NAPÚT 2010/10., 24–26. oldal
Tartalom
Pauer Gyula
szobrász, díszlet- és jelmeztervező, performer
Petényi Katalin
művészettörténész, filmrendező
Medveczky Ilona
színész, táncművész, díva (Budapest, 1941. március 4.)
Édesapám, Medveczky Dezső a MÁV-nál, Kőbányán dolgozott, ott, a MÁV-telepen kapott szolgálati lakást, édesanyám, Jakab Mária erdélyi származású, főállású feleség volt. Tisztes szegénységben, de nem nyomorban éltünk, éppen úgy, mint a többi munkáscsalád. Egyedüli gyermek voltam, édesapám lánytestvérei gyermektelenek voltak, ezért kitüntetett figyelemmel kísérték életemet, tehették, mivel hozzánk képest lényegesen jobb anyagi helyzetben éltek. Első színházi élményemet is néhány éves koromban Erzsébet nénémnek köszönhettem, aki elvitt a Coppélia balettre. Nem gondolta senki, de ezzel megpecsételte sorsom: már akkor, ott, a Városi Színház balettelőadásán eldöntöttem, hogy én is primadonna leszek. Édesapám hivatalnoki, titkárnői pályát szeretett volna nekem, ezért nagynéném titokban, a szülők tudta nélkül vitt el az akkor még néhány éves Állami Balettintézet felvételi válogatására. 3500 jelentkezőből választották ki azt a 11 gyermeket, aki megkezdhette a hivatásos táncművésszé válás rögös útját. Kiválasztottak, felvettek, ebből hatalmas botrány keveredett otthon, de szüleim végül is megenyhültek, látván, hogy a balettintézet szinte mindenről gondoskodott, ami a tánctanuláshoz kellett, méghozzá ingyen, sőt hamarosan munkát és keresetet is biztosított állandó statisztálással az Operaházban és az Erkel Színházban. Első keresetemből édesanyámnak villanyvasalót vettem, hogy könnyebben tarthassa rendben táncruháimat. Az Állami Balettintézetben Hidas Hedvig osztályába jártam kilenc éven át. Kilenc évig folyamatosan küzdöttünk egymással, szókimondásom, erőszakosságom, igazságszeretetem nem volt könnyen tolerálható az akkori nevelési felfogásban. De megtanultam a Mesternőtől a kitartást, a maximalizmust, a szorgalmat, a tánc iránti alázatot, önmagam alárendelését a kínnak, a fájdalomnak, a kimerültségnek, a tökéletes klasszikus technikát, vagyis nincs lehetetlen, csak tehetetlen, az ő szavaival élve. 1959-ben szereztem meg a táncművészeti diplomámat, és már a végzés előtt megkaptam első filmszerepemet: az Egy magyar nábob csárdajelenetében a forró hangulatú cigánytáncot. Bessenyei Ferenc az utolsó másodpercben letépte rólam a pruszlikot, és kivillantak az első pucér mellek a magyar filmgyártás történetében. Nagy botrány lett belőle, főleg a balettintézetben, ezért a „szólóért” nem kaptam a vizsgaelőadáson lehetőséget önálló táncra. Ez volt a büntetés, de a diplomát azért odaítélték. A végzés után a kultúrpolitika osztálytársaim nagy részével Pécsre irányított, ahol megalapítottuk az idén 50. jubileumi évét ünneplő, máig világhírű Pécsi Balettet. Ott vált valóra gyermekkori álmom, a primadonnaság, Rimszkij-Korszakov Seherezádé címszerepe, a koreográfus Téry Tibor volt. Az első évad csak a sikerről és főszerepekről szólt, de később csalódásba fordult. Nőies alkatom, magasságom, csontrendszerem, izmaim tömege bizony megterhelték férfi partnereimet. A balettigazgató, Eck Imre a 40 kg-os balerinákat részesítette előnyben, némileg joggal, ezért további pécsi karrieremnek befellegzett. Otthagytam a társulatot, visszatértem Budapestre. Új szerepkört, új műfajt kellett keresnem, hogy továbbra is az élvonalban legyek, ahol nem hátrány az, ami egy nőt kívánatos, hús-vér nővé tesz. Váratlanul felkérést kaptam 1962-ben az akkori első magyar revüszínházba, a Tarka Színpadra. A szerveződő revü mellett a Jókai Színházban szubrettszerepet vittem színre az Espresso Bongó és a Lopni sem szabad darabokban, melyeknek szerzője Királyhegyi Pál volt, partnereim Galambos Erzsi, Bús Gyula, Végvári Tamás. A táncszakma ellenem fordult, hogy váltottam a „könnyű műfajra”, ami a valóságban sokkal nehezebb feladatok elé állított: klasszikus balett alapon teljesen új mozgáskultúrát, ritmusokat kellett megtanuljak, és viselnem kellett a látványos kosztümöket, melyek iparművészeti remekek voltak, de a tömegük 25-30 kg-ot is elért, no és a minimum 12 cm-es cipősarkakat. Ebben táncolni bizony a legnehezebb fizikai munka volt. Most jól jöttek izmaim, ami máshol nem kellett.
