NAPÚT 2010/10., 44–46. oldal
Tartalom
Zsigmond Attila
ipari formatervező művész, bölcsész
Hollósi Frigyes
színész
Tomka Miklós |
szociológus (Budapest, 1941. április 13.)
Életemet végigkísérte, hogy máshová tartoztam, mint a javakat és büntetéseket osztogatók. Kibombáztak. Kitelepítettek. (Okát ma sem tudjuk. Szüleimnek politikai múltja, rangja, vagyona nem volt. A háború utáni „leigazolások” apámat németellenesnek minősítették. Igaz, aztán apám nem volt hajlandó aláírni a Mindszenty halálát követelő „népi kezdeményezés” íveit. Vajon ez volt az ok? Vagy az, hogy rendszeresen templomba jártunk? A Labanc Úti Általános Iskola igazgatója apámról többször mondta, hogy „nem érdemli a népi demokrácia kenyerét, aki ártatlan kisgyermekeit templomba kényszeríti”.) A kitelepítésbe kis híján belehaltam. A falut ugyanis nem volt szabad elhagynunk, és az orvos akkor sem mert kórházba utalni, amikor napokon át 42 fok fölött volt a lázam. Végül – némi kényszerítésre – mégis beutalt, én meg nyolc hónap kórház és hat hónap szanatórium árán túléltem.
1953-ban apámat beidézték a rendőrségre és közölték: „Tévedtünk. Önök szabadon mehetnek, ahová akarnak.” Szabadon? Mindenünk odaveszett. Volt lakásunkban mások laktak. Nagyvárosokba csak engedéllyel lehetett beköltözni. Munka nehezen akadt, s ha mégis lett, a volt kitelepítettet két-három hét után utcára tették. Tehát visszaút nem volt. (S ’56 őszén apámat ismét bevitték a rendőrségre, hiszen „bármi kitelhet egy volt kitelepítettől”. Az éjjeli rendőri ellenőrzések és házkutatások később is biztosították, hogy ne felejtsünk.) Szüleim viszont keresték öt gyermekük boldogulásának lehetőségét. Aszódra költöztünk. Ott megint voltak tanítóim, akik figyelmeztettek, hogy többnek kell lennem, mint mások, mert különben semmi kilátásom. Hamar igazuk lett. Kitüntetéses bizonyítványom ellenére a helyi gimnázium visszaigazolt: „állami középiskolába nem felvehető”. Így kerültem (egy sikeres felvétel vizsga és az anyagiak kalandos megszerzése után) Pannonhalmára, ahonnan persze nem vettek fel az egyetemre. S bár – egyévnyi fizikai, majd termelőszövetkezeti adminisztratív munka után – később bejutottam, mint volt pannonhalmista és mint csoportomban egyedüli nem KISZ-tag, megint csak „más” lettem. (S hogy ez mennyire nem volt következménymentes, az kiderült, mikor a csoport KISZ-titkára a diplomaszerzés táján ragaszkodott ahhoz, hogy minősítésembe bekerüljön: „idealista beállítottsága miatt oktatói és tudományos állásra alkalmatlan”.) Ennek ellenére kutató lett belőlem, de még 1989 után is úgy érzem, hogy a társadalomtudósok hazai közegében (ellentétben a külföldön megélt szabadon gondolkodó plurális környezettel) vallásos meggyőződésem nehezen érthető, magyarázatra szoruló és a „normálissal” nem egyenértékű „más”-sá minősít. (Jellemző epizód, hogy 1995-ben – ! – az ELTE Szociológia Intézetének akkori vezetője nyomtatásba adta, hogy – szerinte – „nehéz következetes vallásszociológiai kutatást folytatni olyan kutatóknak, akik maguk is valamely hitben élnek”. Mintha neki és egyéb nem vallásos kutatóknak ne lenne meg a maguk hite!)
A történetnek van egy fontosabb része. Szüleim nemcsak példaadó hősiességgel végigélték a nehézségeket, hanem boldog gyermekkort biztosítottak nekünk. A napi kubikosmunka után apám időnként emlegette a család 1249-ből származó nemességét (a helyzet komikumát talán nem kell hangsúlyoznom), megtoldva azzal, hogy „a nemesség kötelez”. A származás jogot nem ad, felelősséget igen! Szociológussá valószínűleg a társadalom iránti, akkor megtanult felelősség tett, meg a környezetünkben megismert emberek megszeretése, megbecsülése. Sok ember segítőkészségét tapasztaltam. A kitelepítésben a szomszédságból élelmet kaptunk. Később párttag osztályfőnököm mindent megtett, hogy tovább tanulhassak. A járási állatorvos „elintézett” egy velem szembeni feljelentést és érettségi után állásba juttatott. Diplomaszerzés után egy kutatóintézet korábban miniszter igazgatója a hátrányos egyetemi minősítés ellenére alkalmazott. Sok ilyen élményem volt. Bár a kritikus pillanatokban (a rendőri beidézések és „beszélgetések” is közéjük tartoznak) úgy összeszorult a gyomrom, hogy napokig nem tudtam enni. De végül megmaradt az érzés, hogy körülöttem sok jó ember van – politikai besorolástól függetlenül.
