NAPÚT 2010/10., 41–44. oldal
Tartalom
Kupa Mihály
közgazdász
Tomka Miklós
szociológus
Zsigmond Attila
ipari formatervező művész, bölcsész (Budapest, 1941. április 6.)
Megszületésem napján állították fel a légelhárító ágyúkat a Városliget szélén. Burgenlandi sváb édesanyám a Bethesda kórház ablakából – ahol életet adott nekem – jól láthatta anyai ágon felvidéki, apai ágon erdélyi édesapámmal együtt, hogy a háború közelebb jött. Ám a Teremtő megajándékozta őket hittel, reménnyel és szeretettel, megsokszorozta erejüket és hazaszeretetüket, hogy elviseljék, túléljék a világégést, az oroszországi, majd bajorföldi katonáskodást, közben fenyegetett, de gyönyörűséges erdélyi szolgálatot, majd a békét követő első vonattal a hazatérést Budapestre.
Pontosan emlékszem a madéfalvi, a Hargitáról érkező Mikulásra, a Birenbachba bevonuló felszabadító amerikai tankokra és a két marokkal szórt csokoládékra, de a jenki hadsereg ingyenkonyhájára is, és arra, ahogy a marhavagonban hazafelé egy magasra szerelt priccsen ülve napokon keresztül meséltem a dobkályha melege ellenére és a zsúfoltságban is didergő felnőtt útitársaimnak. Önfeledten hallgatták, a mesémbe menekültek, alighanem ezért, szépnek is találták. Szüleim meglepett örömmel tapasztalták önkéntes vállalásomat.
A haza pedig alig fogadta be a – cseppet sem saját akaratukból – „nyugatosokat”.
Másodikos, rákóczis diákként hírét vettem, hogy tüntetés lesz a Bem téren. A szülői féltés sem tartóztatott fel, éreztem, ott a helyem. Sinkovics Imre, Veres Péter, borzongatóan szép skandált jelszavak, lyukas zászló. Kart karba fonva, szoros sorokba rendeződve át a Margit hídon, az Alkotmány utcán a Parlament elé. Egy Csepel teherautóra felkapaszkodva a Sztálin-szoborhoz. Mikor a sikertelen ledöntési kísérletek, a pengően megszakadó acélkötegek kudarca után a lángvágók győztek, és a gyűlölt szobor kora éjjel a térre zuhant, ügyetlenkedő, lelkesen segíteni akaró kisdiákként a nagy történet részesének éreztem magam. Nemcsak az embereknek, a szobroknak is sorsuk van. Életem különös sorsszerűsége, hogy ötven évvel később részt vehettem az 1956-os forradalom és szabadságharc új emlékművének pályázati szakmai bírálatában. A forradalmi megsemmisítést fél évszázaddal később ugyanazon a helyen az emlékező, tisztelgő főhajtás, az emléképítés követte.
;Porcelántervező szakra vett fel Borsos Miklós az Iparművészeti Főiskolára. Egy évre rá Dózsa Farkas András ösztönzésére az ipari formatervezői tanulmányokat választottam. Ebbéli hivatásom diplomás gyakorlásának első színtere a Ganz-Mávag gyáróriás volt, amely ösztöndíjjal támogatta a taníttatásomat. Akkor a tervezőmunka szerves része volt az ipari formatervezés fontosságának prófétai hirdetése a fejlesztést hanyagoló, az újat borzongva elutasító tömegtermelés ellenszelében.
A faltörő szerep eredményeként a sok-sok újdonságot mutató motorvonat és számos ott gyártott gép művészi formatervét készíthettem el. Magántervezőként pedig mérőműszereket, garázsipari berendezéseket, egyházi és közösségi épületek világítótesteit, hotelberendezéseket, öntöttvas utcabútor-családot, kerámia napórát és még sok mindent terveztem, 1971-ben BNV-díjat, 1992-ben formatervezési nívódíjat nyertem. Közben a gyári állást feladva rajzot és művészettörténetet tanítottam iskolában. Ennek okán is megszereztem második diplomámat Szegeden, a tudományegyetem bölcsészkarán.
