NAPÚT 2010/10., 19–20. oldal
Tartalom
Szakolczay Lajos
irodalom- és művészetkritikus, szerkesztő
Pauer Gyula
szobrász, díszlet- és jelmeztervező, performer
Kapronczay Károly
történész (Budapest, 1941. február 28.)
Nincs borongós hangulatom, amikor áttekintem az életem történéseit. Lehet ezt az írást életrajznak is nevezni, de ez nem hivatalos, amit kerülni szeretnék. „Hites” foglalkozásom szerint történész vagyok, erre képzett az egyetem, de nem szeretnék valamiféle történeti „áttekintést” adni, inkább rendezett-rendezetlen gondolataimat adom át, teszem közzé.
Néhány perccel éjfél előtt jöttem világra a Baross utcai klinikán. Furcsa dolog, hogy hébe-hóba ott tartok előadást, és a folyósokon bandukolva már nincsenek életre szóló ötleteim. Amikor megszülettem, háború volt, erre ugyan nem emlékszem, de arra igen, hogy 1944 tavaszán – Budapest bombázása miatt – Balatonlellére mentünk, követve a Belügyminisztériumot, ahol apám dolgozott. Egyszer – talán csak emlékeimben? – láttam a Budapest felé vonuló bombázó repülőket. 1944 novemberében, az előretörő orosz csapatok elől a Balatonon át hajón menekültünk Keszthelyre, onnan apám családjának „ősi fészkébe”, Szil községbe, közel Csorna városához. Mindezt miért mondtam el? Ilyenek jutnak eszembe a háborúról, a gyerekkorról (kedvenc témája a pszichológusoknak).
A szocializmus építését már Budapesten abszolváltam, itt jártam általános iskolába, majd a budavári Toldy Ferenc Gimnáziumba. Az általános iskolára, illetve a tanórákra nem nagyon emlékszem. Inkább az óraközi és a nyári szünetekre, azok izgalmasabbak voltak, mint a matematika. A Toldyba azért mentem, mert ott tanult nagyapám, dédapám és sok felmenő rokonom. A Toldy gimnázium különleges volt, kiváló tanárok „vettek kezelésbe”, és remek fiúkból állt az osztály. Az utóbbiakkal – aki itt él vagy még él – minden hónap első szerdáján találkozunk a budai Makk Hetes nevű „műintézetben”. Érettségiztető osztályfőnököm Antall József, a későbbi miniszterelnök volt, aki kiváló tanárként átformálta kamaszos lelkünket – nemcsak az „enyémet” –, megértette velünk a tanulás és a tudásvágy szépségét. Ekkor határoztam el, hogy a történelemtudomány valamelyik területével szeretnék foglalkozni. Amolyan közepes eredményemből végül jeles érettségi lett, de az egyetemre kerülésem akkor sok „akadályba” ütközött. Ebben az években volt a forradalom, a rendszer elleni szellemi lázadás, ezt nem olyan régen még „másképp gondolkodásnak” nevezték, ezt képviseltük, mondtuk és tettük. Osztálytársaimat – egy alkalommal engem is – szervezkedéssel vádolt néhány „régi vágású úr”, ma sem értem, miért nem kasztniztak be minket. Egyszóval: a felvételin mutatott eredményem alapján előbb írásban felvettek, majd gyorsan – tévedésnek mondva a történteket – kizártak az ELTE bölcsészkaráról. Abban az időben ilyen furcsa dolgok is történtek a Duna mentén. Várt a honvédség, ami állítólag a renitens kölkök remek megnevelési lehetősége. Huszonhét „boldog” hónapot töltöttem Ercsiben: építettem hadi hidat, kúsztam-másztam a sárban, védtem valamit, amiről senki nem világosított fel. Ráadásul eltérő véleményen voltunk az ellenségről: mást mondtak ők és mást gondoltam én. (Ez a gondolatszabadság lényege.) Mivel tudtam írni-olvasni, őrmesterként mondtunk búcsút egymástól. Azóta nem láttuk egymást (remélem, már nem lesz „viszontlátás”). Hogy teljen az idő, zsebszótárból nyelvet tanultam, mint valamikor József Attila, franciául. (Lehet, hogy nem igaz, de történetnek jó.) Különben eszem ágában sem volt megváltozni, sem gondolatban, sem érzésekben. (Ez olyan régen volt, hogy már leszoktam idétlen katonatörténetek meséléséről is.)
Amikor leszereltem, elkezdhettem az ELTE Bölcsészettudományi Karán (közben visszavettek, vagy ismét felvettek, nem tudom) tanulmányaimat történelem–könyvtár szakon. 1968-ban végeztem, 1972-ben egyetemi doktori szigorlatot tettem, 2003-ban tudományos fokozatot szereztem. Apám meghalt, így dolgoztam is, és igyekeztem behozni az elvesztegetett 3–5 évet. 1969-ben – Antall József hívására – az Orvostörténeti Múzeumba kerültem. Remek huszonkét év következett, Antall József emberi nagyságát addig is jól ismertem, de hogy belőlem történész lett – akármilyen is –, neki köszönhetem.
Furcsa helyzetben: ő, az „ellenforradalmár”, mi, az őt követő tanítványok (mert más tanítványa is volt az intézetben) nem kellettünk a tudományos élet „élvonalába”: nem lehettünk akadémiai kutatók, egyetemi vagy akár középiskolai tanszemélyzet. De a szaktörténelem perifériáján megtűrtek minket, itt „lébecolhattunk”, tehettük, amit akartunk. Gondolták, úgyse értünk hozzá, és hamarosan elmegy a kedvünk az egésztől. Antall József valóban szaktudományt csinált egy alig művelt területből, mi követtük, és itt valóban korlátlan szabadságot élvezhettünk. Csak élni kellett vele! Antall tanár úr (igazgató úr) barátságába fogadott, az akkor már harmincéves tanítványt, de megkívánta, hogy más történeti kérdésekkel és területekkel is foglakozzam. Az orvostörténelem mellett így foglalkoztam a lengyel–magyar történeti kapcsolatokkal, Kelet-Európa történeti kérdéseivel, olyan területekkel, amiről ott Ercsiben álmodni sem reméltem. Írtam vagy negyvenöt könyvet, hatszáz tudományos közleményt, szerkesztettem és szerkesztek tudományos folyóiratot, tagja lettem több akadémiai bizottságnak, külföldi tudományos társaságnak, megtiszteltek címzetes egyetemi tanársággal. Voltam az intézet különböző szintű vezetője, és bizonyos életkor kell ahhoz, hogy címzetes vagy tiszteletbeli „valami” legyünk. (Így vagyok most címzetes főigazgató.)
1968-tól ugyanabban a házasságban élek, gyerekeim megnőttek. Semmi kedvem hetvenévesnek lenni, de, mondjátok, mit tegyek? Az a hír járja, hogy csak az első hetven év nehéz, a többi már gyerekjáték! Hetven év múlva innen folytatom…
Mindenkit ölelek.
