NAPÚT 2010/10., 62–64. oldal
Tartalom
Koncz Árpád
nyugállományú honvéd őrnagy
Kő Pál
szobrász
Kis Pintér Imre
irodalomtörténész (Budapest, 1941. június 1.)
(Képzelt riport hetvenévesen)
Kérdés: Gondolta-e fiatalon, hogy megéri majd ezt az életkort?
Válasz: Nem igazán. Gyermekkoromban egy jósnő ötvenhét évet jósolt nekem.
K. Miért lett irodalmár?
V. Élveztem a könyveket, sokat olvastam, de a döntő mozzanat alighanem az lett, amikor középiskolás éveimben megigézett egy Ady Endre nevű szupernóva. Életre szólóan. Az ő versei körvonalazták azt a virtuális életet, amelyet akkor, az ötvenhat utáni keserves országban, a leghitelesebbnek éreztem. Mögöttük, mellettük pedig fölsejlett valami élő szervezet, egymást feltételező és egymásra épülő csodás birodalom. Máig ilyennek gondolom és szeretem a magyar irodalmat.
K. Akkor miért Füst Milánnal foglalkozott elsősorban?
V. Ez tanáros kérdés. Mondjuk azt, hogy kissé jobban megismerve a szereplőket és a tényeket, számomra a legvonzóbb maradt a Nyugat első, nagy nemzedéke. A legnagyobb egyéniségek között kellett lennie, volt is szellemi kapcsolat, még ha sem ők, sem mi nem tudtuk, hogy mi légyen az pontosan. Hiszen mindőjük más volt és másként szuverén. Füst Milán súlyát is éreztem, de mintha végképp nem illett volna közéjük. Úgy gondoltam, először őt kell megfejtenem, hogy a titok lényegéhez hozzáférhessek.
K. És ez sikerült?
V. Azt hiszem: igen.
K. Könnyen érte el a céljait? Végül is kritikáival nevet szerzett a hazai irodalmi életben.
V. Ha az írásra és a publikálásra gondol, ezekre sokáig kevés lehetőségem volt. Az egyetem után műszaki könyvtárosként dolgoztam hét évig, közben nem volt lakásunk. Három gyerekünk született családi albérletbe. Amit mégis írtam, annak megjelenéséért is meg kellett küzdeni. A mából visszanézve az a világ alig érthető, legfeljebb Cseh Tamás dalaiból. Az viszont hasznos volt, hogy – bár kényszerűen – kikerültem a tanult és szinte kötelező irodalmi sztereotípiák hatása alól. Aztán 1971-től aspiránsként három évig taníthattam az ELTE huszadik századi magyar irodalom tanszékén. A tanítással tanultam a legtöbbet magam is. Innen kerültem jó tizenöt évre az MTA Irodalomtudományi Intézetébe.
K. Kritikusként volt-e ars poeticája?
V. Volt az is, a körülmények is alakították. Az igazi kritikus a művek értelmezőjeként maga is művész. Másrészt, mint a színésznek, mindig az adott közönséget kell meggyőznie. A kortársaimról írtam, különös gonddal a saját nemzedékemről. Őket szerettem volna értékelni és minél inkább helyzetbe hozni a tehetségeket.
K. Nem befolyásolta a mélyben már akkor is feszülő népi–urbánus ellentét?
V. Nem szeretem ezt a kifejezést, egyszerűen mert hamis, akkor is, most is. Irodalomtörténeti terminusként persze létezett a múlt század harmincas éveiben. De anakronisztikus használata valójában rágalmazás, mert a nemzeti öntudatot szeretik elfedni vele. A nemzet létező közösség, a magyar nemzet létében fél évezrede veszélyeztetett. Sok más nemzettől eltérően történetileg úgy alakult, hogy nálunk jórészt az irodalom teremtett nemzeti öntudatot. Továbbmegyek, a magyar kultúra alapvetően irodalomközpontú, éppen mert legjava íróink, költőink a nemzeteszméből teremtettek maguknak igazi transzcendenciát, és ennek a szellemi princípiumnak a szolgálatát vállalták föl önkéntes kényszerből, rendre, kultúrhistóriánk legnagyobbjai. Íróvá lettek a nem írók is, Széchenyi például. De vissza a kérdéshez. A mi életünk igazi rákfenéje a bolsevik zsarnokság volt, mellette eltörpültek az irodalmi tájékozódás egyéb irányai. Én is a szembenállásban kerestem közös nevezőt, és bár mindvégig a folytonosság híve voltam, vagyok, azért büszke voltam irodalmunk legendás világirodalmi nyitottságára is.
K. És az utolsó húsz év? A rendszerváltozás után szinte semmit sem írt.
V. Hát igen. Végül is ki kell mondani a csalódást is, az írástudók árulását, ama „közös nevező” illúzióvá válását. A ránk szakadt szabadságban a magyar értelmiség, az írók nagy többsége is fölmondta a szolgálatot. Átvitten és szó szerint is: a nemzet, a közönsége szolgálatát. A helyzetfelmérés és romeltakarítás helyett érthetetlen és értelmetlen magánháborúk következtek. Az értelmiségi elit az amúgy is súlyosan amnéziás és demoralizált társadalomra a még megmaradt befolyását is eltékozolta. Nem részletezem, átéltük valamennyien. Nekem személy szerint még szerencsém is volt, mert lapszerkesztő lettem, előbb a heti Magyar Naplónál, majd közel húsz évig a Kortárs főszerkesztője. Sértésből, rágalomból, bojkottból, barátságok megszakadásából nekem is bőven kijutott, de működött egy kis műhely, amit, ha sok kínlódással is, mégiscsak sikerült életben tartani. És ami – remélem – gyakorlatilag valamennyivel mégiscsak hozzájárult a tisztázódáshoz. Akkor is, ha a teljes magyar irodalom „adott közönsége” pillanatnyilag még most is szünetel.
