NAPÚT 2010/10., 26–28. oldal
Tartalom
Medveczky Ilona
színész, táncművész, díva
Kamarás István OJD
író, szociológus
Petényi Katalin
művészettörténész, filmrendező (Budapest, 1941. március 12.)
Az első érzés, amire emlékszem, a félelem. Az első emlék a menekülés. Éjszaka volt. 1944 telén egy kis dunántúli faluból menekültünk a végtelen mezőn egy föld alatti bunkerbe. Fölöttünk fenyegetően „lógtak” a Sztálin-gyertyák. Amikor már nem tudtam lépést tartani, apám karjába vett. Ölelése biztonságot adott. Aztán egy újabb menekülés. 1956 novemberében a szabadság első mámoros napjai, az új jövő reménye után golyószórók tüzében egy pesti utcán. A kettő között emléktöredékek sora: a szülői ház békéje, hétköznapok és ünnepek szépsége. Szüleim mindketten tanárok voltak, életre szóló szellemi és erkölcsi örökséget kaptam tőlük. Megpróbáltak olyan otthont teremteni számunkra, mely védelmet nyújt a diktatúrában. Az önfeledt gyerekkor pillanataiba azonban mégis újra és újra behatolt a félelem, félelem a házkutatásoktól, a környezetünkbe beépített besúgóktól.
1959-ben felvettek a bölcsészkarra, művészettörténet–magyar szakra. 1963-ban kaptam diplomát. Egyetemi éveim nagy élménye a művészetek felfedezése. Mint fiatal művészettörténész Szentendrére kerültem. A hatvanas évek közepén a festők városának múzeumában festmények és szobrok helyett kitömött madarak fogadták a látogatókat. Sok bürokratikus harc után sikerült elérnem a megyei vezetőknél, hogy kiállítássorozatot rendezzek. A több évtizedes szocialista realizmus után Barcsay Jenő, Deim Pál, Csíkszentmihályi Róbert gyűjteményes kiállításai revelációként hatottak. Később aztán állandó múzeumokat is rendeztem Barcsay Jenőnek, Kovács Margitnak. Cikkeket, könyveket publikáltam. (Fontosabb könyveim: Barcsay Jenő, 1974, majd 1986, Corvina; Ámos Imre, 1982, Corvina.) Sokat jelentett számomra, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetem (akkor főiskola) tanára lettem (1970–80). Máig örömöt okoz, mikor régi tanítványaim művészettörténeti előadásaimra emlékeznek.
Még egyetemi éveim alatt férjhez mentem Gyöngyössy Imre filmrendezőhöz. Imrén és a főiskolai munkámon keresztül egyre jobban érdekelt a film. Társíróként, konzultánsként vettem részt Gyöngyössy Imre, Kabay Barna és más rendezők filmjeiben. Úgy éreztem, teljes életet élek: izgalmas, kreatív feladatok, boldog családi élet fiammal és lányommal, éjszakába nyúló beszélgetések barátainkkal a vároldalban levő öreg házunkban. A történelem, a hétköznapokban működő hatalom azonban közbelépett, beleszólt életembe. Akkor még nem sejtettem, csak későbbi kutatásaimban bizonyosodtam meg arról, hogy az Államvédelmi Szolgálatok a hetvenes években is jól működött. Gyöngyössy Imre, akit 1951-ben koholt vádak alapján egy koncepciós perben letartóztattak és három év börtönbüntetésre ítéltek, a Kádár-rendszerben is „persona non grata” maradt. A BM nem nézte jó szemmel külföldi sikereit, ezért célszemélyként továbbra is megfigyeltették, külföldi meghívásait megakadályozták, verseinek, drámáinak kiadását nem engedélyezték, az itthoni sajtó támadta filmjeit. Csak egy példát említenék erre. Egy rimóci öreg parasztasszonyról szóló, Kabay Barnával közösen rendezett, német koprodukcióban készülő filmjét, a Két elhatározást, melyben szakértő voltam, itthon betiltották, útleveleinket bevonták, a leforgatott anyagot meg akarták semmisíteni. Sok harc után a külföldi partner miatt mégis engedélyezték a további forgatást. A dokumentumfilmet előbb mutatták be külföldön, 11 nemzetközi díjat kapott, köztük a chicagói Gold Hugot és a legjelentősebb német díj, a Grimme-díj aranyfokozatát. Ez a személyes meghurcoltatás 1977-ben, mely sok álmatlan éjszakát okozott, egyúttal jól tükrözi a Kádár-rendszer működési mechanizmusát is.
