NAPÚT 2010/10., 29–30. oldal
Tartalom
Petényi Katalin
művészettörténész, filmrendező
Marosi Gyula
író, dramaturg
Kamarás István OJD
író, szociológus (Munkács – ma: Ukrajna –, 1941. március 20.)
Fotó: Sárközy György |
Országos pongyolaság, önműködő önkizsákmányolás, lefelé kerekítés, kivezényelt népakarat, központosított demokratizálás, szívet eltakaró óriás kokárda, tanácstalan tanácstagok, becstelen alábecslés, neveletlen nevelők, összepréselt óriások, érvénytelen jegyesek, leszázalékolt ifjúság, pórázra fűzött pillangók, vegyszeres liliomtiprás, huzalozott szivárvány, együttérzés-csillapítók, önkéntes vérszopók, vizuális képmutatás, kifütyült énekesmadarak, kiporciózott végtelen, leállított reményfutam, lepkesúlyú igények, hamis kakofónia, éretlenségi bizonyítvány, pontatlan percemberek, haldokló élesztő, védtelen magasfeszültség, lepisszegett, végigrepedt síkok, behorpadt dimenziók, akadozó csendek – ez volt egyfelől magántörténelmem kontextusa, másfelől viszont kisebb- és nagyobbfajta szépségek és csodák, szabadság- és boldogságélmények. Úgy adódott, hogy érdekesebbnél érdekesebb akadályokba és lehetőségekbe ütköztem, sőt olykor beleszaladtam és/vagy belegabalyodtam magába a történelembe, és így annak – akarva-akaratlan – majdnem mindenki mással együtt én is epizodistája lehettem.
1955–61-ig részt vehettem a szentimrevárosi földalatti katolikus ifjúsági mozgalomban, és három évtizeddel később retrospektív szociográfiát (Búvópatakok) készíthettem róla. Kitűnő érettségi után világnézetem „kiszivárgása” miatt két évig betanított munkás lehettem, és amikor húsz évvel később a munkások olvasási kultúráját vizsgáltam, igennel válaszolhattam azoknak, akik gúnyosan megkérdezték, találkoztam-e már életemben valóságos fizikai munkással. Másféle folytatása is lehetett ennek a hasznos kitérőnek. A hetvenes évek közepén egy rádióműsor-sorozat (Elkezdtünk beszélgetni) alkalmi rádióriportereként hajógyári munkásokkal beszélgettem, majd ezután három évig havonta összejártunk beszélgetni, s felvettük a Hetedikek nevet. Hét év múlva szociográfusaként újra felkerestem őket életútjukat követve (Hetedikek).
A szociológusi szerepet olykor szociográfusira váltva megmártózhattam az életes valóságban, és nem kerülhettem ki, hogy a „mi van?” és „hogyan van?” (Értéktérkép) mellett arra is választ keressek, hogy „mi lehetne?” (Reformvár). Tizenhét évig voltam kedvenc munkahelyem, a Könyvtártudományi és Módszertani Központ olvasáskutatási osztályának előbb munkatársa, majd vezetője. Politikai okokból bekövetkezett feloszlatása után én művelhettem a nyolcvanas évek második felében először főállásban vallásszociológiát a Művelődéskutató Intézetben, majd ezután másodlagos tevékenységként minden további munkahelyemen. Itt keveredhettem bele 1988-ban az alternatív demokratikus szakszervezet alapításába. A rendszerváltás idején az Országos Közoktatási Intézetben létrejött műhelyben részt vehettem az emberismeret és etika tantárgy kitalálásában, melynek nem akadt párja szerte a nagyvilágban, rövid diadalmenete után bekövetkező bukását illetően sem. Rázós vallásszociológiai témáim (Bensőséges bázisok, Egyházközségépítők, Júdások vagy Péterek) és a témákkal kapcsolatos megnyilatkozásaim következtében egyházam vezetése jócskán elhidegült tőlem, ugyanakkor bátor papok és szerzetesek mellettem való kiállásukkal kényeztettek, és civil létemre lelkigyakorlatok tartására és egyéb feladatokra hívtak meg. Amikor saját egyházam terepe számomra járhatatlanná vált, előbb a krisnásokat (Krisnások Magyarországon), majd az új vallási jelenségeket (Kis magyar religiográfia) kutattam. Óraadóként, majd főállású egyetemi oktatóként, végül szakok és tanszék alapítójaként kellőképpen belagabalyodhattam a felsőoktatásba, eljutottam annak sivatagaiba és oázisaiba egyaránt.
Szociológusi, írói és tantárgy-kitalálói szerepeim jócskán átlapolták egymást, olykor kedvező hatással egymásra. Több kutatásomban összekapcsolhattam művészet- és vallásszociológiai érdeklődésemet (Vallásosság, habitus, ízlés). Más alkalommal a szociológusi és az írói nézőpontot kombináltam (Ipiapi atya, Jézus-projektum), megengedve, hogy olvasóim egyik része emígy, a másik része amúgy olvassa. Sosem mondtam azt, hogy „gondolta a fene!”, nemcsak azért, mert mindig is kifejezetten érdekelt, hogy ki hogyan és mivel reagál írásaimra, hanem azért is, mert irodalomszociológusként a műalkotás és a befogadó csak részben feltárható, nagyobb részben titokzatos kapcsolatát vizsgáltam, tisztelve tesztelve az olvasót (Olvasatok, Az irodalmi mű befogadása), mindeközben – műveik hatását és értelmezését vizsgálva – bensőséges kapcsolatba kerültem Bulgakovval, Kertész Ákossal, Kertész Imrével, Milne-nel, Sántával, Ottlikkal, Örkénnyel, filmszociológusként pedig Tarkovszkijjal.
Gyermekeimmel és más gyermekekkel való „interakcióim” következményeként akarva-akaratlan írhattam előbb hangjátékokat (az egyiket – Wagga-wagga, avagy a lakatlan liget titka – tizenkét gyerekkel társszerzőségben), majd meséket, meseregényeket. Az első meseregényem (Sárkányos mese Igazából) nagy részben gyerekeimnek, az év gyermekkönyve (1998-ban Csigamese könyvemmel) címet unokáimnak köszönhetem. Remek felnőtt társszerzőim is voltak: A. Gergely András, Balogh Zoltán, Bartos Éva, Bánlaky Pál, Blanckenstein Miklós, Gereben Ferenc, Géczi János, Fogarassy Miklós, Havas Judit, Havas Katalin, Homor Tivadar, Kelemen László, Kiss Endre, Könczei György, Bryan Luckham, Lukács László, Makk Katalin, Nagy Attila, Németh István Péter, Polónyi Péter, Sárkány Klára, Somorjai Ildikó, Tomcsányi Teodóra, Varga Csaba, Vörös Klára, Zsolnai László.
Nyíri Tamástól megtanultam, hogy Istenen kívül semmi-senki mást nem szabad teljesen komolyan venni, mert az bálványimádás lenne, vele együtt mindenen lehet derülni, sőt nevetni. Innen a nevem mellett szereplő OJD, mely azt jelzi, hogy az általam alapított Ordo Joculatorum Dei tagja vagyok. Hálás vagyok a sorsnak, jobban mondva a térfelemre furfangos szervákat küldő Gondviselőnek, hogy lehetőséget kaptam arra, hogy több ízben is hálás szívvel visszaküldhessem a labdákat a Feladónak.