Harmincegy éve vezetem a Budapest Galériát, a főváros vizuális művészeti, mecénás „műhelyét”, ahol felsorolhatatlanul sok szép feladat jutott a művészetközvetítés szolgálatában: a magyar és külföldi kortárs művészeti kiállítások sora, az új értékeknek a tévedés örök lehetőségével nehezített, de eltökélt kutatása és mindezek időszerű bemutatása a szakmának és a műélvező közönségnek. Csak önkényesen példálózva: a hetvenes évek új hazai képzőművészeti törekvéseinek, alkotásainak – a politikai kiszorítás ellenére – végre hivatalos közkinccsé tétele a Tendenciák I–VI. bemutatóin. Először a Budapest Galériában volt Magyarországon S. Dalí-, J. Beus-, T. Kantor-, Baász Imre-kiállítás, több mint négy évtized után az Európai Iskola, vagy nyolcvan év után Réth Alfréd tárlata... stb.
Az értékteremtésben és értékőrzésben is különösen felelős szerephez jutottam. Egyrészt: pályázatok kiírása, új emlékművek, köztéri művészeti műtárgyak létrehozására, a megvalósítás sokrétű feladatai az avatásig, valamint művészi bírálat és szakmai állásfoglalás készítése a döntéshozók számára. A kötelező zsinórmérték számomra az érték, a közízlés és a közpénz volt. Itt is csak kiragadott példa a Batthyány Lajos-emlékmű, a Kitelepítettek emlékműve vagy a Rollerozó fiúcska szobra...
Másrészt Budapest 16 és fél milliárd – vagy inkább alighanem felbecsülhetetlen – értékű köztéri képzőművészeti „gyűjteményének”, a nemzeti emlékezet és vagyon fontos részének mint állandó szabadtéri kiállításnak, az eleink teremtette értékeknek a kutatása, ápolása, megőrzése utódainknak. Például: Ezredéves emlékmű és Hősök köve, a várbeli Szentháromság-oszlop...
Több mint húsz éve nemzetközi művészcsereprogramban veszünk részt, műteremlakásainkban fogadjuk a külföldi partnervárosok művész küldötteit, viszonzásul – a kölcsönösség alapján – magyar művészeket küldhetünk Párizstól Gyergyószárhegyig egész Európába, hónapos alkotói tanulmányútra.
Szakmai munkámat megtisztelő figyelem kísérte, számos elismerést kaptam (a Fővárosi Tanács Művészeti Díja, 1989; Budapestért Díj, 1999; Belga Királyi Leopold Rend tisztikeresztje, Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje, 2002; a Francia Köztársaság Művészet és Irodalom Rendje tisztikeresztje, Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje, 2008).
Tizenhárom éven át, 1998-ig országgyűlési képviselőként is szolgáltam. Mindhárom ciklusban egyéni választókörzetben kaptam bizalmat a választóimtól. A mindennapok, a hétköznapok demokráciájáért igyekeztem dolgozni, kiemelten a kultúráért, a művészetért és választóim általam jól ismert érdekeiért.
Életem legváratlanabb, legkülönösebb, életre szóló történése félig diplomáciai, félig családi utazásom Nepálba. Párom szakavatott kalauzolásával ismerhettem meg a legfontosabbakat történelemről, építészetről, művészetről, a nepáli emberekről, életről és halálról, és részese lehettem tiszteletbeli családtagként a tradicionális nepáli esküvőnek a menyasszony családja vendégeként, majd kísérők nélkül, kettesben, saját erőből feljutottunk a Himalájában Muktinath zarándokhelyre. Meghatározó érzés volt ott, 4000 méteren, a felhőbe burkolódzó 8000 méteres csúcsok koszorújában, szitáló jégesőben tudni és átélni, hogy életünkben most vagyunk legközelebb a mi keresztény istenünkhöz, és persze a hinduk és buddhisták isteneihez is. Sokat kaptunk Nepáltól, ajándékokkal gazdagon térhettünk haza.
Mint életem minden szakaszában – különösen ilyen önmagammal szembesítések idején –, rendre foglalkoztat, hogy mi mindennel maradtam adós, mit mulasztottam el megmondani, leírni, megtenni.
Most, a megtisztelő, szembesítésre késztető felkérésre belenéztem a tükörbe. Találkoztam kisgyerek, diák és felnőtt önmagammal. Ennek az életútnak a tisztán látható, de önkényesen válogatott mozaikjait próbáltam rögzíteni. Sok tervet dédelgetek, talán folytathatom. Ehhez erőt ad és boldoggá tesz a családom, két remek fiam és hat unokám.
Két bölcs megállapítás egész életutam – múltam és jövőm – alapelve: „Művészet nélkül lehet élni, de nem érdemes”; „A hagyományok nem mögöttünk vannak, hanem rajtuk állunk.”
