NAPÚT 2010/10., 49–51. oldal
Tartalom
Harsányi Frigyes
színész, színházmenedzser
Winkler Gábor
építész
Szabó Győző
nyelvész (Budapest, 1941. április 28.)
Tulajdonképpen szerencsés nemzedék ez a miénk: a világháború égését kisgyermekként csak tűzijátéknak vélhettük, de már gondolkozó fiatalként kaphattuk ’56 lelkesítő élményét, és nem kellett százötven évet várni, hogy megérjük ’89-et is.
Az ötvenes évek ugyan sötétek voltak, de világított bennük a politikai viccek erkölcsi elégtételt vevő humora. A korszak tragikomikuma családom életében is tükröződött: édesanyám református hitoktatóból püspöki tanácsra („magának három gyermeke van, de hamarosan nem lesz állása, keressen valamilyen más foglalkozást”) egy csapásra orosz nyelvtanár lett, édesapám pedig, akit a század elején szülei még szolgabírónak szántak, a sztálinvárosi építkezésen esténként hegedűjátékával vigasztalta segédmunkássá lett társait.
Szegények voltunk, de a szoba-hallos lakást csak szüleink érezték szűknek, mi, gyerekek, nagyon élveztük, hogy sokan vagyunk. Ráadásul a bérházban lakó barátainkkal kitűnően játszottunk; saját készítésű papír autóbuszokat és -villamosokat tologattunk a függőfolyosók korlátjain és „villámtréfákra” épített színielőadásokat tartottunk a „poroló” előtt az udvaron.
Az Ugocsa mozi volt a mi Cinema Paradisónk, ahol a neorealizmus klasszikusain kívül olyan remek olasz vígjátékokat is láthattunk, mint az Oké Néró. Mivel – szerencsére – a szinkronizálás még nem volt nagy divat, a filmeket eredeti nyelven vetítették. Az Oké Nérót vagy tucatszor láttam, a végén már kívülről fújtam az egészet. A film főszereplői, Walter Chiari, Carlo Campanini és Gino Cervi voltak első olasztanáraim.
Rendszeresen a nagykőrösi Arany János Gimnáziumban kezdtem olaszul tanulni, ahová Budapestről, a Rákóczi Gimnázium olasz vezetéknevű matematikatanára elől menekültem.
A patinás nagykőrösi intézménybe éppen akkor került egy frissen végzett tanárnő, Tóth Tiborné Apáthy Sarolta, aki fakultatív olasz nyelvtanfolyamot indított. Kedves volt, szép volt, ezért is lelkesen jártunk az órákra. Amikor az érettségi után Pestre indultam felvételizni, hamuban sült pogácsa helyett gyönyörű Pinocchio-kiadást és Sallay Géza tanár úrhoz címzett ajánlólevelet tett a tarsolyomba.
Akkoriban az olasz tanszék ablakai a Váci utcára néztek. Az előadások után az egyetem kapuján kilépve a lengyel olvasóteremmel találtam szemben magamat. A hatvanas években Lengyelország volt a „legvidámabb barakk”. Az olvasóteremben „nyugatias” újságokat és folyóiratokat lehetett lapozgatni, Wajda és Kawalerowicz filmjeit vetítették. Varsányi István nyelvtanfolyamai rendkívül szórakoztatóak és olyan hasznosak voltak, hogy hamarosan lengyel csoportokat vezethettem az Expressz utazási irodánál, később pedig Stanisław Lem A legyőzhetetlen című tudományos-fantasztikus regényét fordítottam magyarra. Ösztönös vonzalmam az olasz és a lengyel világ iránt ma azzal a meggyőződéssel párosul, hogy Európában három nagy risorgimento-nemzet van, a lengyel, a magyar és az olasz, különbözőek nyelvükben, de azonosak vérmérsékletben, szabadságszeretetben és egymás segítésében.
Feledhetetlen marad az első kirándulás Lengyelországba: a csehszlovák határt átlépve eltűntek a vörös csillagok a mozdonyokról, a határőrök sapkáján fehér sas díszelgett, a városok utcáin cserkészek és apácák meneteltek. Varsóban találkoztam Zbigniew Cybulskival, a Hamu és gyémánt legendás főszereplőjével.
Talán még nagyobb szenzáció volt első olaszországi utam. Harmadéves egyetemistaként jutottam ki Perugiába, a legkiválóbb másodévessel, aki történetesen a menyasszonyom volt. Kardos professzor úr cinkosan mosolygott, amikor közölte, hogy mindketten ösztöndíjat kaptunk.
A csoda már a római repülőtéren elkezdődött; nemcsak a vakító napfénytől káprázott a szemünk: pálmákat láttunk, a terminál előtt milliónyi autó hemzsegett. Itália a gazdasági fellendülés korát élte. A jólét illata a perugiai vasútállomáson is megcsapott a csokoládégyár felől. Mögötte a dombtetőn a pompás középkori város, az etruszk kapuval az egyetem mellett. Itt az amerikai diákok borzalmas olasz kiejtését kivéve minden tökéletes volt, ezért nem szívesen szántuk el magunkat körutazási jegyünk felhasználására. Aztán kiderült, hogy Olaszország mindenütt tökéletes.
Megtakarított líráinkból csinos kis Geloso magnót vettünk, mely később, amikor már a Toldy Gimnáziumban tanítottunk, az olaszórák fontos kelléke lett: a tagozatos osztályok heti hat órájában Adriano Celentano és Gianni Morandi dalai is gazdagították a kötelező anyagot. Herczeg Gyula „apostoli” tevékenységének köszönhetően éppen erre az időre esett a gimnáziumi olasztanítás aranykora.
A középiskolai tapasztalatok segítettek, amikor Fogarasi professzor nyomdokain nyelvészeti tárgyakat oktattam a budapesti és a szegedi olasz tanszéken, vagy amikor a már nyolcvan felett járó, de fiatalos lendületű Móritz Györggyel új nyelvkönyveket írtunk.
Amilyen hálás feladat volt magyaroknak olaszt tanítani, olyan izgalmas kihívást jelentett a fordítottját csinálni. Padovai vendégtanárságom idején egyik diákom kijelentette: „A magyar nyelv olyan, mint a rock.” Ezen felbátorodva, Latinovits Ady-lemeze mellett, Koncz Zsuzsa Kertész leszek című albumával színesítettem az órákat. Eközben kislányaink kétnyelvűvé váltak az olasz iskolában, sőt azóta már a harmadik nemzedékre sikerült átörökíteni az „angyalok nyelvét”.
1999-ben megnyertem a Római Magyar Akadémia igazgatói állására kiírt pályázatot. Amikor először foglaltam el helyemet a Falconieri-palota aranyozott stukkókkal és mennyezetfreskóval díszített első emeleti termében, eszembe jutott az az idő, amikor Huszárik Zoltánnal együtt a még felújítatlan Palazzina sivár szobáiból menekülve a Tazza d’oro kávézóban vagy a Triznya-kocsmában tettük emlékezetessé római ösztöndíjas napjainkat.
Ennyit a pályáról. Részletesebben a pálya, a vendég, a bolt, a piac és ezernyi más olasz jövevényszavunkról abban a gyűjteményben beszélek, melyet Fábián Zsuzsanna kolléganővel állítottunk össze az érdeklődők és a magunk okulására.