A támadások Imre körül tovább folytatódtak. Úgy érezte, elfogyott körülötte a levegő. Így 1980-ban elfogadta az akkori nyugatnémet televízió meghívását, hogy családjával Németországba telepedjen át és ott dolgozhasson. Válságos napokat éltem át. Latin műveltséggel, angol, olasz, francia nyelvtudással, művészettörténészként mihez kezdek majd egy idegen országban? Akkor határoztam el, hogy végleg filmmel fogok foglalkozni.
A bajor Alpok lábánál, a Starnbergi-tó partján hamarosan sikerült újra otthont és közös műhelyt teremteni. Innen jártuk be a világot, együtt készítettünk filmeket erdélyi falvaktól a dél-kínai tengerig, brazil faveláktól szibériai hómezőkig a száműzöttekről, hazátlanokról, fennmaradásukért küzdő kis népekről. Dokumentumfilmjeink előkészítése, forgatása során szembesültem a XX. század keserű történelmi tapasztalatával, a menekültek századával. Háborúk, világégés, újra és újra fellángoló testvérharcok emberek millióit űzték el otthonaikból, szakították el szeretteiktől. Milliók váltak nincstelenné, hontalanná, a fasizmus, a sztálinizmus áldozataivá. Milliók tűntek el nyomtalanul a koncentrációs táborok gázkamráiban és a gulag munkatáboraiban. Úgy éreztem, hogy értelme van az életemnek, hogy filmjeinkkel azoknak az üzenetét közvetíthetem, akik a történelem áldozatai lettek. A filmek készítése közben gazdagabb lett az életem. Olyan emberekkel találkoztam, akik a legnehezebb helyzetekben is meg tudták tartani emberségüket, morális tartásukat.
Miközben Gyöngyössy Imrével és Kabay Barnával kamerával jártuk a világot, újra és újra visszatértünk a szülőföldre. Odisszeiának beillő bolyongásaink közben sohasem veszítettük el identitásunkat. Játék- és dokumentumfilmekben emlékeztünk a tragikusan elpusztított Tisza menti paraszt-zsidóságra, kihaló népi hagyományokra, figyelmeztettünk a múlttal való szembenézés, a megtisztulás fontosságára. A század szkepticizmusával szemben megpróbáltunk pozitív értékeket felmutatni. Imre sajnos 1994-ben eltávozott közülünk, nem érte meg, hogy hetvenévesen valljon múltjáról.
Az előírt hetven sorba töredéke sem fér az életemnek. Pedig mennyi mindenről tudnék szólni: emlékezetes, szép munkákról, melyekben íróként vagy rendezőként vettem részt, közös sikerekről (Jób lázadása, 1982, Add tudtul fiaidnak, 1985, Száműzöttek, 1991, Holtak szabadsága, 1992, Exodus, 1995, Közvetítő, 2005, Hitvallók és ügynökök, 2009), nemzetközi díjakról (Oscar-nevezés Los Angelesben, 1984, Cinema della Pace, 1988 – békedíj az életműért Olaszországban) és mindarról, amit személyesen éltem át az elmúlt csaknem hét évtized alatt: születést, halált, örömöt, gyászt, vívódásokat és megpróbáltatásokat, melyekben a hit és a szeretet mindig erőt adott. Várom a jövőt: izgalmas új feladatokat, itáliai utazásokat, adventi hóeséseket, az önfeledt játékot unokáimmal.
