NAPÚT 2010/10., 21–23. oldal
Tartalom
Kapronczay Károly
történész
Medveczky Ilona
színész, táncművész, díva
Pauer Gyula
szobrász, díszlet- és jelmeztervező, performer (Budapest, 1941. február 28.)
Így, hetventől visszatekintve hihetetlenül összezsugorodik a soha véget érni nem akaró gyerekkor.
Februárban dühöng a háború, a tél, Budapestre érkezik a front.
Később a hosszú, tikkasztó nyarak nagynénéimnél a Mátrában, vagy Baján, a Sugovica partján. Rövid pillanatokká válik: a gyerekkor, az iskolás évek, melyek örökkévalóságig tartottak akkor. Én valami küldetésfélét éreztem magamban, úgy emlékszem, tudtam, hogy mi lesz belőlem. Ha kérdezték, azt mondtam, hogy költő vagy művész. Apám nevetett.
Aztán az ifjúkor is ma már feledhető pillanat. Röpke tanulmányaim ma már homályba vesznek, tizennyolc évesen már szobrász lettem. Olasz származású mesterem, Luigi Debattista csodagyereknek tartott és fegyelmezetlennek. A nagyapám meghalt. Apám, erdélyi szász cipész, 1917–1918 tájékán (amikor Trockij és Lenin kikiáltotta a világbékét, és keletkezett egy Szovjetunió) települt át Magyarországra. Nem sokkal ezután mi már kunbéláztunk. Hogy miért épp Budapesten települt le, a józsefvárosi Kisfuvaros utcában, miért állt meg épp itt, azt sosem tudtam meg. Hogy miért nem szólalt meg soha németül, azt viszont már tudom. A fiatal népi demokráciában, az ötvenes években ez nem volt sikk, sőt!
1956-ban mesterségem, a díszítőszobrászat fontossá vált nagyon, a szovjet tankok által szétlőtt Budapestnek nagy szüksége volt díszítőszobrászokra. Alig van olyan palota ebben az eklektikus városban, melynek díszes homlokzatát ne kellett volna restaurálni.
Tatarozóvállalatoknál, majd a Képzőművészeti Alap Stúdiójában évekig dolgoztam a Százados úti művésztelepen. Eszményien kerestem. Megnősültem, feleségem, Anikó megszülte Henrik fiamat, vásároltam egy szövetkezeti lakást, béreltem egy műtermet. Jelentkeztem a Képzőművészeti Főiskolára, majd a kubai blokád miatt sokunkat elvittek katonának, engem besoroztak huszonhárom évesen. Még ez a lidércnyomásos élmény is, ez a lázálomszerű néhány hónap is olyan picurkává zsugorodott emlékeimben, hogy már-már szinte semmire nem emlékszem belőle. Csak arra, hogy amikor leszereltem, szinte semmi nem érdekelt ebből a világból. Kiábrándultságomból is kiábrándultan rendeztem egy kiállítást. Ez lett az első tárlatom.
Akkoriban olyan szobrászat érdekelt, melyet itthon nem tapasztaltam, tombolt és dühöngött a szocreál. Bekapcsolódtam a háború után felnőtt első nemzedék, az úgynevezett progresszívek vagy neoavantgardisták közé. Itt aztán megint jól éreztem magam.
Gyűlöltem a kommunizmust, imádtam az ellenzékiséget. Szememben az egész világ hazugságban fuldoklott, ámítások, becsapások, hamisságok, félrevezetések: ez volt az álkommunista hatalom fennmaradási technikája. Harmincéves lehettem, amikor első igazán elemi erejű heuréka-élményem bekövetkezett. Egyből kitaláltam azt is, hogy hogyan nevezzem el, ez volt a PSZEUDO.
Egy álmos nyári estén műtermemben ücsörögtem, amikor az egyik virágcserépben észrevettem egy éticsigaházat. Én tettem oda korábban, hogy emlékeztessen az absztrakt szobrászat és az aranymetszés törvényszerűségeire és összefüggéseire. Hirtelen belém villant valamiféle felismerés, felkaptam a csigaházat, a lámpa alá tartottam, hogy erős fény-árnyék kontraszt látsszon rajta, majd rajzoltam egy kört, és rárajzoltam egy csigavonalat.
Később mindezt megismételtem egy pingponglabdával, egymás mellé helyeztem a két tárgyat, nagyon hasonlítottak.
Ezen már jól látszott a felismerés lényege. A labdára rajzolt csigavonal és árnyékolása úgy nézett ki, mint maga a csigaház.
Mindezt grafitceruzával csináltam, és pörgött az agyam. Íme, az ábrázolás becsapja a szemet!
„Pszeudo: ál, pszeudo: hamis, pszeudo: valódinak látszó… ismerkedjen a pszeudóval, és többé nem jön zavarba művelt emberek társaságában, a pszeudo: a biztos fellépés titka…” valahogy így kezdődött, és többszöri nekifutásra megírtam a Pszeudomanifesztumot.
Most látom, hogy ez az esemény valóságos idejében csillog előttem a villanykörtével együtt, mintha ma történt volna, vagy mintha még ma is történne, sőt: mintha most történne. Pedig a Pszeudo ma már negyvenéves.
Valójában e felismeréstől számítom pályafutásom kezdetét, 1970-től. Elkészültek az első pszeudokockák is, először papírból.
