NAPÚT 2010/10., 10–11. oldal
Tartalom
Ambrus Éva
keramikus, iparművész
Tóth Béla
szobrász
Ernyey Gyula
ipari formatervező, belsőépítész (Hódmezővásárhely, 1941. január 19.)
Még pályám elején építész barátomtól hallottam egy öreg erdész élettapasztalatát: az egyedül álló fák elbitangolnak, és csak közösségben nőnek sudárrá. Bár a természeti és társadalmi törvények összekeverése – tudjuk – nem mindig visz előre, mégis máig fülemben csengenek szavai. Lehet, hogy túlságosan is érzékeny voltam a befogadásukra, de az együvé tartozás – legyen az iskola, város, ország vagy nemzet – igénye mindenkor megtartó erővel bírt számomra, még ha sosem is voltam nyájtermészetű.
Ahonnan indultam, a felemás kultúrájú: télen bányász-, nyáron inkább paraszti településen sohasem hallottak arról, amivé lettem, amivel foglalkozom immár fél évszázada: a gyártmánykultúráról. Nem is egyszerre találtam rá. Sok mindennel próbálkoztam előbb (irodalommal, képzőművészettel, leginkább filmes szerettem volna lenni), pedig nem könnyen kerültem be az egyetemre, kellett hozzá az orvos fiának bányatelepi rakodómunkási tapasztalata – hivatalosan és valóságosan is. Korán érettnek tartott környezetem (tinédzserként Shakespeare-t és Schillert olvastam az ötvenes évek elején, amikor a helyi könyvesbolt eladója pirulva írta fel az általam keresett szerző nevét így: „Seg Szpír”), de én tudom, hogy valójában későn értem be (ha ez egyáltalán megtörtént). A nyitottság és így a könnyű támadhatóság mindmáig ismérvem maradt, pedig megtanulhattam (volna) már, hogy mennyivel védettebbek a zárt alakzatok, a kérdőjel nélküliek, a stabilan elszántak. A kíváncsiság és feltételek nélküli kalandozás, az utazás a sokszínű valóságban (kívül és belül egyaránt) viszont sok mindennel megajándékoz ma is.
Nézelődésemet látássá két ember segítette elő egyetemi éveim során. Már harmadikos voltam az építész szakon, amikor előbb Szrogh György, majd Pogány Frigyes professzor felnyitotta szememet a környezetalakítás szépségeire. Földközeli etikáját pedig Sánta Ferenc szavai formálták ki bennem hosszú időn át: az itthonit kell művelnünk elsősorban, főként ezért tartozunk felelősséggel.
Így lettem tárgytörténésszé, ahogy ma mondják: designtörténésszé, ugyanis főként az ipari termékek – az illyési öreg kapák, ásók és fejszék – formálása történetének és természetének kutatásával foglalkozom lassan fél évszázada. Iparűző őseim, mindkét oldali nagyszüleim – mondhatni egyetlen – örökségeként a rendszerességet vallottam mindig munkám alapjául: ezért kezdtem vizsgálni először az alapfogalmakat, majd – legtöbbször – a legrelevánsabb hazai eredményeket, könnyűszerrel megállapíthatóan nemzetközi mértékkel mérve is korán, a hetvenes évek elején. Sosem sikerült azonban sorjázó könyveimmel kritikusaimat maradéktalanul kielégítenem, mindig elmaradtam valamivel pillanatnyi elvárásaik mögött. Sosem voltam elég divatos, trendi. Viszont harminc év után is újra kiadhatók egykori műveim, s ami még fontosabb: használják is őket számos egyetemen. Ez pedig ebben az erősen divatorientált szakmában és nézetváltogató világban nem kevés. Az utóbbi húsz évben elsősorban a magyar eredmények külföldi elterjesztésével, valamint Kelet-Közép-Európa méltatlanul rejtőző értékeinek felfedezésével és hazai megismertetésével foglalkozom, magam is rengeteget tanulva ez utóbbi munka során. Kiállítások és könyvek az útjelzői ennek a felfedezőútnak.
A kutatás és írás mellett az oktatás töltötte ki az elmúlt évtizedeket életemben, így lettem és – végigjárva az egyetemi grádusokat a tanársegédtől az intézetigazgatóig – maradtam végül tanár úr immár a tanítványaim gyerekeinek is. Ez jó. Mégsem biztos, hogy bölcs dolog a Kopár sziget megtisztítóan nehéz boldogságát ajánlani már a mai nemzedéknek.
Éltetőbb célválasztást és a feladattal arányos elszántságot mondanék inkább tanulságként egyéni és – hozzá szorosan kötődő – közösségi életünk jobbá tételéhez. Ugyanakkor nem kevesebbet: élhetőbb ország, értékelvű társadalom építését látom alapfeladatnak. Ahonnan nem hiányoznak már a további tragikus sorsú hősök, sem a könnyű léptű szerencselovagok, sem az önjelölt próféták. Ahová bátor és alkotó emberek kellenek, akiknél „a lelkiösmeretes munkálkodást és az okos alkalmazkodást a döntő viszonyokhoz szemlélhetjük”, ahogyan közel százötven éve az etnográfus és nyelvész Hunfalvy János is megfogalmazta már igényét erre az új országépítésre. Ahol mindenki alkotó ember, aki értéket hoz létre, és többé nem megzsarolható balek a környezete számára, hanem a mag, amelyre a gyümölcs épül. Ahol a bátor nem a garázda, aki üt, hanem aki farkasok közt bárány mer maradni, s a csattogó üvöltés ívére sem cserél más bundát. Az a bátor, aki mélybúvárként alámerül, s a lét aknázott tengerfenekéről mosolygó gyöngyökkel tér meg a visszaváró közösségébe.
Erről álmodom nyitott szemmel, a „Napút” vége felé közelítve egyre nyugtalanabbul.