Szociológiát a Marx Károly Közgazdasági Egyetemen tanultam: Hegedüs Andrástól, Cseh-Szombathy Lászlótól, Losonczy Ágnestől, Márkus Máriától és másoktól. S miután elég szakmai tárgyat végeztem fakultatív módon, az országban elsőnek doktorálhattam szociológiából. Többször noszogattak, lépjek be a pártba. Megfordult a fejemben, hogy aki társadalomtudományi téren valamit el akar érni, annak aligha van más választása. Végül 1968 és az akkor tiltakozók meghurcolása kijózanított. A politikai hátszél hiányát nagyobb szakmai teljesítménnyel igyekeztem ellensúlyozni. Nyelveket nem beszélő főnökömnek könyvek sorát fordítottam. Egyébként pedig írtam, amennyit bírtam: kutatási jelentéseket, cikkeket, könyveket, nyolc-tíz, vagy ha az UNESCO-kiadványokat is számoljuk, több tucat nyelven. (A kor furcsasága, hogy a Vigilia és a Teológia folyóiratban éveken át álneveken publikáltam. A marxista Magyar Rádió Tömegkommunikációs Intézet, illetve később az MSZMP KB által felügyelt Magyar Közvélemény-kutató Intézet munkatársa egyházi folyóiratban nem írhatott vallásos szellemben.)
Vallásszociológussá magánszorgalomból és külföldi tanulmányok segítségével váltam. Szabadságaimat évről évre szakmai konferenciákon töltöttem. Egy idő után megismertek. Nem sok „keleti” vallásszociológus volt a piacon. Ide-oda beválasztottak, előadni hívtak, s ami nem mellékes, fizették útjaimat. Én meg élveztem Európa és a világ levegőjét, a szellemi szabadságot, a szakmai pezsgést. A fokozódó külföldi elismeréssel szemben itthon a tűrés, a mégis bekövetkező konfliktusok simítgatása és sok rangos hazai kolléga fanyalgása maradt. A vallás szerepének bemutatását és az elvallástalanodás szükségszerű voltának tagadását többen olyan káros butaságnak minősítették, amiért képviselőjének szakmai kigolyózás jár. A légkör csak a legutóbbi években, egy új tudósnemzedék felnövekedésével változik. A magyar szociológiát bemutató, az ELTE két kutatója által írt angol tanulmány szakterületemet nem tekintette ugyan említésre méltónakk, írásaimnak ezernél több, nagyrészt külföldi idézése viszont azt mutatja, hogy írtam olyat, amit mások figyelembe vettek. Tehát nincs miért panaszkodnom.
Szakmai pályám elképzelhetetlen lett volna teljes családi egyetértés nélkül. Párom Németországból jött hozzám feleségül. S bár hamarosan súlyosan beteg lett, több mint negyven évet éltünk együtt szeretetben, boldogságban. Legkisebb gyermekünk fiatalon meghalt. Leányunk szerzetes lett. Fiunk családjával ma Kanadában él. Remélem, három unokánk kevesebb nehézségbe ütközik majd, mint mi.
A képhez hozzátartozik még valami. A vallásszociológusnak az egyházban sem könnyű a dolga. A papság zöme a szociológiát a rendszerváltást követően is gyanús, marxista, vallásellenes tudománynak hitte. Sokan ma sem értik, hogy vége a keresztény kornak (bár korántsem a vallásnak és nem is a vallásosság és az egyház társadalmi szerepének!). A fennálló rend bírálatára az intézmények képviselői itt is, ott is ellenkezéssel, ellenségeskedéssel reagálnak. Ez a dolgok természete. Ez munkahelyi cikcakkozásomat is magyarázza. 1989-ben kiléptem a Magyar Közvélemény-kutató Intézetből és a Katolikus Társadalomtudományi Akadémia, az Országos Lelkipásztori Intézet és a Vallásszociológiai Központ egyik alapítója lettem. Egyházi bírálat hatására mentem át két év után az MTA Filozófiai Intézetébe. Újabb évek után Erdő Péter rektor (a későbbi esztergomi érsek, prímás és bíboros) hívott a Pázmány Péter Katolikus Egyetemre a Szociológiai Intézet rendbetételére. Örömmel vállaltam. Innen nyolc év után mentem a Semmelweis Egyetem Mentálhigiéniai Intézetébe, ahol most is vagyok. Minden bizonnyal ez az utolsó állomás.
Végeredményben lehet, hogy előbb családi múltam tett „mássá”. Hogy nem idomultam a hivatalos elvárásokhoz, az rajtam múlott. Ez adta életem savát-borsát.