Megvolt az első zártkörű pszeudobemutató, majd csoportos kiállítások (Balatonboglár, R-kiállítás stb.) során a hatalom betiltotta, később meg is semmisített jó néhányat ezek közül (a villányi pszeudorelief, a nagyatádi Tüntetőtábla-erdő sem ért meg néhány napnál többet).
A Pszeudo nem állt a rendszer szolgálatába. Művészkarrieremet a gyors összeomlás fenyegette. Fiatal rendező barátom azt javasolta, ismerve tevékenységemet, keressek munkát vidéki színházaknál. Ez megoldaná családfenntartói gondjaimat. És valóban: mint díszlettervező a kaposvári Csiky Gergely Színházban villámgyors és szédületes sikereket értem el a színház fiatal rendezői és színészgarnitúrájával együttesen. Közben valóságos konfliktusba is keveredtem a hatalommal. Egyik balatonboglári kiállításom idején megütött egy „pszeudorendőr” (civil ruhába öltözött nyomozó), két év felfüggesztett börtönbüntetés lett a vége, mely pénzbírsággá változtattatott.
Aztán a kultúrpolitika a Nemzeti Színházba „buktatott fel” bennünket, majd jött a Katona József Színház. Itt azonban kivontam magam a színház ölelő, szerető világából, ismét a képzőművészet érdekelt: szimpóziumok, Nagyatád, csoportos kiállítások, a neoavantgárd, underground életforma. Ismét anyagi bizonytalanság: és mint elismert színházi tervezőt magához csábított a film világa.
A kilencvenes évektől majd tíz évig szcenikát tanítok a Képzőművészeti Főiskolán és rajzolni tanítom a rendezőhallgatókat a Színház- és Filmművészeti Főiskolán.
Feleségem, Anikó megbetegszik, meghal.
Érdekes, ahogy eltávolodom alaprögeszmémtől, a pszeudótól, úgy zsugorodnak össze emlékeim. Bármekkora sikereim voltak is, emellett lényegtelenségekké töpörödnek össze bennem. Arra azért mégiscsak emlékszem, hogy ismét megnősültem: Emma négy év korkülönbséggel szül két fiút (Gellértet és Emánuelt).
A lágyuló diktatúra engedékenysége hozzám is elért. Csinálhattam néhány emlékművet, köztük politikait is. Az Egyetem téri műtermem kulturális forgalmi központtá kezdett válni.
A családi tragédia sem felejthető soha az életben, fiam filmrendezője, akivel közös filmjüket csinálták, mondta be a telefonba: „Henrik meghalt.”
Oldalnyi felsorolás lenne, ha ideírnám végtelen számú kiállításomat New Yorktól Párizsig, Berlin, Sydney, London, Moszkva is megvolt.
A Szovjetunió széthullott, a harmadik köztársaság kikiáltattatott, valahogy beleragadtam a színház és a film légkörébe. A monetáris diktatúra nekem sem kedvezett, elveszítettem Egyetem téri műtermemet, így a jelenkorban már nem nehéz emlékeket találni, annyi minden történt velem. Hatvanhárom évesen nyugdíjaztak.Nem szeretnék megfeledkezni jelzálogkölcsöneimről sem, melyek mind a mai napig karöltve kísérgetnek mindennapjaimban, a válságon keresztül.
Ha össze akarom rántani, hogy rövid legyek: többek között megcsinálhattam a Műcsarnokban retrospektív kiállításomat. Munkácsy-díjat kaptam, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia rendes tagja lettem, Kossuth-díjjal tüntettek ki.
Egyéni kezdeményezésre (Can Togay-jal) megszületett a budapesti holokauszt-emlékmű a nyilas terror áldozatainak emlékére: Cipők a Duna-parton.
A sors hatvanéves korom körül egészségem elleni sorozattámadást indított, de túléltem egy infarktust, félig belerokkantam egy stroke-ba, műcsípőkkel, bottal járok, de íme, hetvenévesen visszaemlékezem.
Szakmai-erkölcsi karrierem csúcsán meglehetősen nehézkesen támogatom két fiam egyetemi és gimnáziumi tanulmányait.
Sikertelenül pályázgatok, mint a legtöbb ifjú művész, mint horgász a pecabottal, de hajthatatlanul optimista vagyok, aukciókra küldök képeket. Legújabb munkáim a minimal, direkt vagy a konkrét festészet, a pszeudo tükrében, a koncept és az objekt jegyében születnek, és immár a kortárs nemzetközi áramlatok vasfüggöny nélküli értelmezésében.
Jelenleg ismét a józsefvárosi Rákóczi úton lakom. Hogy miért pont itt? SORS! Műtermem a Damjanich utcában van.
Jubileumi kiállításra készülök, mely a Magyar Tudományos Akadémia képtárában lesz megrendezve, ahol is megünnepelhetem a Pszeudo negyven évét és az én hetvenedik életévemet.
Orvosom szerint még egy, szerintem két műtét vár rám, mert a szemem is homályosodik, hogy beléphessek a nyolcvanasok társaságába, ahol soha véget érni nem akaró, hosszú, boldog, békés éveken keresztül zavartalanul fejtegethetem tovább még ezután felmerülő művészeti rögeszméimet, az öregkor végső kibontakozásáig.
Hogy azután bármikor újrakezdhessem az egészet, ha létezik ilyen.