És eszembe jutottak édesanyám szavai: ha ilyen lábad lesz, mint nekem, akkor nem lesz gondod az életben! Felkészültségemmel, megjelenésemmel sikerült új műfajt teremteni Magyarországon: a művészi revüt, ami Budapestet a Kelet Párizsává tette évtizedeken át. A revü nem ismeri az ország- és politikai határokat, eladható műfajjá nőtte ki magát, így lehetőségem volt „Nyugaton” dolgozni. Első hosszabb szerződésem Frankfurtba szólított 1963-ban, ahol egy éven át léptem fel szünet nélkül az Imperial Revüszínházban. Elődeim Marika Röck és Josephine Baker voltak. A teljes egyéves gázsimból vásároltam meg azt a Ford Thunderbird cabrio sportkocsit, melynek filmes karrieremet köszönhettem. A veréb is madár című filmhez 1968-ban kellékként szükség volt a kocsimra, mely Európában az egyetlen ilyen személyautó volt. Az autót nagyon féltettem, őriztem, emiatt beleírtak a filmbe epizódszereplőként. De a plakátokon az én lábam között reklámozták a főszereplőket. A mai napig ez a legnézettebb magyar film, hétmillió ember látta. Ezek után sorban jöttek a filmszerepek: Az oroszlán ugrani készül (1969), ZDF-Bavaria Die Traume von Ilona Medveczky (1970–71), a nyolcvanas években Csak semmi pánik, Szindbád, Szecsuáni jólélek Rajnai András rendezésében A filmezés mellett prózai színházakban is felléptem, pl.: Lükiánosz Szerelmeskedések című darabjában a Radnóti Színpadon, a Tháliában pedig A jóból is megárt a kevésben Rátonyi Róberttel és Gálvölgyi Jánossal. A fő művészeti tevékenységem továbbra is a tánc maradt, jól eladható exportcikké váltam, ezért ha nem a budapesti Moulin Rouge-ban léptem fel, akkor a teljes keleti blokk mellett Brüsszel, Antwerpen, Párizs, Thesszaloniki, Berlin, Las Vegas közönségét próbáltam elvarázsolni. Ez a sikersorozat húsz éven át tartott. 1981-ben készítette el az MTV az első nagyszabású táncshow-t főszereplésemmel, Én csak táncolok címmel. A műsor nívódíjas lett, és Montreaux-ban megnyerte az Aranyrózsa fesztiváldíjat. Ezt követte a parkszínpadi önálló műsorom alkalmanként háromezer néző előtt Medveczky Ilona és vendégei címmel. Hogy biztosíthassam állandó szabad mozgásomat a világban, szükségem volt a magyar hatóságok engedélyére. Emiatt zsarolhatóvá váltam, a kialakult helyzetet úgy oldottam meg, hogy házasságot kötöttem az osztrák Wilhelm Alexander von Thurn und Taxis herceggel, és megkaptam az osztrák állampolgárságot. Így már senki nem tarthatott vissza, ha felkérést kaptam akár a tengerentúlra is. Nem gyakorolhattak velem több „kegyet” a kultúrpolitikusok. A rendszerváltás azonban már nem kedvezett a revünek Magyarországon. Megszűntek vagy átalakultak kaszinókká, diszkókká a bensőséges mulatók, vacsorázóhelyek, bárok, ahol magas színvonalú varietéműsor volt látható. Néhány év alatt romba dőlt minden, amiért egy életen keresztül dolgoztam. Bár történt többször kísérlet a Moulin Rouge feltámasztására, de ezek a tőkehiány és hozzá nem értés miatt kudarcra ítéltettek. Így maradtam tehát a parkolópályára tett utolsó mohikán, egy letűnt kor és műfaj tanúja, aki múltbéli munkásságáért megkapta az Érdemes Művész kitüntetést 2005-ben. Ennek ellenére az Örökös tagok Nagymező utcai lábnyomai között véletlenül sem láthatja a közönség az enyémet, bár talán a legtöbb közöm volt a Moulin Rouge előtti utcakövekhez.
