hely lett. Kérelmemre leszereltek. 1984-ig voltam a HEMO igazgatója. 1984-ben kezdték szervezni a zalaegerszegi katonai kollégium felállítását. Megpályáztam a kollégiumigazgatói helyet azzal, hogy visszakerülök hivatásos állományba. Így is történt. 1984 decemberétől 1990 december elsejei nyugdíjazásomig voltam a zalaegerszegi katonai kollégium igazgatója.
Fontos leírnom, hogy bárhol szolgáltam, mindig építettem. A zalaegerszegi ezrednél volt először 700 férőhelyes színház- és moziterem, zárt láncú televízió. HEMO-igazgatói munkámból három év azzal telt, hogy átépítettük az épületet, közben a várostól kapott ideiglenes épületben működtünk. Mikor kollégiumigazgató lettem, a sereg megvette az állami építőipari vállalat tízszintes munkásszállóját, ezt építettük kollégiummá úgy, hogy már közben a gyerekek is benn laktak.
Most nyugdíjaséveimet élem, 1999-ben újból megszülettem egy infarktus után. Nagyon szeretem a természetet, hosszú éveken át vadásztam, ma már csak horgászok, de ezt tizennégy éves korom óta teszem. Szerető családban élek, kellemes környezetben. Legfontosabb feladatomnak azt tekintem, hogy az 1991-ben megkezdett nagy családi találkozók rendszerét fenntartsam és működtessem. A 15. Koncz-találkozó akkor lesz, amikor én hetvenéves leszek.
Köszönöm a megtiszteltetést!
